Azok közt lelt otthonra, akik megölték a férjét – Elisabeth Elliot története a megbocsátás leckéje is

Elisabeth Elliot (született Howard) nem átlagos családba érkezett, amikor 1926-ban Brüsszelben meglátta a napvilágot. Misszionárius szülők gyermeke volt, így nem dúskálhattak az anyagiakban, ám szükséget sem szenvedtek semmiben. Philip és Katharine Howard különös hangsúlyt fektettek a pontosságra, a rendre és a fegyelemre, amelyeket személyes példamutatásukkal igyekeztek átadni hat gyermeküknek is. 

Ez könnyen keltheti azt a benyomást, hogy az otthoni légkört vasszigor és örömtelenség jellemezte, ám mi sem állhatna távolabb az igazságtól. A gyerekek beszámolói alapján gyakran volt nevetéstől hangos a ház, és a több ezer levél, amiket egymásnak küldtek az évek alatt, őszinte érdeklődésről, szeretetről tesz tanúbizonyságot. 

Nyitottság azok felé, akik megfosztották a házastársától

A felnőtt Elisabeth számára nem volt kérdés, hogy továbbviszi a családi örökséget: szüleihez hasonlóan ő is az egyházban szeretett volna szolgálni, ezért a Wheaton College diákjaként bibliafordítónak kezdett tanulni. 

Itt ismerkedett meg első férjével, Jim Elliottal is, akivel később az ecuadori őserdőben hirdették az igét a waodaniknak.

Ez az amazóniai törzs a világtól elzártan, az esőerdő közepén élt, és hírhedt volt az erőszakról mind a külső behatolókkal, mind a csoport tagjaival szemben. Egyes források szerint az antropológia által ismert társadalmak közül a waodaniknál volt a legmagasabb az emberölések aránya.

1956. január 8. ugyanolyan reménnyel és várakozással teli napnak indult, mint a többi, ám végül kegyetlen vérfürdőbe torkollott, amikor a waodani törzs tagjai mérgezett lándzsáikkal kivégezték a fiatal amerikaiakat, akik közeledni próbáltak feléjük. A hittérítők hosszú ideje dolgoztak azon, hogy kapcsolatba kerüljenek a törzs tagjaival, végül azonban egy félreértés miatt az erőszakos ösztön kerekedett felül. 

Öt huszonéves férfi vesztette életét az ecuadori dzsungel mélyén, köztük Jim is, akit Elisabeth és alig egyéves kislánya, Valerie hiába várt haza. 

A tragédia nem tántorította el Elizabeth-et a céljától, a fiatal anya gyermekével beköltözött a waodanikhoz, ahol fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy megmutassa: van egy Isten, aki vérontás helyett szelídségre és megbocsájtásra hív minden embert.

Elisabeth gondolkodásmódja megelőzte a korát

Elisabeth munkáját a waodanik között alázat és őszinte kíváncsiság jellemezte. Miközben mások a sikersztorit hajszolták, és gyakran káros vagy épp sértő sztereotípiákban gondolkodtak a csoportról, ő egyenrangú félként tekintett rájuk. Számára az elzártan élő emberekkel folytatott munka nem a személyes hírnévről vagy a morális felsőbbrendűségről szólt. 

A törzs tagjai függőágyakban aludtak, ezért ő maga is így tett. Ha sült majom került a tányérra, jóízűen elfogyasztotta. Amikor egy misszionárius társa ruhát akart erőltetni az egyébként meztelenül élő emberekre, a fiatal anya kiállt a döntési szabadságuk mellett. Helytelennek tartotta, hogy egy nagyvárosból odacsöppent amerikai szégyenérzetet keltsen egy népben, amelynek a testével kapcsolatban addig nem voltak hasonló érzései.

 Az üzenet, amelyet a dzsungelben hirdetett Istenről és a megváltásról, a waodanik szívébe hatolt, és többek közt azt a férfit is megérintette, aki a végzetes napon Jim Elliotra támadt. 

Mincaye, a hírhedt harcos új életet kezdett, amelyről később világszerte hálával mesélt mint prédikátor és igehirdető. 

A misszionáriusok munkája nem volt hiába. Elisabeth gondolkodásmódja sok tekintetben megelőzte a korát, és nem feltétlenül tette népszerűvé az eltérően vélekedők körében. De nem is nekik akart tetszeni, sokkal inkább az Isten és az embertársai iránti szeretet hajtotta. A világ pedig kezdett felfigyelni a bátor fiatalasszonyra. 

Eltérő világnézetek, életre szóló barátságok

Cornell Capa, magyar származású fotóművész a dzsungelbe látogatott, hogy felvételeket készítsen a megözvegyült misszionárius feleségek életéről. Így ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Elisabeth Elliottal. Kettejüket a művészet szeretetén túl a szenvedés megtapasztalása is összekötötte, Capa ugyanis két testvérét veszítette el: László szívbetegségben, Robert pedig egy robbanásban vesztette életét. 
Cornell világa merőben eltért attól a közegtől, amelyben Elisabeth mozgott, mégis kölcsönös érdeklődéssel és kíváncsisággal viszonyultak egymáshoz. Idővel Elisabeth jelentős hírnévre tett szert, író lett, előadó, egyetemi oktató és rádiós műsorvezető. Keresztény nők egész generációi hallgatták a tanításait és merítettek erőt az egyszerű, ám annál mélyebb gondolataiból. 

