„Éjjel az omnibusz tetején…” – Zötyögjünk vissza az omnibuszok hőskorába!

Társaskocsi mindenkinek 

Az első társaskocsi-vállalat Blaise Pascal matematikus–filozófus ötlete nyomán jött létre 1662-ben. A szolgáltatást elsőként a Napkirály, XIV. Lajos próbálta ki, így nem meglepő, hogy az újdonság a nemesek körében vált népszerűvé. A vállalkozás csupán tizenöt évig működött, az ezt követő másfél évszázadban a postakocsikat használták távolsági személyszállításra. A XIX. századtól a távolság legyőzésének új alternatívája a vasút lett, azonban a városok növekedésével egyre nőtt az igény a rövidebb útvonalon közlekedő, tömegek számára is elérhető eszközök iránt. Erre kínált megoldást 1826-ban egy nantes-i vállalkozó, aki a városközpont és a külvárosi fürdő között indított társaskocsikat. A városi tömegközlekedés egyik alapjává vált szolgáltatás voiture omnibus, azaz kocsi mindenkinek néven vált ismertté.

Hat krajcárért a Városligetbe 

A pesti omnibuszközlekedés 1832. július 1-jén indult el. Kratochwill János vállalkozó a helybeli céhmesterekkel készíttetett fedett kocsikat, amelyek a két kávéháza, a mai Széchenyi István tér és a Városliget között közlekedtek a Király utcán keresztül, a három kilométeres távolságot körülbelül húsz-huszonöt perc alatt tették meg. A szolgáltatás új korszakot nyitott a város életében, addig a többség gyalog járt, csupán a tehetősebb réteg utazhatott bérkocsin, egylovas konflison vagy kétlovas fiákeren. 

A reggel hat és este hat óra között óránként, majd fél óránként közlekedő omnibuszoknak nem voltak megállói, ott álltak meg, ahol az utasok le akartak szállni.  

A források szerint nem Kratochwill omnibusza volt az első: „Boldogult Lechner Ödön, a zseniális építőművész mesélte, hogy a nagyapja […] próbálta ki a huszas évek utóján Pesten az első omnibuszt”, amire „senki sem akart ráülni. Végre is az öregúr dühbe gurult és egy vasárnap fölrakta a feleségét meg a gyermekeit a szokatlan közlekedési alkalmatosságra és úgy utazott ki a Városligetbe. Az utazásban azonban nem volt köszönet, mert »a népek« csudájára jártak a különös alkotmánynak, az uccagyerekek utánaszaladtak Lechner kocsijának és mindenféle cifra dolgot kiabáltak Lechner után” – olvasható a Magyar Hírlap 1929-es számában. 

A nyolc-tizennégy férőhelyes omnibuszra a jegyek távolságtól függően hat-tíz krajcárba kerültek. Mivel egy cseléd napi bére húsz-harminc krajcár volt, elsősorban kiskereskedők, hivatalnokok, kézműves mesterek és értelmiségiek tudták kihasználni az új tömegközlekedés lehetőségeit. Ennek ellenére a mindenes-, cimborás-, vagy pajtáskocsiként is emlegetett eszköz olyan népszerűvé vált, hogy egy hónappal később a budai oldalon is elindult az első omnibusz, a Tabánból a Vízivároson át Lipótmezőre közlekedett. 

Kép

Fotó forrása: Fortepan

Divatos, mint az omnibusz 

„Pesten húsz év előtt még alig volt omnibusz. A Császárfürdő akkori bérlője, Szekrényessy József állíttatott néhány nagy és nehéz bárkát. Egy pár járt a császárfürdőbe, négy-öt (többnyire üresen) a Városligetbe, s majd néhány a fejlődni kezdő Új-Pestre. Az ötvenes években a lakosság nagy része még szégyenlő az ily olcsó társasutazást. De az évtized végén szaporodtak a kocsik, s a polgárság rájuk kapott. E tized elején pedig, kivált miután Deák Ferenc és társai is mindig omnibuszon jártak ki a Városligetbe, egészen divatba jött. Azóta gyakran láthatni rajtuk oly előkelőket is, kik különben pompás, címeres fogatokkal is rendelkeznek” – írta A Fővárosi Lapok 1869. januári száma.  

