„Minket semmiben sem korlátoz, úgy élünk, mint más családok” – A Németh család kizárólag Down-szindrómás babát akart örökbe fogadni

Más ódzkodik attól, hogy sérült gyermeket fogadjon örökbe. Ti mégis Down-szindrómáshoz ragaszkodtatok. 

A kisugárzásuk számomra vonzó. Benne van az őszinteség, a fesztelenség, a humor, a jókedv, a kedvesség.  

Milyen körülmények között találkoztál velük? 

Az első munkahelyemen, a Down Alapítványnál felnőtt értelmi fogyatékosokkal foglalkoztam. Teljesen véletlenül keveredtem oda, nem is tudtam, mit vállalok. Már az első napon beszippantott az élmény. Az ottani vezetőm nevelőszülőként hazavitt egy pici downos babát, akit a kórházban hagytak. Akkor kezdett el foglalkoztatni, hogy milyen jó lehet nemcsak a munkahelyen együtt lenni velük, hanem otthon is. 

Ha felnőttként ilyen jó fejek, pici babaként is nagyon aranyosak lehetnek. 

Ezt a gondolatot elkezdtem forgatni magamban, de akkor még főiskolára jártam. 

Később hogyan sikerült összehangolnod a vágyadat a férjed elképzeléseivel?  

Ádám az első diplomáját szociálpedagógia szakon végezte. Bár sosem dolgozott a szakmában, csak rövid ideig másodállásban, mégsem állt távol tőle ez a világ. Már az elején megosztottam vele, hogy számomra ez fontos, és lehetünk-e így egy pár. Igent mondott, és később sem származott ebből konfliktusunk.  

A legtöbb esetben meg sem tartják a magzatokat, ha kiderül a rendellenesség. Mitől félhetnek leginkább? 

Szerintem az ismeretlentől. Az orvosok áthárítják a felelősségüket, inkább a legrosszabb példákat hozzák, az édesanyák pedig bíznak bennük. Ha lenne tapasztalatuk downos emberekkel, kevésbé ijednének meg. 

Amikor Samu hozzátok került, megbolygatta a mindennapjaitokat? 

Hirtelen váltunk szülővé. Terveztük, de nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan fog menni. Mi úgy jelentkeztünk, hogy kizárólag Down-szindrómás baba jöhet szóba, és azt nem kalkuláltuk be, hogy abban a sorban csak mi állunk. Január végén volt az első találkozásunk a szakszolgálat munkatársaival, és május elején hozhattuk haza Samut, aki márciusban született meg. A férjem épp egyetemre járt, én párhuzamosan kettőre, emellett dolgoztunk. A nyaralásunkat két főre kötöttük le, mert nem feltételeztük, hogy hárman leszünk. Felforgatta az életünket, de egy-két nap után természetes lett, hogy családdá bővültünk, és van egy gyermekünk. Felvettük a ritmust, mert sorra jöttek a korai fejlesztések és vizsgálatok. Nagy segítségünkre volt Steinbach Éva, a Down Alapítvány munkatársa. Rengeteg információval segített, hogy ne nekünk kelljen mindennek utánajárni. 

Hanga négy évvel később érkezett hozzátok, ezúttal nyílt örökbefogadással. Ezt az utat kedvezőbbnek találtátok? 

Nem tudok választani. Jó, hogy ismerhettük Hanguska vér szerinti szüleit és ikertestvéreit, a mai napig tudunk egymásról, de nincs bennünk hiányérzet, hogy Samunál nem így történt. 

Hanga élettörténete hamar lezárult, mindössze egyévesen. Mi volt a probléma? 

Hatalmas kérdőjel bennünk, mert egyik betegsége sem indokolta. A 31. hétre született, pici lyukkal a szívén, de downosoknál ez gyakori. A lyuk magától is összenőhet, vagy megműtik. Közben refluxos és asztmás lett. Valószínűleg mindez összeadódott, és nem bírta a szervezete. 

Hogyan sikerült feldolgoznotok, különösen Samunak? 

Samu akkor még nem tudott beszélni. Hiába lett volna millió kérdése, nem tudta feltenni, ezért csak tapogatóztunk, mit érthet az egészből. 

Ötéves volt, de értelmileg egy kisebb babához hasonlított. Látta, hogy már nincs velünk a húga, és mindenki szomorú. Minket az tartott életben, hogy Samu továbbra is velünk maradt. A veszteség feldolgozásában sokat segített a hitünk; mellettünk állt a gyülekezetünk és a családunk is.   

Mennyi idő elteltével születtek a vér szerinti gyermekeitek? 

Hanguska halálának évében, decemberben derült ki, hogy gyermeket várok, és augusztusban született meg Sebi, aki most hétéves. Őt két-két év elteltével követték a lányok. 

