„Valaha megfizethetetlenül drága volt, ezért nevezték fehér aranynak” – Kalandozás porcelániában

Vaja László porcelánrestaurátor-festőművész és Sebők Judit porcelángyűjtő egy retró webáruház tulajdonosa vezetnek be minket ebbe a törékeny birodalomba. 

Sebők Judit tanított angolt, létrehozott egy sikeres kézműves kisvállalkozást, a Fércműveket. Aztán tizenhárom évvel ezelőtt egy régiségkereskedésben rábukkant egy porcelánfigurára, amely teljesen elbűvölte. Soha nem érdekelték a porcelánok, de ez a darab lenyűgözte. Szomorúan konstatálta, hogy a kis szobrocska törött, csak a fele volt meg, ezért kisétált az üzletből. Néhány nap múlva visszament a kereskedésbe, mivel akkorra eldöntötte, hogy törötten is megveszi, de a bolt zárva volt. 

Judit kutatni kezdett. Szeretett volna mindent kideríteni a tárgyról. 

A megszeretett darab, Ősz Szabó Antónia porcelántervező iparművész Piroska és a farkas című alkotása 1968-ban készült. Az említett példányból hiányzott Piroska mellől a farkas. Ez okozott némi bonyodalmat ugyan, de arra elég volt, hogy Judit ezeknek a méltatlanul elfeledett kis műalkotásoknak szenvedélyes kutatójává és gyűjtőjévé váljon. Egy karcsú online kötetben időrendi sorrendben összegyűjtötte és tárgyfotókkal illusztrálta Ősz Szabó Antónia iparművész pályájának meghatározó alkotásait. Ezzel hiánypótló alkotást hozott létre a hazai művészettörténetben, hiszen egészen addig ilyen alapossággal senki sem tanulmányozta a porcelántervező munkásságát. 

Vaja László festőművész-porcelánrestaurátor vegyipari gépészként végzett, de nem dolgozott ebben a szakmában. Művészi ambíciókkal megáldott fiatalember volt. Érettségi után 1975-ben került az Aquincumi Porcelángyárba, ahol korongosként kezdett. Óránként nyolcvan teáscsészealjat korongozott. Főnöke észrevette, hogy a szünetekben a normacédulákra is rajzol. A gyárnak a Veres Pálné utca elején volt egy restaurátor műhelye, László ott kezdte megtanulni a szakmát. 

„Végigjártam a szakma szamárlétráját az egyszerű korongostól a restaurátorig” – emlékezik vissza a Veres Pálné utcai műtermében a mester. 

A porcelánrestaurátor a hosszú évek alatt hatalmas kultúrtörténeti és szakmai tudásra tett szert. Az aquincumi gyár – ahonnan László indult – porcelántervezője volt Ősz Szabó Antónia iparművész, teve és kakas kisplasztikáit Vaja László készítette. 

Kép

Vaja László porcelánrestaurátor-festőművész − Fotó: Éder Vera

Értéket mentenek 

Sebők Judit gyűjtő Vaja úrtól hallott először Ősz Szabó Antóniáról. Antónia visszahúzódó művész, aki nem szereti a rivaldafényt. „A gyűjtés elején még csak a figurákra koncentráltam. Mivel nem találtam róluk információt, ezért kezdtem el kutatni az Iparművészeti Múzeumban, ám nem jártam sikerrel. Ahogy egyre jobban beleástam magam a témába, már nemcsak a tárgyakra figyeltem, hanem az alkotókra is. Nagyon érdekel egy-egy alkotás háttere, ezek meg olyan édesek! Biztosan az is kedves, aki ezeket a tárgyakat készítette, gondoltam. Felcsaptam a telefonkönyvet, és kikerestem Antónia telefonszámát. Egyik rajongójaként mutatkoztam be. Így indult a szakmaiból egyre barátibbá váló, a mai napig tartó kapcsolatunk” – meséli Judit. 

