Pogánytánc a Nemzeti Színházban
Ritka, hogy a nézők mosolyogva mennek ki egy olyan darabról, amelynek cselekménye nem szűkölködött tragédiákban. És nem csak azért, mert a darabon végigsöprő tánc senkit sem hagyhatott érintetlenül, vagy mert a humor a történet minden karakterét átitatta. Talán annak is köze volt ehhez, hogy a figurákat összekötő, gondoskodásból, féltésből, egymás ugratásából, néha bántásából, máskor simogatásból szőtt pókfonál, amely szinte összeszövi a szereplőket, sebesültségében is közösséget alkot. Olyat, amelyre mindannyian vágyunk.
Kép: Nemzeti Színház
Brian Friel történetének narrátora Michael (Bakos-Kiss Gábor), aki felnőttként emlékszik vissza egy 1936-os aratásra, amikor nyolcéves volt. Egy kis ír falu melletti tanyán élt anyjával és négy nagynénjével. A befelé forduló fiú egy mozdulatlannak tűnő, nőkre épülő világban cseperedik fel, amelyet lassan elér az ipari forradalom, még jobban megnehezítve az öt nővér életét. A férfiak ugyanis itt csak átutazók. Michael apja néha váratlanul felbukkan, és biciklit ígér a fiának, a nővérek nagybátyja, Jack atya pedig meghalni érkezett haza Afrikából.
Ezek a nők igazi drámákat élnek: éheznek, életük nem teljesedhet be nőként és anyaként, a falu pedig kiközösíti őket a törvénytelenül fogant Michael és a pogány hitre tért pap nagybácsi miatt. Bár a férfi visszaemlékezése lágyítja a kontúrokat, a tragikus sorsok átsejlenek elbeszélésén, ahogy a ház piszkos üvegén az odakint zajló események.
A jól megírt karaktereket az öt színésznő (Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Nagy Mari, Tompos Kátya) hihetetlen érzékenységgel formálja az egyik pillanatban drámai hőssé, máskor esendő és szeretnivaló emberré. Tánctudásban sem kell szégyenkezniük a hivatásos táncosok mellett, arról a hihetetlen életörömről és kitörő indulatról nem is beszélve, amivel ilyenkor betöltik a teret.
A darab egyik főhőse ugyanis maga a tánc, amelyben felszínre törhet mindaz, amit kimondani nem lehet. A tánc, amely egyszerre kapcsol a transzcendenshez és a fizikai valósághoz, amelynek segítségével bármilyen körülmények között visszatalálhatunk a létezés öröméhez is. Ez a véget nem érő ritmikus mozgásfolyam mozdulatlan díszletek között zajlik (díszlet: Cziegler Balázs), amelyek egyszerre jelenítik meg a kinti és benti teret, a fiú életének megélt, kívülről látott vagy hallomásból ismert részleteit – a hatalmas osztott üvegablak úgy szabdalja fel a látványt, ahogy az ő emlékezete a múlt eseményeit.
A színpadon egyszerre jelenik meg múlt, jelen és jövő, képzelet és realitás. Bozsik Yvette rendezése izgalmas egységben mutatja meg mindezt a naturalista és absztrakt színház eszközeivel.
Csupán egyet sajnáltam, hogy ilyen kis színpadi térben, a Gobbi Hilda Színpadon láthatjuk a darabot. Sajnos a nézőtér két szélén ülők így kimaradnak egy-egy jelenetből, a rendezői balon főként a táncjelenetekből, a rendezői jobbon pedig a színészi játékból kapnak kevesebbet.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