Samu jól beilleszkedett a közösségekbe? 

Integrált bölcsibe és oviba járt, két év után azonban speciális óvodába vittük, mert igazi barátot szerettünk volna neki, aki nemcsak kedvességből figyel rá, hanem kölcsönös a barátság. Istennek hála jól sikerült, az ovis barátjával azóta is szoros a kapcsolat. 

Az ép gyerekek és a szüleik hogyan viszonyultak hozzá? 

Ez egy fellegeken járó két év volt, elfogadó közeggel. A mai napig több családdal találkozgatunk. 

Samu azóta 13 éves lett. Szereti az iskolát? 

Speciális iskolába jár, a sportolási lehetőségek miatt tavaly váltottunk intézményt. Délutánonként úszik és atletizál. Jól tanul, és kedveli az osztálytársait.  

A sporton kívül van más hobbija? 

A zenélés. Kiskora óta szerette a játékgitárokat, de karácsonykor kapott egy igazit, és oktató segítségével tanul gitározni. A húrok pengetése teljesen felszabadítja. 

Megtanult olvasni, írni, számolni? 

Szavakat, mondatokat összeolvas, és érti is. Nagy nyomtatott betűkkel, diktálás útján ír, de a számítógép világában ez nem a legfontosabb. A számfogalma kevésbé alakult ki, ami jellemző a downosokra. Inkább a praktikus oldalról próbáljuk megfogni a lexikális tudást, hogy mire lesz szüksége az életben.  

A fontosabb területeken sikerült önállósulnia? 

Igen, erre tudatosan törekedtünk. Szobatiszta, önállóan öltözködik, sőt szelektál az otthoni, kényelmes és ünnepi cuccai között. Jobban tartja a rendet, mint a többiek. Késsel-villával, önállóan eszik. Főzésnél szívesen segít; krumplit, répát pucol, sajtot reszel. 

Tervezgetitek a jövőjét? 

Szinte biztosak vagyunk abban, hogy önálló életre nem lesz képes, de egy támogatott lakhatáson belül jól megállja majd a helyét. 

Ha össze kellene hasonlítanod Samut és a vér szerinti gyermekeidet, mi a feltűnő különbség köztük? 

Ha a gyerekeimet kérdeznéd, azt mondanák, hogy semmi. Tudják, hogy Samu Down-szindrómás, már felismernek hasonló gyerekeket, mert elég sok családdal összejárunk, de számukra ugyanúgy gyerek. Nem úgy viselkedik, mint más 13 éves, de ő is kamaszodik, és néha türelmetlenebb. 

Milyen családi programokat szoktatok szervezni? 

Samu szeret társasjátékozni, de nem a stratégiai, hanem az egyszerűbb játékok vonzzák. Ebből a szempontból egy szinten van a testvéreivel, és mindannyian élvezzük a közös játékokat.  

Az öccse, Sebi szeret focizni, és Samu sokszor csak azért megy vele, hogy kedveskedjen neki. Mindig szeret a testvérei kedvében járni.  

Szoktatok nyaralni? 

Gyakran sátrazunk. Az elején féltünk, nehogy elinduljon az éjszaka kellős közepén, de szépen megtanulta, mire kell figyelni a kempingben. Minket semmiben sem korlátoz, ugyanúgy élünk, mint más családok. 

Nem szívja le az energiádat az, hogy a munkahelyen és otthon is fokozott figyelemmel és türelemmel legyél?  

Nagyon szeretem a munkámat, engem nem fáraszt, inkább feltölt.  

Marad énidőtök, lehetőségetek a kikapcsolódásra? 

Nem, de nem azért, mert van egy downos gyermekünk, hanem négy gyermek nyüzsög körülöttünk. Samunak sincs több programja, különórája, mint a többieknek. Szeretjük a közös programokat, a kirándulásokat; ez minket is kikapcsol. Az is feltölt, hogy más, hasonló családokkal találkozunk. Nem vagyunk fáradtabbak, mint bárki más. Az igazsághoz tartozik, hogy a szüleim a szomszédunkban laknak, ahová gyakran átugranak a gyerekek, és így nem kell cipelnünk mindenkit mindenhová a napi rutin során. Arra figyelünk, hogy egymásnak adjunk szabadidőt. 

Melyik alapítvány tevékenységéhez kapcsolódtatok? 

Egy kedves ismerős család hozta létre a Promerita Alapítványt, amikor a Down-szindrómás lányuk született. Mivel mi is szerettünk volna indítani egy alapítványt, és a négy gyermekük mellett ők eléggé leterheltek, ezért közösen visszük. Cserkész- és családi programokat szervezünk az érintetteknek, de főleg hosszú távú célokért dolgozunk: a támogatott lakhatásukért és a helyükért a munkaerőpiacon.