Ruhagondok
Ami az egyiknek jutalom, a másiknak néha a legkíméletlenebb büntetés. Így míg engem kellemes bizsergéssel tölt el belépni egy ruhaüzletbe, életem párját talán semmi sem frusztrálja jobban, mint az, ha ruhát veszünk neki. Úgy tűnik, ezzel kapcsolatos nemre jellemző tulajdonságainkat sokkal hatékonyabban sikerült gyermekeinkre örökítenünk, mint egyéb – társadalmilag valószínűleg hasznosabb – sztereotípiákat.
Családunk feje hadilábon áll azokkal a ruhákkal, amelyek nem találhatóak meg a szekrénye bizonyos polcán, valamint nem vehetők ki és föl félkézzel, kávézás és híradónézés közben. Ebből következően kizárólag a fölülre helyezett ruhadarabnak van esélye arra, hogy férjem magára öltse. Csoda-e, ha az áruházi választék (ráadásul kávé, félhomály és híradó nélkül) feldolgozhatatlan és sokkoló ingereket jelent számára?
Néhány emlékezetes eset a csemetékkel kapcsolatos öltöztetési ambícióit is derékba törte. Pár hónapos lányunkra úgy sikerült feladnia a rugdalózót, hogy annak egyik kimeneti nyílásán sem az a testrész bukkant ki, amelyet a ruhácska tervezője megálmodott, és olyan figyelemreméltó alapossággal tűrte be a trikót a pelenkába, hogy az minden nedvességet kivezetett belőle. Mivel kisfiúként sem a babaöltöztetés volt kedvenc elfoglaltsága, ma sem sok értelmét látja a ruhadarabok fölösleges differenciálásának, például szerinte fölösleges különbséget tenni a melegítőnadrág, a jégeralsó és a pizsama között. Így amikor kisfiunkat egyik reggel ő öltöztette, aznap a gyerek pizsamaalsóban játszott az oviban. Persze nem állítom, hogy nem igyekszik figyelmesnek mutatkozni. Amikor legutóbb megkérdeztem tőle, nem vesz-e észre rajtam valamit, lelkesen húzta csodálkozásra a szemöldökét:
– Új ruha? Nagyon csinos! A ruha új volt, de körülbelül két évvel azelőtt. A hajamat vágattam le.
Lányaink számára a ruhák mindig is a világ megismerésének eszközei voltak. Színek, anyagok, formák, sőt funkciók (úgy mint pörgős szoknya vagy kopogós cipő) és bonyolult kapcsolatrendszerek (kitől örökölte, kitől kapta ajándékba, kinek van ugyanilyen az osztályban vagy valamelyik filmben) megnyilvánulását jelentették. Kisfiamnak ezzel szemben mindössze annyi volt lényeges, hogy ne legyen rajta gomb, cipzár, és semmi olyasmi, ami bonyodalmakat jelenthet, ha sürgősen le vagy föl kell venni, mondjuk egy nadrágot. Esetleg még az játszott szerepet a nadrágválasztásban, hogy jól csússzon a csúszdán, és a zsebébe beleférjenek a katonái. A jelzőkkel nemigen bajlódott, számára az altestét takaró ruhát úgy hívták „a nadrágom”. Persze azért szókészlete és differenciálási képessége nem maradt el nővérei mögött, az autók dísztárcsáihoz és a csavarhúzókészlet darabjaihoz legalább olyan gyengéd és figyelmes kapcsolat fűzte, mint nővéreit a hajcsat arzenálhoz.
Amikor anya lettem, bennem is feléledt a kislánykori babázások emléke. Nagy élvezettel válogattam össze csemetéim öltözetét, lelkesen kreáltam a lányok frizurakölteményeit. Arra persze nem gondoltam, hogy néhány év múlva a velük való foglalatossággal arányosan fog nőni az az idő, amit ruhaválogatással, később frizura- és sminkkészítéssel töltenek majd el a fürdőszobában, míg a család többi tagja az ajtó előtt toporog. És arra sem, hogy milyen makacs következetességgel fognak majd ragaszkodni az általuk választott darabokhoz. Nagylányomnál két éven át minden jeles alkalomra egyetlen szoknya jöhetett szóba, fittyet hányva nemcsak az évszakra és az anyai érvekre, hanem arra a nyilvánvaló tényre is, hogy kinőtte. A darabból először szoknyácska, majd lassan inkább már egy szélesebb öv lett, és a helyzetet az is súlyosbította, hogy húga már nagyon fente rá a fogát. Végül azzal sikerült meggyőznöm, hogy nagycsoportosok már nem hordanak ilyet.
Pár nap múlva a buszon egy élénkvörös hajú, miniszoknyához kissé túlsúlyos és túlkoros hölgy utazott mellettünk. Lányom komolyan végigmérte.
– De szép színű haja van valakinek! –mondta. Bár vérbeli nőként mindig is tisztában volt vele, hogy a kapcsolatteremtés leghatékonyabb eszköze megdicsérni a másik külsejét, kissé meglepett a közvetlensége. Kisvártatva a vaskos csípőn feszülő ruhadarabra mutatott, és így szólt:
– Ugye, anyu, én már nem hordok ilyet, mert nagycsoportos vagyok. A néni még kiscsoportos?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>