Csorba Lóci: „A Vajdaságban van egy alapvető lendület, amit nagyon szeretek”

Hogyan gondolsz vissza a gyerekkorodra, milyen emlékeid vannak a Vajdaságról?

Hatéves voltam, amikor a délszláv háború miatt el kellett költöznünk, de utána is sokat jártam vissza. A szüleim rendszeresen leraktak egy-egy hónapra az anyai nagymamámnál, nyarakat töltöttem ott, sok barátom lett. Az identitásomnak fontos része a vajdasági gyökerem. Volt a helynek egy magával ragadó lazasága: a szerb-magyar együttélés miatt a szerbek mulatós attitűdjét sokan átvettük. Mi már ott is egy csomót zenéltünk! Zentán születtem, de a szüleim, a nagyszüleim mind óbecseiek, ami kulturális bázisnak számított. Az alsó városrész volt a magyar rész, a szüleim is ott házasodtak, a nagyszüleim pedig a falurészen éltek. Az tényleg falusi környezetként maradt meg bennem, anyai nagyapám galambász volt amellett, hogy esztergályos. Tudtam, hogy a csirke, amit megeszünk, a szomszédból vagy hátulról származik, és bár azt hinnéd, egy kilencévest jobban érdekel a tévében mondjuk a Rex felügyelő, mint a csirkeetetés, én sajnálom, hogy a gyerekeimnek már nem fogom tudni ugyanezt az élményt megadni. Ez a kapcsolódás a valósággal a modern világban elveszett.

Említetted, hogy a zenélés már ott elkezdődött, pedig még nagyon kicsi voltál. Pontosan hogyan?

Onnan indult, hogy édesapám zenélt is amellett, hogy egyébként újságíró végzettségű, a Magyar Szó főszerkesztője is volt. Mi vagy zenét hallgattunk, vagy ő zenélt: gitározott, zongorázott, szaxofonozott. 

Ráadásul maradtak fenn a nagyapámtól régi VHS-felvételek – mert ő meg videózott, lakodalmakat rögzített –, amiken tényleg mindig táncolunk. 

Emlékszem, gyerekként föl is raktak egyszer valami színpadra, jól el is sírtam magam! Lehet, hogy azóta ennek a traumának a feldolgozása zajlik, ez az én karrierem őstörténete. (nevet) Az első hangszerem pedig természetesen egy teniszütő volt, amin gitározva énekeltem, hogy „hosszú az éjszaka, ne menjen még haza, maradjon egy kicsikét”.

A Magyarországra költözés okozott benned bármilyen törést, vagy könnyű volt beilleszkedned?

A szüleim jól megoldották, mi a húgommal nem nagyon éreztük ennek hátrányát. Utólag elmesélve tudom, nekik sokkal nehezebb volt annál, mint amennyi nekünk átszűrődött. Édesanyám például, aki rendkívül óvatos – ebben picit édesapámat ellensúlyozza –, azt kérte, ne nagyon reklámozzuk, hogy tudunk szerbül, meg hogy honnan jövünk. Nagyon sajnálom, hogy hatévesen beszéltem szerbül, de ma már emiatt nem, mert elkopott. Amúgy a Rózsadombon lett egy albérletünk nagy terasszal, és van egy olyan emlékem, hogy az egyik első hétfői napon édesapám külföldi tudósítóként még nem dolgozott, édesanyám otthon maradt a húgommal, aki még nem járt óvodába, így egyedül nekem kellett munkába, azaz iskolába indulnom… (nevet) Szóval szép emlékeim vannak arról az időszakról.

A családodat a háború kapcsán a szétszakadáson túl érte még más trauma?

