„Őt nem vettük üldözőbe” – Történet egy bibliai ige alapján

Íratlan szabály volt a városunkban, hogy minden héten lelökünk valakit a főút melletti szakadékba. Senki sem tudta, hogy miért tettük ezt. Ha nagyon meg kéne magyaráznom, akkor a kollektív feszültség levezetéseként értelmezném a jelenséget. Öltünk, mert utat keresett kifelé a bennünk feszülő gyilkos indulat. 
Mindegy volt, hogy az aktuális áldozat mit tett vagy nem tett, hiszen az állítólagos gaztettek csak ürügyek voltak arra, hogy valakit megölhessünk. Rettegésben élt mindenki, hiszen bárkire sor kerülhetett. Úgyhogy gyűjtötték is az emberek az érveket egymás ellen rendesen.

Már az aktuális áldozat meggyilkolását követő órákban elkezdődött az áskálódás: ez lopott, az megcsalta a feleségét, amaz meg egyszerűen lusta.

Igen, egy rossznak ítélt tulajdonság is elegendő volt ahhoz, hogy a mélybe taszítsanak. 
A döntés teljesen spontán volt: a szakadék szélén összegyűlt az egész város, és üvöltözve sértegetni, lökdösni kezdték egymást az emberek. A leghalkabbak ellen csoportok alakultak, ketten, hárman, tízen üvöltöttek egyetlen emberrel. Az erősebbek el tudtak menekülni, vagy be tudtak állni az őket szidalmazók közé, de akinek ez valamiért nem sikerült, azzal szemben végül az egész város egyesült. Körbe álltuk, és a szakadék széléhez szorítottuk. A kiszemelt áldozatnak ekkor már csak két lehetősége maradt. Egyikkel sem menthette meg az életét, de ettől az utolsó döntésétől függött, hogyan fognak emlékezni rá a gyilkosai. 
Az egyik, hogy erővel megpróbál átvágni a tömegen. Ez bátorságra vallott, hisz az áldozat komoly fájdalmat vállalt magára élete utolsó perceiben: kemény ütések, rúgások érték, mielőtt a mélybe vetettük. Cserébe megőrizte emberi méltóságát, később egyfajta tisztelettel gondoltunk rá. A másik lehetőség az volt, hogy sírva könyörög az életéért. Ez viszont olyan undort keltett az emberekben, hogy azon nyomban megadtuk neki az utolsó lökést. Az ilyen esetektől napokig nyomasztó hangulat volt a városban. 

Az egyik ilyen alkalmon aztán mégis kiderült, hogy van harmadik út. Egy férfi végig néma csendben állt az üvöltözés közepén, nem is volt kérdés, hogy kit taszigáljunk a szakadék szélére.

Vártuk, hogy mi következik: nekünk ront, vagy térdre hullva könyörög. De csak állt egy helyben, és nézett. Egyenesen a szemünkbe. Fizikai képtelenség több ember szemébe nézni egyszerre, de neki valahogy sikerült. Ott álltunk vagy háromezren, mégis mindenki azt érezte, hogy ez a férfi az ő szemébe néz. 
Aztán elindult. Lassan, komótosan, mégis szétnyílt előtte a tömeg. Szó nélkül ott hagyott minket. Nem tudtuk, hogy miért, de nem vettük üldözőbe. Nem kerestünk új áldozatot sem. Csak álltunk egy helyben, bámultunk magunk elé. Aztán szétszéledt a tömeg. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>