„Büszke vagyok arra, hogy jó tanár vagyok, nem cserélném el semmiért, mert boldoggá tesz”

Anikótól, aki gimnáziumi tanár, egyszer megkérdeztem, hogy a tanítást teammunkának tartja-e, vagy a pedagógusok inkább magányos bozótharcosok. Amikor elmondta, hogy a legszínesebb tanórája sem működhet, ha a gyerekek nem hajlandók az ötleteket kipróbálni, már tudtam, hogy őt választom erre az interjúra. Mert miközben én hagyományos keretben gondolkodva a tanári kar együttműködését firtattam, Anikó a csapat kifejezést egyértelműen az osztályára vonatkoztatta: számára ők a „csapat”.

pedagógusnap cikk
A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mik az iskola jellegzetességei, ahol tanítasz?

Iskolám egy 4-5 évfolyamos budapesti belvárosi gimnázium, ahol különböző tagozatokon, illetve nyelvi előkészítő évfolyamon tanulnak a gyerekek; az én osztályom angol–élsportoló tagozat. A tanári kar rendkívül támogató az iskolavezetéssel együtt: nyitottak vagyunk az új ötletekre, szem előtt tartjuk és hozzájárulunk a gyerekek tanórán kívüli elfoglaltságaihoz, segítjük a közösségépítést. Egészen sokan vagyunk fiatal tanárok az iskolában, ami minden bizonnyal azért is van, mert erős iskola lévén fegyelmezési problémákkal nem kell küzdenünk. Tapasztalatból mondom, hogy ég és föld a különbség az olyan iskolák között, ahol folyamatosan fegyelmezéssel kell tölteni a tanórát, és az olyanok között, ahol a gyerekek szívesen kísérleteznek új területeken.

Te milyennek láttad az iskolát gyerekként? Tetszett az iskola szerkezeti felépítése, „jó kislány” voltál?

Mindig szerettem iskolába járni, szerettem és szeretek tanulni. Jó gyerek voltam, jól tanultam, nem voltak lázadó tiniéveim sem. Két osztályfőnököm is volt, akik végtelenül okos, intelligens, gyönyörű nőként álltak előttem példaként.

Felkészített az egyetem azokra a nehézségekre, amikkel találkoztál? 

Sokat tanultunk a hat év alatt, és számtalan tanítási módszert elsajátítottunk. Engem nem rettentett el már az első évemben sem, ha magas nyelvi szintű csoporttal kellett dolgoznom, biztos voltam a saját tudásomban, és azóta is ezeket a csoportokat szeretem a legjobban. A tanult módszereket szívesen próbálgatom a diákjaimmal, és kezdem egyre jobban látni, hogy mi áll nekem jól, mi az én stílusom, és mi nem. 

Az emberi oldalra már kevésbé készítettek fel, de nem is biztos, hogy erre lehet készülni. Ilyen például számomra a tegezés-magázás. 

Egyetemen is beszélgettünk erről, de minden alkalommal csak arra jutottunk, hogy „csináljuk, ahogy nekünk jólesik”. Honnan is tudtam volna, hogy nekem mi esik jól, ha előtte sosem álltam osztályteremben tanárként? Hasznosabb lett volna konkrét esetek és határozott tanári vélemények kibeszélése, amivel tudtam volna azonosulni, vagy egyet nem érteni. Aztán a gyakorlati évemben bekerültem egy olyan intézménybe, ahol általános volt a tegeződés, és ott kiderült, hogy nem esik jól. Ezen kívül arról sem beszélt nekünk senki, hogy milyen fiatal nőként bekerülni kamaszok közé... Az egyetemen minden rózsaszín. Ott nem beszélünk a neveletlen, tiszteletlen, szemtelen gyerekekről, hogy mit lehet tenni, hogyan lehet reagálni a beszólásokra, a flörtökre vagy azokra, akik azt gondolják, hogy ha fiatal vagy, semmit nem kell komolyan venni, amit mondasz. 

A „rossz” gyerekekre nem készít fel az egyetem. Van egy történet, amin már csak nevetek, de akkor minden volt, csak vicces nem: online oktatás alatt történt, hogy egy diákom késett az óráról, és egy jó ideig nem is jelentkezett be, így elkezdtük az órát. Aztán egyszer csak megláttam, hogy az online várószobában van, úgyhogy beengedtem. Nála üvöltött a zene, miközben az ágyán táncolt, ugrált háttal a kamerának, végül pedig lehúzta a nadrágját… A nagyjából tizedik megtartott órámon egy ilyen eseménytől sokkot kaptam egy pillanatra, de utána előjött belőlem, hogy valamit kezdeni kell ezzel, mert harmincnégy tanuló ugyanazt éli át, amit én. 