Olyan szerencsére nem, hogy valaki meghalt volna. Viszont onnantól nyilván nem tudtunk bármikor hazaugrani, hat–hét órákat kellett várni a határon. Édesapám Franciaországban végezte az újságírói egyetemi képzést, és amikor elhagytuk Jugoszláviát, lett volna lehetősége Párizsba is menni, de úgy tudom, azért választották Budapestet, mert szerettek volna egy-két év után hazaköltözni. Ebből persze semmi nem lett, mert a háború elhúzódott, tönkre is tette azt az országot. Ők pedig látták, hogy Magyarországon jobb esélyeik vannak a gyerekeiknek. A nagyszülők, unokatestvérek lent maradtak, és aki épp átjött látogatóba Magyarországra, az mindig nálunk aludt néhány napot.

Szerinted mit tett hozzá a személyiségedhez az, hogy magyarként nem Magyarországon születtél?

Két fontos dolgot biztosan. 

Az egyik, hogy nekünk kulturálisan rengeteget adott az akkori sokszínű Jugoszlávia. Horvátul, szerbül is számtalan hatás ért, miközben magyar volt az identitásom, de ott ez mind egyenrangúnak számított. 

Szerbül és magyarul is mondtam a mondókákat, a Gryllus-életmű helyett inkább szerb gyerekdalokat ismertem. Más szólt ott, és más itt a rádióban, én egy csomó balkáni zenét a magaménak tudok, amiket Magyarországon csak nagyon kevesen ismernek.

A másik a hozzáállás. A Vajdaságban van egy alapvető lendület, amit nagyon szeretek. Amikor hazamentem és ott töltöttem pár hetet, mindig úgy jöttem vissza Magyarországra, hogy tele voltam energiával. Valószínűleg nyitottabb is lettem. Például itt akkoriban ciki volt, ha néptáncoltál, meg az a szöveg ment, hogy ha a Tankcsapdát szereted, akkor a néptáncot biztosan nem. Ott viszont a kettő együtt teljesen normális volt, a legkeményebb punk-rockerek is verették péntekenként a legényest.

És ami még nagyon másnak tűnt: Magyarországon a fővárosban összpontosul szinte minden, a Vajdaságnak viszont nincs kimondott központja. Ha én szabadkai vagyok, és Zentán van egy jó koncert, akkor átmegyek oda. Vagy Óbecse, Topolya, Kanizsa, bárhol történhet valami, egy kicsit olyan az egész az emlékeimben, mint egy széles metropolisz, amin belül állandóan jövünk-megyünk.

Kép

Fotó: Dancs Enikő Bianka

Vajon a későbbi zeneiségedben is visszaköszön az a vidám sokszínűség, amit ott megéltél?

Biztosan! Pont a Hasi (Vecsei H. Miklós színművész, akivel Lócinak közös irodalmi estjei vannak – a szerk.) mondta, hogy ő három vajdaságit ismer, de hogy nekünk soha nincs rossz kedvünk?! Dehogy nincs, csak nem verjük nagy dobra. A Lóci játszik sokszínűségét ráadásul az is segíti, hogy a zenekar magját olyan srácok alkotják, akikkel évekig esküvői zenekar voltunk. Egyrészt könnyebb volt úgy összerakni a bandát, hogy a dobos már előtte több száz órán át nézte a hátsómat, másrészt így megvan az, hogy ha már csináltunk egyfajta számot, akkor csináljunk mást is, mert olyat is tudunk.

Nem izgultál a kisszínpadok után kiállni „a” nagyszínpadra?

Dehogynem, sőt a mai napig izgulok. 

De abban, hogy megálljam a helyem, sokat segít édesapámnak az a mondata, ami a karrierem kezdetekor hangzott el: „mindig a kihívás irányába kell menni”. 

Mert ott van ugye az érdekes, az izgalmas. A mai napig a fülembe cseng, erre szoktam gondolni, amikor ki kell állnom – akár más dalával, legutóbb az Emil.Rulez! Hello.Tourist!-jával – húszezer ember elé…

A felmenőidtől milyen útravalót kaptál még?