Ősz Szabó Antónia 1961-ben szerezte meg porcelántervező diplomáját a Magyar Iparművészeti Főiskolán. Pályáját a Kőbányai Porcelángyárban kezdte, Hollóházának is tervezett népszerű darabokat. Nevéhez fűződik a klasszikus mesefigurák megújítása. Az Aquincumi Porcelángyár tervezője volt 1966-tól nyugdíjazásáig. Kisplasztikákat és dísztárgyakat tervezett. 

Figuráit kézi alakítással, ragasztással készítette, amelyek különleges festést kaptak – máz alatti fémsós festést, az úgynevezett aquazurt –, amely a művész védjegyévé vált. 

Sebők Judittól megtudom, hogy Antónia nemcsak porcelánfigurákat tervezett, hanem bábokat is, ugyanis tagja lett az Astra Bábegyüttesnek, amelyet Vízvári László piarista paptanár alapított 1962-ben. Az iparművész díszleteket és bábokat is tervezett a kül- és belföldön elismert együttesnek. Modern, mégis meseszerűen bájos figurái a mai napig a legkeresettebbek közé tartoznak, és nem csak a gyűjtők körében. 

„A fogyasztói társadalom nem nagyon tud mit kezdeni a porcelánnal, mivel az inkább polgári viselkedést kíván, és nem forradalmit. A forradalmak törnek-zúznak. A mi szakmánk konzervatív. Értékeket mentünk. Megjavítjuk, ami eltörött. Ezt nehéz összehozni a modern ember életstílusával – mondja nevetve Vaja László, amikor munkájáról és a porcelántárgyak jelenlegi megítéléséről faggatom. A gyűjtő és a restaurátor is egyetértenek abban, hogy egy ízléses, iparművész porcelánmunkája bármelyik modern lakásban megállja a helyét. – Ha nipp helyett a kisplasztika szót használom, az más érzetet kelt bennünk. Nyugodtan nevezhetjük ezeket a tárgyakat kisplasztikának, hiszen iparművészek tervezték őket, művészeti alkotások. 

A reneszánsz idején, 1520-ban például olyan békát készítettek bronzból, hogy csak néztem! Egyébként az első porcelánfigura-készítők között nagyon sok elefántcsont-faragó volt. 

A porcelánnál a hagyományos kisplasztika méretének a Johann Joachim Kändler (1706–1775) német szobrász, porcelánmintázó által kialakított figuraméretet tartjuk. 

Ezek 15-25 centiméter magasak voltak. Előtte nagy méretű tárgyakat készítettek, viszont az égetési folyamat során nagyon sokszor sérültek, ezért valami mást kellett kitalálni. Az 1740-es években születtek meg az első kisplasztikák, akkoriban az arisztokrácia kiváltsága volt a porcelán. Megfizethetetlenül drága volt, ezért nevezték fehér aranynak.” 

Masni mögött angyalszárnyak

Vaja László kis kultúrtörténeti kitérője után feláll, és a műhely egyik eldugott polcáról leemel egy tárgyat. A kezembe adja, azt mondja, neki ez a kedvenc „nippje”, annak ellenére, hogy töredék. Az Ecseri piacon találta. Egy Johann Joachim Kändler tervezte kisplasztika töredéke 1740-ből. Piaci értéke nincs, csak eszmei, de az óriási. A restaurátortól megtudom, hogy az antikvitás egyik titánját, Atlaszt tartom a kezemben, de az évszázadok során „elvesztette a fejét”, hiányzik fölüle az égbolt, nincs karja sem. „Valamikor egy pazar gyűjtemény része lehetett – nyugtázza szomorúan a mester. – Nézze, milyen professzionális tudással van megmintázva!” – mutatja műértéssel. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Sebők Judit gyűjtési és kutatási területe az 1950–1990 közötti időszak. Ennek a korszaknak a porcelántervezői és kisplasztikáik érdeklik, a kisebb hazai gyárakra figyelve. Judittól megtudom, hogy az 1950-es évek közepétől az iparművészeti főiskolán elkezdtek ipari porcelántervező művészeket képezni. Az államosított gyárakat (köztük az aquincumit, amely korábban a nagy múltú Hüttl Tivadar porcelángyára volt) központi vezetés alá vonták, és megszabták, milyen termékeket kell előállítaniuk. 

