Torockó – az egy Isten és a két napfelkelte faluja
A generációmra jellemző elkésettségérzést sokan és sokféleképpen leírták már. Nekünk például nem alapélményünk az a fajta Erdély-járás, amely a rendszerváltás környékén jellemezte a magyarországi értelmiségieket. Számos történetet hallottam nagy stoppolásokról, szalmakazalban alvásról, illetve arról, milyen öröm volt az egyszeri vándoroknak befogadást lelni egy-egy erdélyi falu lelkészlakán, és hajnalba nyúlóan beszélgetni a világ dolgairól. Nem nehéz elképzelni, milyen lenyűgöző hatása volt egy-egy olyan eldugott, különleges természeti környezetben fekvő településnek, mint Torockó, amely épített öröksége miatt elsőként kapott hungarikum minősítést Erdélyben.
A Nagyenyedtől és Tordától egyaránt nagyjából huszonöt kilométerre, a hegyek ölelésében megbúvó Torockó a legnyugatibb székely település. A közel hatszáz fős falu piacterén egyedülállóan egységes, klasszicista stílusú lakóházak sorakoznak a szintén kuriózumnak számító vajor előtt, amely a Tilalmas-forrás vizét csatornázza be a teraszosan művelt, tekintélyt parancsoló, mitikus hegy, a Székelykő lábánál. Nagyjából ennyit tudnak Torockóról az ide érkező buszos turisták, akik egy félórát, jobb esetben is mindössze egy éjszakát töltenek a völgyben, hogy teleszívják a tüdejüket igazi friss magyar levegővel, mielőtt továbbindulnak Székelyföld vagy a magyar határ felé. Persze sok minden történhet egyetlen éjszaka alatt is.
Jókai Mór is csak egy éjszakán át élvezte az itteniek vendégszeretetét, mégis Torockót választotta Egy az Isten című híres regénye helyszínéül.
Valóságos zarándokhely
A regény címe az egyetlen magyar alapítású protestáns felekezet hitvallása. Torockó volt ugyanis – ahogy lakói nevezték – az unitárius Mekka: tehetős vasműves lakosai az egyik legerősebb gyülekezetet tartották fenn, saját alapítású iskolájuk bentlakásába Erdély több mint kétszáz településéről érkeztek diákok. Torockó a vasbányászatnak és -megmunkálásnak köszönhetően kifejezetten módos településnek számított, nem volt földesura, és lakóiról úgy hírlett, hogy nagyon tudnak dolgozni és élni is. Utóbbira – mármint arra, hogy szerették a dolgoknak megadni a módját – kiváló példa a torockói népviselet, amely egyedülállóan díszes, és nagy jólétről tanúskodott. A múlt idő annak szól, hogy ugyan még vannak asszonyok, akik textíliákkal foglalkoznak, de teljes viseletet már nem tudnak készíteni, és a falunak is volt egy nehéz időszaka, amikor a pusztulás fenyegette. A kommunizmus idején ugyanis megszűnt a kereslet a torockói, magas minőségű kovácsolt termékek iránt, hiszen a közeli vajdahunyadi vasmű ontotta magából a vasat: a nyolcvanas években Románia egyik legnagyobb kohászati központja több mint húszezer embert foglalkoztatott. Megindult az elvándorlás, amellyel kéz a kézben járt az elöregedés és az elszegényedés.
Így történhetett, hogy a rendszerváltás utáni első turisták nem egy erős, önérzetes magyar falut, hanem egy eltűnőben lévő civilizáció nyomait csodálták meg a településre tévedve.
Megőrizni és megőriztetni
A sorsfordító változást fiatal erdélyi műemlékvédők és az általuk szervezett, a kilencvenes évek közepén indult nagyszabású műemlékvédelmi program hozta el, amely nyomán 1999-ben Európa Nostra-díjat, 2015-ben hungarikum minősítést kapott a település történelmi magja – utóbbi címet ekkor adományozták először Erdélyben. A huszonöt éve zajló műemlékmentő munka során közel százötven porta megújulását segítette a Transylvania Trust alapítvány és Torockó testvérvárosa, Budapest V. kerületének önkormányzata.