Újra rátalált a szerelem: második házassága Dr. Addison Leitch-csel

A Jim halálát követő években Elisabeth-et érthető módon foglalkoztatta a kérdés – különösen, miután visszatért Amerikába –, hogy vajon újra rátalál-e a szerelem. Lányával, Valerie-vel és egy barátnőjével hárman éltek együtt, s bár ennek az életszakasznak is megvolt a maga szépsége, Elisabeth őszintén vágyott egy társra.

Utóbbit végül Dr. Addison Leitch személyében találta meg, aki egy neves szeminárium teológus professzora volt. Dr. Leitch maga sem sokkal korábban özvegyült meg, így a találkozás mindkét fél számára váratlan ajándéknak bizonyult. Elisabeth álma kisvártatva valóra vált, és 42 éves korában újra férjhez ment. 

Naplóbejegyzéseiben őszintén ír arról, hogy Addisont még Jimnél is jobban szerette, ezért is különösen tragikus, hogy mindössze három közös év után Addisonnál rákot diagnosztizáltak. Kegyetlen, szenvedéssel teli küzdelem vette kezdetét. Elisabeth támogatta a férjét, de aki kísért már szenvedő beteget, az pontosan tudja, mennyi érzés kavarog ilyenkor egy hozzátartozóban: félelem, gyász, remény, tehetetlenség... 

Elisabeth szilárdan állt a hitében a legbizonytalanabb időszakokban is, és bízott abban, hogy bármi történjék, Isten gondjukat viseli majd. Amikor Addison meghalt, Elisabeth nem csak a férjét veszítette el. 

A sírkövön ez a felirat szerepelt: „Addison, Elisabeth legjobb barátja”.

Viselni a döntéseink következményeit – Harmadik házasság Lars Grennel

Ugyan harmadik férjével évtizedekig éltek együtt, Elisabeth végső nyughelye Addison mellett található. Azt hiszem, ebből már sejtheti az olvasó, hogy a Lars Grennel való kapcsolata minden volt, csak nem rózsás. Lars azon az egyetemen tanult, ahol korábban Addison Leitch oktatott. Így történt, hogy szállás után kutatva más diákokkal együtt Elisabeth otthonában bérelt szobát. 

Naplóbejegyzésekből tudjuk, hogy a kilenc évvel fiatalabb férfi közeledése egyáltalán nem keltette fel főbérlője érdeklődését. Jimmel és Addisonnal összevetve teljesen más karakterű ember volt, és sok tekintetben alulmaradt velük szemben. A magány azonban nagy úr, és Elisabeth mindennél jobban vágyott arra, hogy két fájdalmasan rövid házasság után valaki a gondját viselje. Ahogy telt az idő, Lars hajthatatlannak bizonyult, és addig ostromolta a nőt, míg 1977-ben oltár elé nem álltak. 

Alig egy hét telt el, amikor az újdonsült feleség felismerte, hogy mekkora hibát követett el. Lars kontrolláló és manipulatív viselkedése egész további életét meghatározta, megnehezítette. Elisabeth azonban nem hitt a válásban. 

Vallotta, hogy Isten a feleséget hűségre és engedelmességre hívja, s az otthoni konfliktusokat követően sajnos gyakran inkább magában kereste a hibát, mint a társában. 

A külvilág mit sem sejtett a kapcsolat dinamikájából, Lars ugyanis kiváló üzleti érzékkel egyengette Elisabeth karrierjét. A legsikeresebb könyvei és előadásai ebből az időszakból származnak, ám naplóbejegyzések alapján Elisabeth sem teljesen ismerte fel, hogy a férje mennyire kihasználja. Egy beszédében viccesen felidéz egy vele folytatott beszélgetést: „Lars azt mondja, ha majd öreg leszek, leültet egy színpadra, benyomja a magnót, és lejátssza egy korábbi előadásomat, miközben én tátogok.” 

A felvételen hallatszik a közönség nevetése, 2024-ben azonban ez az anekdota kevésbé humoros. Ugyanis, amikor a demenciája miatt Elisabeth többé nem tudott szerepelni, Lars pontosan a fenti forgatókönyv szerint járt el. 38 évig éltek házasságban, amikor 2015-ben Elisabeth élete Massachusetts-i otthonában véget ért. 

Az életet csakis előrefele lehet élni

Elisabeth személyében nem egy tökéletes embert tisztelünk, kár is lenne idealizálni őt. Pontosan ugyanúgy küzdött a saját hibáival és hiányosságaival, mint mindenki más. És igen, bizonyos nézeteit jogosan érte kritika. 

Példája mégis a mai napig sokakat inspirál és biztat arra, hogy bátorsággal tekintsenek az élet kihívásaira. 

Nem közhelyeket puffogtató, örök optimista nő volt, hanem valaki, aki a szenvedésnek mélyen a szemébe nézett, és hagyta, hogy az formálja. Számára az út mindig előrefele vitt, és csakis abba az irányba akart járni rajta. Nem keseregve, nem panaszkodva, nem hátranézve. Mert Elisabeth hitte: bármi történjék is, az Isten jó és jót akar.