Túlélőkészlet a szuszékban

A háznak, ahol felnőttem, s ahol az apám is felnőtt, elvadult, sötét kertje volt. A nap-nem-járta udvart V-alakban fogta körül a negyven lakásos bérház. Biztos voltam benne, hogy a műveletet jó néhány szempár kíséri éber kíváncsisággal a gangra nyíló, csukott ablakok mögül, de senki nem kérdezett, nem tette szóvá, hogy már megint mit csinálunk, legfeljebb kipletykálták másnap egymás között a földszinten lakó nénik a legújabb bolondériánkat. Nem ez volt az első húzásunk, próbáltunk mi már egy- s mást, például rendbe tenni, befüvezni az udvart, homokozót építeni a poroló tövében. Azt is ránk hagyták, persze az özvegy doktorné a második emeletről továbbra is a kertbe borogatta a konyhaablakból a leszopogatott csirkecsontokat, amik így egyenesen a homokozóban landoltak. Bírtuk a ház jóindulatát, nem szóltak tehát azért, hogy az udvaron mossuk, sikáljuk a kopott szuszékot, mígnem a barna máz alól végre előtűntek a belekarcolt, geometrikus minták. Hogy gömöri vagy baranyai minták, azt soha nem tudtam meg, hiszen a néprajz iránti fellángolás végül nem mélyült komoly tudássá bennem.

A szuszék sokáig az ablak előtt állt, tartottunk benne társasjátékot, majd kerti párnákat, aztán a kifogyhatatlan vasalnivaló állandó rejtekhelye lett, hiszen csak lecsukom a fedelét, ráterítem a terítőt, és csiribú-csiribá, eltüntetem szem elől a kásahegyet.  

A legtöbbet mint ló szolgált a szuszék. Igen, ló, hiszen ló volt már azelőtt is, hogy a férjem egy nyáron rászerelte volna azt a lófejet, amit vesszőparipának faragott egy nyári népművészeti táborban.

Gyönyörű szépre sikerült az a lófej, okos tekintetűre, kifaragta végig a cakkos sörényét is a puhafából, egyik pofájára a napot, másikra a holdat véste fel. Füle is volt a lónak eredetileg, sőt, évekig volt füle, áramvonalasan simult a sörény fölé az a kecses fül.

Lónak használtuk tehát a szuszékot a legtöbbet, amióta nálunk van. Ült rajta előbb a két nagy, hosszú órákon át, amikor még két kicsi voltak, itt beszélték meg a világ dolgait, vállt vállnak vetve, innen nézték az utca csenevész fáit meg a szomszéd ház ablakairól visszatükröződő napfény játékát, ütemesen dübögtek a gyereklábak a láda oldalán. A szuszék-lovon, ló-szuszékon ültek a költözés előtti estén is, innen búcsúztak a régi otthonunktól, amikor már mindent összecsomagoltunk, és csak ez a bútor maradt még valamiért az üres lakásban. Ült rajta aztán a két kicsi is, amikor még tényleg kicsik voltak, átvetett lábbal, lovaglóülésben egymás mögött, rángatták az istrángot – csoda-e, hogy letörött a paripa füle és elkallódott, elveszett?

Felnyitom a szuszék fedelét, végigsimítom rajta a horpadást. De talán nem is az enyéim horpasztották így be, talán mások, azok az ismeretlen elődök, akik a szuszékot ácsolták, vagy akik hozományul adták a lányukkal.

Talán kelengyét tartottak benne, talán rajta utazott egy eladósorba került lány, vagy néhány kisgyerek, amikor egy család költözött, vagy éppen menekült valahonnan, ütemesen dübögtek a gyereklábak a láda oldalán, míg döcögött velük a szekér a göröngyös falusi utakon. Talán ebben vitték mindenüket, amire szükségük volt, amivel el akartak kezdeni egy jobb életet.

Már kiraktam a vasalnivalót, tartom az üres szuszék fedelét, és azon tűnődőm, most mit kellene belerakni. Mennyi liszt, cukor és só kell ahhoz, hogy egy nagycsalád abból ideig-óráig megéljen? Bámulok az üres ládába – belül nem csiszoltuk le rendesen azt a barna mázt –, és a nagyanyámat látom, ahogy a két kezével végigsimítja mindig ropogós, apró virágos kékfestő kötényét, nevetőráncai körül pedig egy rakoncátlan, göndör hajtincs kunkorodik.

Hogyan vitte ő át a családját a kilenc gyerekkel a háborún és az ötvenes éveken? Hogyan varázsolt változatos étkeket abban az időben, amire nem lehetett felkészülni, de még túlélni se nagyon?

Eszembe jutnak a sokat hallott történetek a kilenc fele vágott cukorkáról, csalánfőzelékről, kukoricamáléból sütött piskótáról. Tartalékolni, azt biztos nem tudott a nagyanyám, mert ha volt is valami a kamrában, azt biztos kisöpörték előbb a német, aztán az orosz tisztek, akik a falu közepén álló házba egymás után bekvártélyozták magukat. (Valamivel később került a házhoz egy rövid időre Alexandra Szuszekina, a háborús menekült, aki besegített ugyan valamicskét a háztartásba, de mivel nem beszéltek közös nyelvet, soha nem tudta meg a család, mit élt át, ami miatt minden éjjel eltorlaszolta belülről a szobája ajtaját-ablakát, a nagykést pedig odakészítette a keze ügyébe.)

Nézem az üres ládát: mi kerüljön bele? Nem is liszttel kellene telerakni, nem cukorral meg olajjal, hanem azzal a derűvel meg bizalommal, ami nagyanyámnak kifogyhatatlanul ott volt a keze ügyében, és amivel viszonylagosan védett és boldog gyerekkort tudott biztosítani a gyerekeinek a világégés kellős közepén.

Találékonysággal kellene telerakni azt a ládát, reménnyel meg humorral és hálával az apró dolgokért.

Az első sárga lepkéért, a pattanó rügyekért, a szép mintájú, kedvenc sálamért, amiben nap mint nap gyönyörködök, amikor a nyakam köré kanyarítom a csípős márciusi reggeleken. Hálával, leginkább azért, hogy van kiért aggódni, van kiről gondoskodni.

Visszacsukom a láda fedelét, ráterítem a takarót, fedje csak el azt a horpadást a fedelén.

Mégiscsak meg kellene javítani a lovacska fülét, újrafaragni, visszaragasztani. Fel is kellene fényezni egy kicsit, hogy ragyogjon a pofáján a nap bal felől, a hold pedig jobb felől. Szeptemberben érkezik az első unokánk.