Az apai nagyszüleim sajnos viszonylag korán meghaltak, róluk inkább közvetett, elmesélt emlékeim vannak. Az anyai nagyszüleim viszont meghatározó részei voltak az életemnek. Főleg nagymamám, aki egy életvidám, végtelen energiabomba volt, sokat beszélgettünk, sosem fáradt el, bármit kértél tőle, megtette. Amikor már alig tudott kikelni az ágyból, meg alig látott, akkor is összerakott még egy nagy kondér csirkepaprikást, ha már vendégek jöttek. Én vagyok az egyetlen a családban, aki még imádkozik, ezt is a nagymamámtól örököltem. Még néhány éve is, amikor hazamentünk húsvétkor, mielőtt fölvágtuk a sonkát, gyorsan hátraszaladt, előhozott egy palack régi vizet, azzal meglocsolta. Mondom, de mama, ez a víz 2001-es! „Ez szentelt víz, úgyhogy nem lehet baja”, válaszolta.

Azt hallottam, létezik egy bizonyos apák könyve a családotokban, amit talán majd te is folytatsz…

Édesapámtól tudom, hogy ezt még az ő apja kezdte el írni, aki nagyon szép gyöngybetűkkel írt, falusi tanító volt. Ő jegyezte bele a családunk történetét, és mielőtt meghalt, édesapám folytatta. Az utolsó bejegyzés 2000-ben kelt, amikor édesapám az ezredforduló apropóján összegezte egy kicsit a család történetét. 2022-ben vette elő újra, amikor megszületett az unokája, a lányom, Lotti. De apám naplót is vezet, és minden héten átküldi, és el is kell olvasnom, mint egy hírlevelet, különben megdorgál. 

Milyen jó, hogy ha majd a lányom meg akarja ismerni a nagyapját, el fogja tudni olvasni, pontosan mik történtek vele, és azokat hogyan értékelte, mert tényleg minden sztorit leír! 

Azt is, hogyan élte meg Lotti születését. Amikor beleírta Lottit az apák könyvébe, azért bevallotta, remegett a keze…

Rajtad vagy a karrieredhez való hozzáállásodon mennyit változtatott, hogy a közelmúltban te is édesapa lettél?

A gyereknevelés hatalmas erőforrás-menedzsment. Arról szól az egész, hogy nem alszol, mégis kell melózni is, de a gyerekkel is szeretnél lenni, meg közben a feleségeddel is, aki most már anyuka. Az előbb még, amikor hazamentél, neki mondtad, hogy „szia, édesem”, puszi-puszi, most meg már a gyereked kapja, de ez vajon hogyan érinti az anyukát? És mindenhova kell a figyelem. Egy csomó dolgot, amiket eddig csináltál, most már nem, és meg kell találnod azokat a részeket, amikhez ragaszkodsz, amiket megtanulsz vagy átalakítasz. És ez a kihívás csak még nagyobb lehet a következő években. Ami biztos: a zenélés kreatív részét iszonyatosan szeretem, arról nem akarok és nem is tudnék lemondani. A közönséggel való kapcsolódásról sem. A buli részéről viszont már muszáj. Nem mehetek bele az éjszakába előre elkölteni azt az időt és jó kedvet, ami máshonnan aztán hiányozna. Most tudatosabb tervezésre van szükség, még ha ez nem is hangzik teljesen „rock and rollnak”.

Akkor már csak annyit árulj el: mik most a tudatos tervek?

Most különösen fontos, hogy amit a zenekarral elvállalunk, az legyen tényleg különleges. Akár a július 27-i Kobucis koncertünk, vagy majd decemberben, advent első vasárnapján az adventi. Ott a tízéves Lóci játszik történetéből is csinálunk egy kiállítást, lesz árverés jótékony célra, és egy nagyon exkluzív helyszín szuperizgalmas produkcióval, aminek a részleteit hamarosan bejelentjük. Ha úgy tetszik, ez is az apaság hozadéka: úgy tervezem, hogy mostantól csakis extrán emlékezetes fellépéseink lesznek!