Az omnibuszok ismertségével párhuzamosan a járatok zsúfoltsága is nőtt, a Honderű 1845-ös száma szerint „oly ketreczhez hasonlítanak, mikben a baromfiak a megpukkadásig összezsúfoltatnak”. 

A kocsik hamarosan vidéken is megjelentek, 1847-ben már Sopronban, tíz évvel később pedig Szeged, Miskolc, Debrecen, Szombathely és Székesfehérvár utcáin is közlekedtek, elsősorban a városközpont és a vasútállomás között szállították az utasokat. 

Kép

Fotó forrása: Fortepan

A konkurencia: a lóvasút 

Az omnibuszforgalom 1866-ban egyik napról a másikra visszaesett: elindult a lóvasút. A kötöttpályás közlekedést eleinte a bányákban használták, előtte a csilléket emberi erővel mozgatták a fa nyompályákon. A XVIII. század második felétől a fát vasszerkezetre cserélték, emellett lovakat kezdtek használni a kocsik húzására, így a nehezebb tárgyak mozgatása is hatékonyabbá vált. 

Az első menetrend szerint közlekedő személyszállító lóvasutak 1803-ban, Dél-Londonban indultak, hazánkban először 1827-ben Pest-Kőbánya között létesítettek vonalat, de a szolgáltatás csupán egy évig működött. Ennek ellenére országos hálózatot terveztek, 1840–1846 között pedig Pozsony és Nagyszombat, majd Szered között ismét elindult a lóvasút-közlekedés, azonban hosszú távon sem a sebessége, sem a terhelhetősége nem vehette fel a versenyt a gőzzel. 

A gőzvontatás viszont a városokban nem aratott sikert, így történt, hogy 1860-ban átadták az első magyar városi lóvasutat Lippán. Pesten hat évvel később jelent meg, a mai Kálvin tér és Újpest-Városkapu közötti szakaszon közlekedett először, két évvel később pedig már a budai oldalon is elérhető volt a Lánchíd és Zugliget, valamint a Lánchíd és az óbudai Fő tér között. Az 1887-ben megjelentő villamosvasutak vetettek véget a lóvasutak idejének, az utolsó, margitszigeti járat 1928- ban szűnt meg. 

Az utolsó éjjel 

A főváros 1884-ben szabályrendeletben egységesítette az omnibuszutazás feltételeit. Többek között meghatározta, hogy a maximum hét és fél méter hosszú és két és fél méter széles kocsikat jelzőlámpákkal kell ellátni, a tíz utas befogadására alkalmas belső térben pedig gyertyával lehet világítani. A századfordulóval megjelentek az emeletes buszok, amelyek tetejére keskeny vaslépcső vezetett. Ezek a kocsik ihlették az Éjjel az omnibusz tetején című közismert operettslágert, amely 1926-ban debütált Zerkovitz Béla Csókos asszony előadásában. 

Míg 1832-ben öt omnibusz közlekedett és évente megközelítőleg kétszázezer utast szállított, 1912-ben már százhatvanegy kocsi állt a 13,4 millió utas rendelkezésére. 

Ezeket a kocsikat fokozatosan szorították ki az 1890-es években megjelenő autóbuszok, amelyek 1915 márciusától közlekedtek menetrendszerűen Budapesten. Az utolsó omnibuszjárat 1929. november 5-én a Villányi úton haladt át, az eseményről így írt a Magyar Hírlap egyik szerzője: „Nem tudok mosolyogni a szegény omnibusz letörésén. Az omnibusszal egy darab régi Pest vonult el az Andrássy útról és az öreg, zörgőcsontú, döcögő járművekkel, a kocogó omnibuszlovakkal mintha egy darab kedélyesség költözött volna ki a város belsejéből.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.