A Szaffi, a Macskafogó, a Ruben Brandt, a Toldi egyik rajzolója, Seregi Katalin: „Az animációs filmek sava-borsát az emberi kéz és szív adja”
A mai napig hálás érte és hatalmas szerencsének tartja, hogy annak idején, a Pannónia Filmstúdió fénykorában a szakma legnagyobbjai – köztük Nepp József, Ternovszky Béla és Dargay Attila – mellett dolgozhatott. Seregi Katalin olyan nagy filmekben működött közre rajzolóként, mint például a Szaffi vagy az ikonikus Macskafogó, de neve a tavaly bemutatott Toldi mozifilm stáblistáján is feltűnik.
Úgy képzelem, olyan kislány lehettél, aki folyton rajzolgatott és alkotott valamit, már egészen kicsi korától kezdve. Javíts ki, ha tévedek!
Tényleg így van, gyakorlatilag kislánykoromtól kezdve rajzolok, kezdetben viszont textilekkel szerettem volna foglalkozni. Folyton bezárkóztam a szobámba, és mindig fúrtam-faragtam valamit, meg anyagokat festegettem. Az Iparművészeti Főiskolára viszont nem vettek föl, az utolsó rostán kiestem. Nagyon szerettem volna valamilyen munkát találni a következő felvételiig. Arra egész pontosan már nem emlékszem, hogyan „jött szembe” a lehetőség, mindenesetre megtudtam, hogy rajzolókat keresnek a Pannónia Filmstúdióba. Megpróbáltam oda is a felvételit, sikerült, én pedig úgy voltam vele, ez teljesen jó lesz arra az egy évre, amíg meg nem próbálom újra a főiskolát.
A stúdió varázslatos világa teljesen beszippantott. Nem is csoda: 1982-t írtunk, én pedig egyszeriben olyan nagy nevek közé csöppentem, mint Nepp József, Jankovics Marcell, Dargay Attila, Ternovszky Béla.
Nap mint nap találkozhattam velük, többükkel együtt is dolgoztam. A csillagok hihetetlenül szerencsés együtt állása volt, hogy ilyen nagy emberek közelében lehetettem. Arról nem is beszélve, hogy a Pannónia Filmstúdióban hatalmas élet zajlott akkoriban, ha az ember csak a büfébe szaladt le, ott is a legnagyobb színészek álltak sorba a párizsis zsömléért. Fantasztikus volt a légkör, egy csodálatos szakmai és szellemi műhely volt az, ám tény, valahol egy „gyár” is, ami akkortájt csak úgy ontotta magából a jobbnál jobb animációs filmeket. Egyre több munkám lett, és egész egyszerűen ott ragadtam. Később aztán elvégeztem a stúdió belső animációs iskoláját, amit egyébként egy szintén fantasztikus ember, Szabó Szabolcs vezetett – aki nem mellesleg a Vízipók, csodapók című sorozatot készítette.
A szüleid mennyire álltak mögötted és támogattak abban, hogy erre a pályára lépj?
Művészcsaládból származom, így igazán soha, senki nem gördített semmiféle akadályt az elképzeléseim elé. Ráadásul apukám eleve grafikusnak készült, úgy sejtem, tőle is örökölhettem valamennyit a rajzolás iránti szeretetből. Hozzáteszem, azt azért néha még ők is rémülten nézték, amikor reggeltől estig csak rajzoltam, és megesett, hogy aggódtak, hogyan fogok tudni ebből megélni. Bár lehet, hogy kívülről másnak tűnik, ez azért lényegében nagyon időigényes és monoton munka. Még úgy is, hogy mára már a technika fejlődése, a számítógép megjelenése alakított, némiképp gyorsított rajta.
Milyen értelemben? Rajzolsz még szabad kézzel például?
Persze, sőt! A mai napig így rajzolok.
Sokan gondolják, hogy a számítógépek kiváltják a kézi rajzolást, holott ez abszolút nem így van.
Nem mondhatom azt a gépnek, hogy most akkor kicsit mosolyogjon a figura, jöjjön erre-arra. Én pedig közben megyek, és fölteszem az ebédet meg kitakarítok. Szabad kézzel rajzolunk, illetve vannak különféle technikák, így például a 3D, amit szintén tanultam: ezeket használjuk. Ám mindennek az alapja továbbra is az emberi kéz és az agy.
Ez azért valahol megnyugtató, főleg manapság, amikor egyre többen aggódnak azon, hogy a „gépek”, a mesterséges intelligencia elveszi a munkájukat, átveszi a helyüket.