Nemcsak az épületek, az ott élők lelke is igényelte a törődést – kellett a támogatás ahhoz, hogy ne lebontani akarják az öreg épületeket, hanem meglássák a konzerválásban rejlő lehetőséget. Esetükben a turizmust, amely egyszerre esély és veszélyforrás. Torockónak és az ott őrzött értékeknek ugyanis nem az elenyésző kisebbséget jelentő románság (akik két kolostort is telepítettek az utóbbi évtizedekben a településre), hanem a globalizmus és az egyre rosszabb minőségű látogatókat vonzó turizmus a legnagyobb fenyegetés. És persze a negatív demográfiai folyamatok: például a Dévai Szent Ferenc Alapítvány harmincfős torockói otthonának köszönhető, hogy még mindig van magyar nyelvű oktatás a faluban.
A torockói gyerekeket arra tanítják, hogy szeressék és értékeljék a gyökereiket és a történelmüket – ha megőrzik ezeket, megtapasztalják, hogy a múltjuk a jelenben is megtartja őket.
Játékosan fegyelmezett homlokzatok
Torockó piacterén egyforma, fehérre meszelt, szász stíluselemeket hordozó, klasszicista épületek sorakoznak, legtöbbjük ugyanakkor, az 1870-es tűzvész után épült. Korábban a jellegzetes torockói ház az ablakig vakolt boronaházat jelentette, ilyet mutattak be az 1896-os Millecentenáriumi Kiállítás néprajzi falujában is a palóc és a kalotaszegi porta között. A fából készült épületeket mára javarészt elbontották. A ma látható ikonikus kőházak különlegessége, hogy a település unitárius erődtemplomának klasszicista díszítőelemei mellett egyedi motívumok is feltűnnek a homlokzatukon, egyszerre vallva meg a közösséghez tartozás fontosságát és vállalva egyedi sajátosságaikat.
Ez a fegyelmezettséggel vegyes játékosság teljességgel egyedülálló stílus – különösen, mert a házak piros teteje, fehér fala és zöld ablakai sajátos nemzeti hitvallásként állnak az odaérkező előtt.
A szépséges régi házakat önérzetes magyar emberek lakják, akik egyszerre szíves és tartózkodó vendéglátók. Ha a falu mai lakóira vagyunk kíváncsiak, de nincs módunk útra kelni, jó fotelkalauzunk lehet Tamáska Máté 2015-ös Torockó felfedezései – A műemléki tér szociológiája című kötete, amely azt is megfogalmazza, milyen a jól sikerült műemlékvédelmi munka. Röviden: hogy úgy őrizzük meg a múltat, hogy az illeszkedik a jelen kihívásaihoz, folyamataihoz, és a benne élők belső igényévé, sajátos normájává válik, segít érteni és értékelni a korábbi korok megoldásait.
A megmaradás szokatlan útjai
Az egyik legérdekesebb aspektusa a torockói csodának az, hogy az állagmegőrző munkák nem a leggazdagabbakat segítették, hanem azokat a lakosokat, akiknek az önerejük kevés lett volna a szükséges munkálatok elvégzéséhez. Nagy bátorság és belátás kellhetett ennek elfogadásához egy olyan kultúrában, ahol a szegénységet nem a megváltozott külső körülmények következményének látták, hanem sok esetben a lustaságnak, a kemény munka hiányának tulajdonították. Az egységes településkép megőrzése és fenntartása azonban jól beláthatóan a teljes közösség érdeke. A tanulság, hogy nem szégyen segítséget elfogadni. Sőt, hosszú távon ez a megőrző-helyreállító megújulás nagy erőforrás lehet nemcsak az egyének, hanem a közösség életében is, például a szülőföldön maradásban.
Ezen a vidéken nem épülnek úgynevezett „vendégmunkásvillák”, amelyek Romániától Törökországig invazív fajként telepszenek rá a tájra. Új, időszaki építmények persze Torockón is feltűnnek: jelesül egy visszatérő nyári fesztivál, a Double Rise sátortábora. A több ezer főt vonzó összművészeti rendezvény címe Torockó egyik természeti csodájára utal: az észak-déli irányban elnyúló Székelykő miatt ugyanis kétszer kel fel a faluban a nap.
Egyszer hajnalban, másodszor pedig akkor, amikor – a későn kelő napfelkeltelesők kedvéért – 11 óra körül teljes pompájában bukik elő a hatalmas sziklaorom mögül.
Ki tudja: talán szimbolikus értelemben is új nap virrad az erdélyi településre.
A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A Torockóról szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2021. novemberi lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.
A cikk megjelenését támogatta:
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
