„Sokan nem hiszik el, hogy szerb és bosnyák gyerek képes egy osztályba járni” – Magyarként Szarajevóban

Milyen az élet Szarajevóban gyógyszerészként a koronavírus negyedik hullámának közepén?

Sokat kell túlórázni a gyógyszertárban, mert nálunk nem mindenki jut el a háziorvosához covidosan sem, ezért sokan a patikában kérnek segítséget. Igyekszünk helytállni, nem is tehetünk mást, hiszen köt minket az eskü. Szarajevóban már nem sok magyar él, de rólam mindenki tudja, hogy magyar és gyógyszerész vagyok, ezért sokszor a nagykövetség is engem keres, és szakmai dolgokban segítek, ha tudok. Amikor még én jártam ide egyetemre, sokkal több magyar diák tanult itt, mint most. Az hozta ide annak idején a magyarokat, hogy a belgrádi és a zágrábi egyetemen tapasztalhatóhoz képest sokkal toleránsabb volt az itteni egyetem azzal is, aki nem tökéletesen beszélte a szerb, horvát vagy bosnyák nyelvet.

Önnek ilyen gondja nem lehetett, hiszen a bosnyák az anyanyelve, most mégis magyarul beszélgetünk.

Én gyerekkorom minden telét és nyarát a magyar nagymamámnál töltöttem, de Szarajevóban fejeztem be az összes iskolát, mert a szüleim itt éltek. Annak idején a vajdasági magyar apám jött ide állatorvosi egyetemre, és megismerkedett az édesanyámmal, aki bosnyák. Amíg Jugoszlávia létezett, én jugoszlávnak éreztem magam, de amikor kitört az itteni balkáni háború, ezek az érzések mindenkiben nagyon felkavarodtak.

Miután befejeződtek a harcok, már úgy éreztem, nem vagyok se szerb, se bosnyák, se horvát, leginkább magyar vagyok.

Azóta vallom magam magyarnak, de mindig is büszke voltam arra, hogy édesanyám által ismerem a másik kultúrát, vallást és nyelvet, és ettől csak gazdagabb vagyok. A férjem is keverék, édesanyja egyik részről szerb, másikról horvát volt, az apja pedig bosnyák. Ő tehát egy helyi keverék, azaz boszánác.

Él egyáltalán olyan ember Bosznia-Hercegovinában, aki nem keverék?

Tito Jugoszláviájában úgy nőttünk fel, hogy nem fontos, valaki horvát-e vagy bosnyák, egy országban élünk, ahol csak az számít, hogy milyen ember vagy. Abban az időben sokkal több vegyes házasság is köttetett, mint most, a háború után. Sajnos mára újból túl fontos lett pontosan tudni, kinek milyen a származása. Boszniában mindig is nagyon kevert volt a népesség, ezért is nagyon megbecsültük egymás szokásait, vallását. Aztán a háború után sok szerblakta területről kipucolták a többi nemzetiséget, akik pedig mégis megpróbáltak ott maradni, azok nem találtak munkát. Most azokon a területeken, amelyek a háború idején szerb fennhatóság alatt voltak, többségben élnek a szerbek, ahol viszont a frontot a horvátok tartották, ott a horvátok.

Kép

Kép: Muratović Irma

Szarajevóban, Tuzlában és még pár kisebb településen élnek azért még olyan emberek, akik számára nem a nacionalizmus a központi érték. De az a szomorú, hogy innen száz kilométerre már nem hiszik el, hogy szerb és bosnyák gyerek képes egy osztályba járni. Amennyire jó volt, hogy a daytoni békeszerződés leállította a háborút, olyan rossz törvényeket vont maga után. Gyakorlatilag ezek következménye, hogy egymás melletti osztályokban, azaz szegregáltan tanulnak az egyidős, de különböző nemzetiségű gyerekek. Mindenki a saját történelmét hallgatja, a saját ábécéjét tanulja meg, és ezekbe a gyerekekbe már belenevelődik, hogy nem egyformák. Sajnos sok rossz, ami a háború alatt történt, kibeszéletlen és feloldatlan emlékként megmaradt az emberekben, és a daytoni törvények erre rá is erősítettek. 

Több mint tíz éve azt mondta egy interjúban, hogy nem élték volna túl a háborút, ha nem alakítják meg a magyar szervezetet. Még most is így gondolja?

Igen, mert nagyon nagy pluszt jelentett ez lelkileg. Abban az időben sokkal inkább egymásra voltak szorulva az emberek, jobban segítették egymást, mint ma. Bármilyen komoly gránátozás zajlott, nem volt olyan születésnap, amit ne együtt ünnepeltünk volna meg.

A szomszédokkal minden este összegyűltünk valamelyikünk lakásában kártyázni, gitározni, énekelni. Így minden este csak egy valakinek kellett tüzet gyújtania, gyertyát égetnie.

A szarajevói magyar szervezetre visszatérve, sokat jelentett, hogy volt egy hely, ahol tudtunk találkozni, ahol lehetett közösen valamilyen segélyt kapni. A hivatalos egyesületi lét nagy előnye volt az is, hogy el lehetett intézni a betegek és a sebesültek Magyarországra szállítását és ottani gyógykezelését.

Azóta is létezik és aktívan működik ez a szervezet. Hogyan változtak a feladatok?