A hagyományos technikák, így a 2D, a rajzolt animáció is olyan, amit még mindig használunk. Ez is ceruzával történik, csak éppen digitális ceruzával. A gép annyiban teszi könnyebbé a munkát, hogy a segítségével például rögtön vissza lehet nézni, amit az ember megrajzolt addig a mozgásban. Régen ez is borzasztó időigényes volt, megesett, hogy hetekig is eltartott. Azt is nagyra értékelem, hogy ma már nem kell négy szemüveget fölvennem ahhoz, hogy az egészen apró figurákat is jól lássam, mert egyszerűen csak ránagyítok. A számítógép megjelenése előtt neonnal átvilágított, egymásra rakott papírokat nézegetve állítottuk be az egyes mozdulatsorokat, ami nagyon megerőltető volt a szemnek. De az olyan utómunkákon, mint például a figurák kifestése, ami korábban mozdulatsoronként, kézzel és ecsettel történt, szintén sokat lendítettek a gépek.
Ami viszont nem változik, az az, hogy abszolút kézzel rajzolunk: csak épp nem papírra, hanem egy digitális táblára, elektromos ceruzával.
Hiába lehetne akár már egy komplett filmet is összehozni egy számítógépen, ahhoz, hogy a néző sírjon, nevessen, hogy meg is érintse, amit a moziban lát, az emberi kéz, az agy és a szív továbbra is nélkülözhetetlen.
Melyek voltak az első nagyobb munkáid?
Nepp József Hófehér című rajzfilmje volt az első nagyobb szabású produkció, amiben dolgozni kezdtem. Később olyan Dargay-filmekben is közreműködtem, mint például a Szaffi, de dolgozhattam Az erdő kapitányában és a Macskafogóban is. Utóbbival kapcsolatban a mai napig nagyon sokaktól hallom, mennyire szeretik, ráadásul nem csak felnőttek. Ez külön öröm, fantasztikusnak tartom, hogy a manapság már teljesen más ritmusban élő gyerekek közül is sokak ismerik, kedvelik. Annak idején nem gondoltam, hogy ennyire időtálló alkotást hozunk létre.
Voltam közben külföldön is, Berlinben dolgoztam három évet egyik munkától a másikig: a szabadúszó lét minden előnyével és hátrányával. Sokat dolgoztam bérmunkában, többek között Kecskemétre, ők az utóbbi időben – más munkáik mellett – egy francia filmstúdióval is együttműködnek, akiktől nagyon szép munkákat kaptunk.
Laikusként könnyen lehet, hogy teljesen más elképzelésünk van arról, hogyan készülhet egy animációs film. Beavatnál egy kicsit a részletekbe?
Először is készül hozzá egy képes forgatókönyv, van egy rendezője és egy figuratervezője. A Macskafogó esetében Nepp József és Ternovszky Béla voltak, akik az egész történetet kitalálták, és megtervezték a figurákat. A Pannóniában még műteremrendszerben, néha faházakban is dolgoztunk. A Macskafogó egy másik ilyen faházban készült, ahová nekem úgy kellett bekéredzkednem. A karakterek tehát adottak, amikhez nekünk, rajzolóknak teljes mértékben alkalmazkodnunk kell, senki nem viheti bele a saját önálló ötleteit. A mozdulatokat az animátorok tervezik meg vázlatosan, amiket aztán mi, rajzolók „rázunk gatyába”, rengeteg mozdulatfázist tervezünk meg hozzájuk. A vásznon gyakorlatilag a mi munkánkat látja a néző.
Számítógépek ide vagy oda, egy nagyobb szabású film a mai napig hatalmas csapatmunka. A nagy Toldi-sorozaton, amit még a mozifilm előtt készítettünk a kecskemétiekkel, közel százan dolgoztunk.
Időben is hosszadalmas folyamat, általában egy-másfél évig is eltart – bár stúdiók helyett ma már mi is leginkább otthonról dolgozunk.
Mik voltak a legutóbbi munkáid, és mi az, amin épp most dolgozol?
Miután az ember befejez egy alkotást, már várja, mikor lesz a következő, illetve, hogy lesz-e egyáltalán. A „hőskorszakban” egy kicsit más volt a helyzet, mert akkor egymást érték a feladatok: az egyikből gyakorlatilag ugrottam a másikba. Ugyanakkor igazán nem panaszkodom, mert munkám most is van, köztük nagy szerelmem volt a Ruben Brandt, a gyűjtő animációs film, legutóbb pedig a Toldi mozifilmen dolgoztam, amit tavaly mutattak be. Jelenleg a Csongor és Tünde animációs filmen munkálkodom, ami várhatóan jövőre készül el.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>