Az aquincumi gyárban a háború előtt leginkább étkészleteket gyártottak, később a kisplasztikákra helyezték a hangsúlyt. 

A fiatal, frissen végzett iparművészeket központilag helyezték el egy-egy üzemben. Ősz Szabó Antónia a Pécsi Porcelángyárban kapott volna lehetőséget (az államosított Zsolnay gyár akkori neve), de nem szerette volna hátrahagyni a családját Budapesten, ezért a Kőbányai Porcelángyárba helyezték át, ám ott már volt tervező. Antónia hivatalosan segédmunkásként dolgozott a gyárban 1966-ig, amikor is lehetőséget kapott, hogy az aquincumi gyár főtervezője legyen. 

Mégis ennek a korszaknak a fullasztó légkörében születtek a játékos, szuggesztív alkotások. Merész formaviláguk, színeik messze túlmutattak azon a fakó, silány szürkeségen, amely a korszakot jellemezte. „Ma az emberek szeretnek élményt ajándékozni tárgyak helyett – magyarázza Judit –, akkor ezeket a kis nippeket, dísztárgyakat ajándékozták. Egy-egy ünnepre, névnapra, szülinapra.” A Kádár-korszak nem szerette a vallási motívumokat. Ősz Szabó Antónia viszont visszacsempézte őket kis angyalkafiguráiban, amelyeknek stilizált masni mögé rejtette az angyalszárnyait, így, ha valaki szerette volna belelátni a szakralitást, megtehette. 

Ehhez a hivatáshoz alázat kell

Sebők Judit 2015-ben rendezte meg első kiállítását a gyűjteményéből, amelynek a Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény adott otthont. 

„Engem az fogott meg ezekben a tárgyakban, hogy mások, mint a megszokott porcelánok. Teljesen eltérnek azoktól a klasszikus porcelánfiguráktól, amelyeknek a képe az emberek fejében él.” 

Judit szerint egyre népszerűbbek a kisplasztikák. A Facebookon különböző gyűjtői csoportok alakulnak, a résztvevők különböző feladatokkal inspirálják egymást. „Az emberek szeretnek játszani ezekkel a tárgyakkal. Egy ismerősöm társasháza előtt van egy kis kert, amelyet egy nyugdíjas néni gondoz. Különféle kis nippekkel díszíti. Mindenki vigyázza, óvja őket.” 

Vaja László porcelánrestaurátort felkeresik a komoly gyűjtők, de olyanok is ellátogatnak a műhelyébe, akik meg szeretnék javíttatni egy-egy szeretett személytől örökölt tárgyukat, jönnek idős emberek, akik úgy szeretnének elmenni, hogy maguk után mindent rendben hagyjanak hátra. Ők azok, akik restauráltatják az idők során megsérült tárgyaikat, és bár nem tudják, hogy a gyerekeik, az unokáik, mit fognak kezdeni a törékeny örökséggel, ők újra épségben szeretnék látni őket. 

A restaurátor azt mondja, ehhez a hivatáshoz alázat kell, hiszen a művész, akinek a tárgyát javítja, végig fogja a kezét, nem alkothat úgy, ahogyan ő akarja. „Néha azért nekem is kicsit nehéz velük mit kezdenem – mondja elgondolkodva Vaja László, amikor arról kérdezem, milyen viszony fűzi a Kádár-korszak kisplasztikáihoz. – Elfogult vagyok velük, hiszen ott voltam a gyárban, ahol ezek készültek, és tudom, milyen volt csinálni. De tizennyolc évesen nem így gondolkodnék. Ma már látom a mögöttes tartalmat, azt, hogy mi minden van egy-egy tárgy mögött, a tervező, a gyári munka. Ki csinálta, milyen kemencében égették ki? 

Többen azért iratkoztak be a becsüs akadémiára, ahol tanítottam, hogy megtudják mi az, amit a szüleiktől, nagyszüleiktől örököltek. 

Nemrégiben egy porcelántervező művész a kiállításán az alkotásai mellett a nagymamája pöttyös bögréjét is felvette a tárgyai közé, ezzel jelezte, hogy az útja innen indult.” 

Ez cikk eredetileg a Képmás magazin 2024. szeptemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.