Szerzetesnő motoron – Jakartában

Ha minden jól megy, egészen jövő nyárig leszek itt. Az időszak célja, hogy ismerkedjem az itteni Sacré Coeur közösség életével, munkájával, örömeivel-kihívásaival. Lássam, hogy a rendünk lelkiségét hogyan éljük egy európaitól gyökeresen eltérő kultúrában. Az első hónapban elég sok különböző hatás ért, mert Indonézia alapvetően muszlim ország, ahol a leggazdagabbak és a legszegényebbek között óriási és látható szakadék van, és számomra befogadhatatlan a kulturális sokszínűség.

Talán a legelső dolog, ami sokkolóan hatott rám érkezéskor, a közlekedés volt. A magyarral ellentétben itt jobboldali közlekedés van, ami ad egy alapvető zavartságérzést. A tízmilliós Jakarta közlekedése kaotikus. Többsávos utak visznek be a belvárosba, ahol folyamatos építkezések okoznak torlaszokat. Épül az első metróvonal is, ami útfelbontásokkal jár. Néhány vonalon jár – az európai utazó számára ismerős – kék színű busz (a helyiek metróbusznak hívják a megállók kialakítása miatt), ami légkondicionált, s ha nem lenne állandóan túlzsúfolva, s nem rostokolna a szinte állandó közlekedési dugóban, akkor egész jól lehetne használni.

Közlekednek állandóan tömött vonatok is. Azt a tanácsot kaptam, hogy a külön nők és kisgyermekek számára fenntartott vagonba szálljak be, ott bizonyára nem ér kellemetlen meglepetés, ha akkora tömeg gyűlik össze, hogy hering módjára préselődnek az utasok.

Vannak Angkot nevű kisbuszok, amelyekbe 6–8 ember fér be, kispadokon guggoló pozícióban. Ezek nagyon lerobbant, régi járművek, amelyek méretüknél fogva egész jól evickélnek a közlekedésben. (A sávok ugyanis csak tájékoztató jellegűek, a négysávos utat nagyjából hatsávosként használják.) Ezeknek van ugyan útvonala, de azt csak a helyiek ismerik. Mivel megálló sincs jelezve, a kisbuszokat le kell inteni, s ha ki akarunk szállni, akkor azt kell mondani a sofőrnek: „kiri-kiri”, s megáll. A tarifát is csak a helyiek tudják. Ha idegen utazik, biztos, hogy nem kap visszajárót az általa adott pénzből.

Sokan használnak bérelt autót, sofőrrel. Ez a közlekedés legkényelmesebb módja. Vannak taxik is, sőt, kismotorok is, amelyeknek a hátsó ülésén lehet utazni. Ezt többször is módomban állt kipróbálni, s komoly bűnbánatot gyakoroltam és fohászkodtam, miközben a forróságban és az erősen szennyezett levegőben, bukósisak nélkül négy sáv között, centikre a többi autótól szlalomozott velem a sofőr. Akihez persze nem szabad hozzáérni, így kapaszkodás nélkül kell abszolválni az életveszélyes utazást. Ezt a motoros taxit Go-Jek-nek hívják, s telefonos applikációval lehet rendelni. Előnye, hogy kiírja, hogy mennyibe fog kerülni a viteldíj, sőt, még azt is figyelemmel lehet követni, hol jár az általunk rendelt motor. Autóra is van ilyen lehetőség, ez a Grab, s hasonlóan működik, mint a motoros változat. Persze van Uber is, sőt, olyan riksa is, amelyet ember húz. Amikor először láttam, hogy egy vékony, szikár férfi valakit húz a négysávos út szélén, elszörnyedtem, de kísérőim azzal nyugtattak, hogy ebből a jövedelemből el tudja tartani a családját. Hát, így is lehet nézni a helyzetet, nekem egészen más dolgok jutottak eszembe erről a kizsigerelt emberről.

Az indonéz beszámolóból ennyi fért ma a blogba, ha kérdésük van az itteni életről, kommenteljenek, s reagálok a következő bejegyzésben!