Most az a fő célunk, hogy a magyar kultúrát, nyelvet és szokásokat őrizzük, és megpróbáljuk továbbadni a következő generációnak azt az érzést, amit a magyar származás jelent. Sokan ebből a nemzedékből már nem tudnak magyarul, de mi mindent megteszünk, hogy meghozzuk a kedvüket ahhoz, hogy például magyarul tanuljanak tovább. Rendszeresen tartunk gyermekprogramokat, minden hónapban igyekszünk családi napokat rendezni. Köszönetet kell mondanunk a magyar állam és a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásáért, mert ha nem kapnánk tőlük segítséget, nem tudom, hogyan tudnánk bármit is tenni, mivel az itteni állam nem támogatja a kisebbségi egyesületeket. A pandémia előtt voltak nálunk Petőfi-ösztöndíjasok, akik a magyar államtól azért kaptak fizetést, hogy aktívan részt vegyenek az itteni hagyományőrző és szervezői munkában. A miénk egy kicsi egyesület, ezért mindenki, aki bármilyen programot szervez, a szabadideje egy részét szánja erre.

Kép

Kép: Muratović Irma

A háború az ön magánéletére is komoly hatást gyakorolt, hiszen évekig nem láthatták egymást a férjével.

Amikor 1992 áprilisában elkezdődtek a zavargások, nekem sikerült elmenekülnöm a kisfiammal a Vajdaságba, és azt gondoltam, hogy hamar, két-három hét alatt vége lesz úgyis a harcoknak, jó lesz nekünk addig a nagymamánál. El sem tudtam képzelni, hogy is lehetne Szarajevóban háború, amikor így össze vagyunk keverve. Ahol laktunk, ott is az egyik szomszéd szerb, a másik horvát volt, mi keverékek voltunk, ezért egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan lehetne közöttünk háború. De a valóság nem engem igazolt. Végül három évvel később, 1995 januárjában sikerült visszajutnunk Szarajevóba. Ez alatt a három év alatt nagyon kevés alkalom volt, hogy bármilyen kapcsolatot tudjak létesíteni a férjemmel, az öcsémmel vagy az anyámmal, akik itt maradtak Szarajevóban.

Évente háromszor-négyszer tudtam valakivel beszélni, a levelek pedig több hónapig utaztak. 

Hogy lehetett ezt ép ésszel kibírni? 

Nagy szerencse, hogy nem tudjuk előre, mi vár ránk, és mi mindent vagyunk képesek kibírni ebben az életben. Borzasztó nehéz volt ez az időszak. Egy ideig szinte depressziós voltam, olyankor, ha el is van a társaságban az ember, csak arról a nehézségről beszél, amelyben éppen nagyon benne van. De egy bizonyos idő után be kell látnia, hogy a barátok sem akarnak majd vele találkozni, ha folyton csak panaszkodik: elég nekik a saját bajuk, egyszerűen nem győzik a másik problémáját ötödször vagy tizedszer is meghallgatni. Emlékszem, amikor nagyon mélyen voltam, féltem, hogy lassan ezt az ismeretségi, baráti kört is elveszítem, ha ilyen maradok. Muszáj volt továbblépni, különben az ember belebetegszik, nincs más lehetőség, csak ez a kettő. Meg kell találni magunkban az erőt.

Gondolom, milyen megrázó élmény lehetett ennyi idő után hazatérni…

Nem vagyok képes és nem is lehet ezt az érzést elmesélni. Az emberi természetben az a jó, hogy inkább a szép dolgokra emlékszik, és próbálja elfelejteni a nehéz pillanatokat. Amikor erről az időszakról beszélek, sokszor csak az jut eszembe, ami jó volt: például az, hogy élesztőből készítettem pástétomot, aminek nagy előnye volt, hogy minél többet állt, annál több lett belőle. Vagy az is sokszor beugrik, milyen szépen megtanultam öt liter vízben hajat mosni és meg is fürdeni, sőt aztán azt a vizet még a vécé leöntéséhez is fel tudtam használni. Nagyon jó formában voltunk testileg mindannyian, mert a sok fizikai munka miatt nem kellett konditerembe járni.

Az öcsém a 13. emeleten lakott, és éppen kisbabája volt, ezért mindig, amikor meglátogattam, 40 liter vizet cipeltem fel neki. A lépcsőházban sötét volt, semmit nem láttam, csak számoltam a lépcsőfokokat, mikor érek fel.

Ezekben az időkben eldöntöttem, hogy soha nem fogok panaszkodni és idegeskedni apró hülyeségek miatt. De ezt sajnos nem sokáig tudtam betartani.

Önnek mit okozott, mit adott a kisebbségi magyar lét?

Boszniában szeretik a magyarokat, van, hogy ha meghallják, hogy telefonon magyarul beszélek, mosoly kerül az arcukra. Az meg a valóság másik fele, hogy az egészségügyi minisztériumban egy nagyon jó állást csak a félig magyar származásom miatt nem kaphattam meg. De azért jó itt kisebbségben élni, mert nagyon vendégszerető és segítő szándékú nép hazája ez. Megfigyeltem, hogy akit diplomataként az élet egy ideig Szarajevóba sodor, biztosan rendszeresen visszajár a szolgálat végeztével is.

Az errefelé jellemző vallási sokszínűség is toleranciára nevelheti az embereket.

Ezt a várost az európai Jeruzsálemnek is nevezik, hiszen itt szinte minden vallás egymás mellett él. Az egyszerű nép tartja a saját vallását, és megbecsüli a szomszédét. Az éjféli misén szerbek és bosnyákok együtt vettek részt gyerekkoromban, a bosnyák édesanyám pedig azt mondta, hogy jobban örül a húsvéti tojásoknak, mint a bájrámnak, a muzulmánok legnagyobb ünnepének. Én katolikus vagyok, de amikor elmegyek anyukám sírjához, el tudom mondani a Fatihát, a muszlimok imáját.

Hamarosan Magyarországra látogat, mert készült önről egy film, amit be is mutatnak majd. Mit lehet tudni róla?

Még csak annyit tudok, hogy valamikor december elején lesz az „Irma asszony” című dokumentumfilm bemutatója, amely rólam és a szarajevói magyarokról szól.

Kép