A nulladik perc – Szomorú játékosság és laza összetartozás-érzés mozgatja Göttinger Pál új darabját

Május elején kezdődtek A nulladik perc próbái, az előadáshoz teaser is készült, amelyben az 1900-as párizsi világkiállítás képei villannak fel. Miért épp ez a korszak és esemény inspirált rendezőként?

Az előadásunk a 20. század hajnalán játszódik, vagyis egy korszak végén, egy új kezdetén. A címválasztásnak is ez az egyik oka – noha elsősorban kamaravígjátékról van szó, nem történelmi színdarabról. A történelmi hivatkozás most itt allegória inkább: egy derűlátó, optimista pillanatra hivatkozik, amikor az emberiség, de legalábbis Európa azt érezte: innentől minden jobb lesz. A hétköznapokat megkönnyítő, sosem látott találmányok özönlöttek elő, az emberek rácsodálkoztak a trolibuszra, a hangosfilm prototípusára, az óceánjáró hajókra, a liftre, a robbanómotorra, és még sorolhatnám.

De a művészetek is addig sosem látott tömegeket szólítottak meg, ez kismillió pályatársuk mellett Rodin és Puccini kora is, a ragyogó nagyszínházaké, a rengeteg irodalmi-szellemi iskoláé, a kávéházaké.

Ennek a derűs életérzésnek, szebb-jobb élet ígéretének volt a világtalálkozója ez az év Párizsban, ahol egyébként ükapám, a magyar szecesszió és a gödöllői művésztelep meghatározó alkotója, Körösfői-Kriesch Aladár is kiállító volt.

A nulladik percnek operai vonatkozása is van: az írás egy Puccini-opera parafrázisa, amely egy válságban lévő házasságról szól. Van benne egy enigmatikus jelenet, ahol a férj indirekt, de nagyon szúrós utalással világossá teszi: tudja, hogy a felesége megcsalja. Erre a feleség azt mondja a férjének, hogy ő most bemegy az aprócska kabinba, ahol laknak, és ott fog várni. A férfi akár bejön utána, akár nem… ő abból mindent tudni fog. Ez a nagy tétre menő drámai pillanat, amelynek mégis van egy, a másik félnek döntési szabadságot adó szomorú játékossága: ez az, amiből a mi előadásunk kiindul. A Puccini-opera egyébként tragikus véget ér, mi viszont azt a végkifejletet ki fogjuk cselezni, mert az előadást könnyű néznivalónak számom, és noha az operai örökség miatt ebben is lesz valamelyest melodramatikus íz, mégis egy játékos, felszabadult történetet szeretnénk elmesélni. Reményeim szerint a kőszínházi bemutató ellenére az egész tónusa olyan lesz, mint egy nyári színházé.

Hogyan alkotsz és írsz szövegkönyvet? Napokra elvonulsz? 

Színházi közegben dolgozom, az emberekkel való sok találkozás és közös munka eleve kizárja a hosszú elvonulást. Nem tudok úgy írni, mint egy igazi író, reggeltől estig bezárkózva. Viszont, hál’ istennek, felkérésre készülnek ezek a színdarabok, tehát lehetnek feltételeim, például mindig kierőltetem a megbízótól a szereposztást, előre tudom, kikkel fogok dolgozni, és csak azután foglalkozom a szöveggel. Az ötlettől a bemutatóig mondjuk egy év telik el, ebből a próbák az utolsó hat hetet jelentik. Ehhez képest a dialógot gyakran csak az olvasópróba előtti utolsó pár hétben írom meg, amikor már úgy érzem, hogy a történetet sokszor egymás után el tudom mondani fejből, és külön-külön az összes szereplő szemszögéből is.

Az év fennmaradó része tehát: olvasás, kutakodás és sok történetmesélés. 

A nulladik percet is közel egyéves felkészülés előzte meg: rengeteget olvastunk Nagy András dramaturggal, képeket, filmrészleteket kerestünk elő, és közben sok beszélgetéssel próbáltunk megragadni egy valós alapokon nyugvó, de elképzelt korszellemet. Mert azért ez mégiscsak fikció lesz, a szereplők egymás közti viszonyai hajtják előre, nem valamiféle ismeretterjesztés szándéka.

Kép

Göttinger Pál – Fotó: Takács Attila/Orlai Produkciós Iroda

Udvaros Dorottyával korábban még soha nem dolgoztál. Mit vársz a közös munkától?

Azt, hogy ennek a szereplőnek a nyers, mégis a viszontagságok alatt szelíddé érlelődött bölcsességét meg tudja ragadni. Puccini művében is szerepel ez a Szarka mama, aki a rakparton nyomorog Párizsban, csencselésből tartja fenn magát, mégis átjárja egyfajta derűlátás, a körülötte lévő racionalitás ellenére is. De a többiekkel való munkát is nagyon várom – mind régi orlaisok, akikkel összesodródtunk már többször az évek alatt. Az Orlai Produkció körül gyülekező színészek hol szorosabban, hol lazábban képeznek közösséget, de mégiscsak kialakítottak az évek egyfajta összetartozás-érzést. És ebből a laza csapatból én vagyok ott a legrégebben.

Párod, Grisnik Petra is szerepel az előadásban, és ha már komédiáról beszélgetünk, érdekelne, mennyire pendültök ti egy húron a mindennapokban a humort illetően.

Én nagyon megbízom Petra humorérzékében, a magánéletben is mindig meg tud nevettetni. Ráadásul a felszabadult játékosság mellett magabiztosan mozgósít számos szakmai készséget is, a nagy rutin és szaktudás mellett mindig kíváncsi maradt.

Ez lesz a tizennyolcadik közös munkánk, és nagy biztonságérzetet ad, hogy tudom: a közös munka nekünk való.

Számodra mit jelent az Orlai Produkciós Irodával dolgozni?

Sehol másutt nem kapok ekkora szakmai bizalmat, mint tőlük. Számos színházban vendégeskedtem, de társulati tagként és vezetőként is dolgoztam már, s mindenütt így vagy úgy fogták a kezem a körülmények, a nem tisztázott hatáskörök, és az azok miatti aggodalmaskodás. Orlai Tibor bizalma mindig teljes volt felém, ami örömmel tölt el.

Kép

Göttinger Pál A nulladik perc színészeivel a darab olvasópróbáján – Fotó: Takács Attila/Orlai Produkciós Iroda

Tudsz úgy előadást nézni, hogy nem a rendező szemével figyeled az egyes jeleneteket?

Nagyon nehezemre esik. Szabadúszóként magamnak állítom be azt a bizonyos kapcsolót, ami jelzi, hogy mikor dolgozom, és mikor nem. Amikor színházban vagyok, valahogy automatikusan benyomódik a bekapcsológomb. Ha szeretnék kikapcsolódni, moziba, múzeumba vagy koncertre megyek. Régen is így volt ez: a kollégiumi szobatársam Orosz Dénes filmrendező volt. Amikor nagyon kimerültünk az egyetemi pörgésben, Dénes színházba, én moziba mentem felfrissülésképp.