Találkozás fiatalemberekkel – kritika a Rossz versekről

Merthner Tamás, a „Rossz versek” című film főhőse szintén összetalálkozik néhány régi fiatalemberrel. Legalább három gyerek- vagy fiatalkori énje is előkerül a filmben, akik hasonló kérdéseket tesznek fel neki. Ő meg elkezdi keresni a válaszokat. Vagy legalább néhány elfogadható kifogást, hogy miért is nem lett végül híres vízipólós, zseniális költő, hosszú hajú rocksztár vagy boldog ember.

Reisz Gábor filmje nem lineáris történetmesélős (ha egyáltalán elmesélhető egy ember története lineárisan, de nyilván nem az, akkor meg ne is erőltessük), de azért azt se mondanám, hogy széttartó lenne vagy kusza. Jól követhetően végigvonul benne egy szál, egy olyan piros fonal, ami a filmben sokszor láthatóvá is válik, és vezet minket. Merthner Tamás nyomozni kezd a saját életében, és időben, térben és hangulatban ugrálva keresi azt a fontos Valamit, ami útközben elveszett. Vagy lehet, hogy nem is volt meg soha?

Fantasztikusan játékos és szabad alkotás a „Rossz versek”, és a maga módján mégis példásan rendezett.

A cselekmény egyértelműen halad előre, nem vagyunk elveszve az időben. A történet egy szakítással kezdődik: Tamást elhagyja a barátnője, és ez a majdnem elviselhetetlenül fájdalmas esemény indítja el a nyomozást. Vajon mi romlott el és mikor? És ki tehet róla, hogy így lett? Nagyon jó és vicces jelenet, amikor a különböző életkorú Tamások egymásra mutogatnak:

– A vízilabdázást te hagytad abba! – vádolja a 14 éves a 17 évest.

A nagy belső expedíció közben előkerülnek az élet legnagyobb kérdései: elsősorban és minden életkorban a szerelem, Ziták, Annák, Mónikák, a gyerekkor; a szülőkhöz, egy fontos nagynénihez, a városhoz, a történelmi korhoz való viszony. Na és a hivatás, a „mi lettél, ha nagy lettél?” nyomasztó kérdése is. Furcsa, hogy erről az embernek gyerekkorában még elég tiszta fogalmai vannak (mozdonyvezető, királylány, Nobel-díjas rákkutató, stb.), de később valahogy az egész összezavarodik. Vegyük például a művészetet, mert erről az alkotó Reisz Gábor mint saját problémájáról is beszél a filmben:

Tamás fiatalon undorodik a nyugati reklámbiznisztől, amely a rendszerváltással hirtelen berobbant Magyarországra. (Egy időben lázadásból lefejeli az utcai óriásplakátokat.) Felnőtt filmrendezőként viszont úgy hozza az élet, hogy csirkehúsreklám-rendezésből kéne eltartani magát. A „szent” és az „alkalmazott” művészet dilemmája a legtöbb alkotó pályája során felvetődik, és tudjuk, nehéz szabadulni a pénzkeresés fogságából. Ez az egész kicsinyes problémázás persze a Fiatalember szempontjából nézve végtelenül szánalmas és kiábrándító. Karinthy azt feleli a saját Fiatalemberének, amikor az rákérdez, mikor alkotja már meg a Nagy Művét:

„– Hát, kérlek... azt nem lehetett... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni vele... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett... és azóta jobban fizetnek…”

Részlet a Rossz versek című filmből

Egyébként is sok az összekacsintása Karinthyval – vagy inkább véletlen alkati egyezése? – Reisz Gábornak. Kiszámíthatatlan játékosságukban is hasonlítanak. Mindketten szeretik a paródia műfaját, kis filmes „így forgattok ti” van beleágyazva a Rossz versekbe: történelmi hangulatteremtő ereje van a szövegében is tökéletes Szomszédok-parafrázisnak. És van benne Amelie csodálatos élete, Megáll az idő – ha csak azokat sorolom, amelyeket én felismertem. A halandzsa-jelenet is idézi Karinthyt, aki több novellájában és jelenetében is felhasználja az ötletet, hogy az értelmes beszéd egyszerre kiszera méra bávatag változik, mi meg nem tudjuk, hogy mi őrültünk meg, vagy a szerző csak úgy ugratásból ilyen mibéva tárkány vagy mi van…  

A Rossz versek legnagyobb értéke az, hogy csodálatos finomsággal beszél a legfontosabb dolgokról – ráadásul valóban filmes nyelven, kihasználva a műfaj lehetőségeit.

A szerelmet egy köszönős montázzsal ábrázolja: sziákat, hellókat, csákat látunk és hallunk a kapcsolat különböző szakaszaiból, látjuk a szép és közepes és csúnya pillanatait gyors egymásutánban, nem az időrend, inkább az emlékezés rendje szerint. Majdnem úgy, mintha mi is átéltük volna. A szülők esetlen, mégis feltétlen szeretetét a halandzsás epizóddal mutatja be. Nekem a legmeghatóbb rész, amikor az apa és az anya (Kovács Zsolt és Takács Katalin) kiszótárazzák és megtanulják a gyerekük által kitalált halandzsanyelvet.

A film humora is teljesen eredeti és meglepő: az elképzelt szavalófiú, akit a főhős bent felejt a szobájában, a csirkék között éneklő rocksztár vagy a buszon hirtelen, komolyzenei kísérettel támadó szerelemérzés még sokáig velem marad.

Magától értetődő és jó döntés, hogy Reisz Gábor maga játssza a filmje főszerepét. Igazából nem is játszik semmit, inkább csak: VAN. (Így utólag nekem a VAN-filmből is ő hiányzik.)

A „Rossz versek” nagyon eredeti, személyes és fontos film, egy igazi filmrendező munkája.

És most nem tudom pontosan, kinek írok: azoknak, akik már látták a filmet, vagy azoknak, akik még nem. Ezért nem szpojlerezném el a végét. De annyit elárulok, hogy az kiderül: a szerelem elég kegyetlen és életveszélyes dolog. Olyasmi, mint egy bomba a repülőtéren.