Úgyhogy a másodperc törtrésze alatt kidobtam osztályunk bohócát a hívásból, és folytattam a tanórát. Ebből utána természetesen hétmérföldes balhé kerekedett. 

Órákon át beszéltünk róla a gyerekkel, a tanárokkal, a szülőkkel, fegyelmi tárgyalásig is eljutottunk. Ezek azok a problémák, események, amikről egyetemen is többet kellene beszélni, hogy a hallgatók jobban felkészülhessenek a váratlan helyzetekre. 

Jólét és jóllét szempontjából mit él meg mostanában egy fiatal tanárnő?

Boldog vagyok. Nagyon szeretem a munkám és az iskolám is. Olyan gyerekekkel dolgozom együtt, akik szívesen fektetnek energiát abba, hogy sikeres legyen a tanulás, és a kollégáim is nagyon támogatók, így habár dolgosan, de nagyon vidáman telnek a mindennapok. Azért persze nem tökéletes minden. Végtelenül türelmes és diákbarát, megértő és megengedő ember vagyok, viszont sajnos legalább ugyanennyire a szívemre is veszek mindent. Lelkileg megterhelő, hiszen mindennap sok-sok emberrel dolgozom együtt közvetlen kapcsolatban, így természetes, hogy ahányszor örömet okoznak, annyiszor meg is tudnak bántani. 

A jólétem, ha csupán a főállásból élnék, messze nem lenne ennyire boldog. A pedagógusi bér ahhoz képest, amennyivel elindultam 2021 őszén, rengeteget javult, de még mindig végtelenül alacsony. Egyedül élek Budapesten albérletben, nincs lakótársam, akivel osztoznék a költségeken. 25 év felett kikerülve az egyetemről, egyedülállóként semmiféle támogatást nem kapnak azok a fiatalok, akik nem házasodnak vagy vállalnak rögtön gyermeket. Szóval én tényleg abból állok a két lábamon, amiért mindennap nagyon sokat dolgozom. Magántanítványokat vállalok, illetve, ha jön bármilyen extra lehetőség, azt általában megragadom: legutóbb könyvfesztiválon kísérgettem szerzőket előadásokra és interjúkra. Van mögöttem egy csodálatos család, akik – ha nagy lenne a baj – segítenének, ahogyan mindig is segítettek. Így a jólétem is rendben van, de ezt nem a hivatásomnak köszönhetem.

Kép
tanárnő Szentes Anikó
Fotó forrása: Szentes Anikó

Előfordul, hogy monotonnak érzed a munkát, vagy inkább változatos, kreatív kihívásokkal telik a napod?

Két egyforma napom még nem volt, amióta a pályán vagyok. 

Emberekkel együtt dolgozni sosem lesz unalmas, hiszen ahányan vagyunk, annyiféle értéket képviselünk, annyiféle nevelésből, kultúrából érkezünk, és ahány nap, annyiféle hangulattal is találkozom, így minden tanóra kihívás. 

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy tinédzsereket tanítok, őket folyamatosan ingerekkel kell dobálni ahhoz, hogy hatékonyan végezzék a munkát. Igyekszem ezt szem előtt tartani a tervezés során is, és olyan feladatokat kitalálni, amik egyszerre játékosak, fenntartják a figyelmet, de nem veszik el belőlük a tanulás sem. Az angol szakkal szerencsés helyzetben vagyok, a nyelv minden egyes összetevőjéhez rengeteg kreatív feladatot ki lehet találni. Szeretek a tanítványaimmal vitázni megosztó témákról, amikből sokszor annyira meglepően folyékony és pörgő angol beszélgetések kerekednek, hogy nem győzöm dicsérni őket. Szeretem az anyagot összekapcsolni a mindennapi kis életükkel, hogy emlékezetesebbek legyenek az órán tanultak, illetve, hogy legyen személyes megosztásuk is a témákhoz.

Kép
pedagógusnap
Kép forrása: Freepik

Éreztél már kiszolgáltatottságot a hivatásod kapcsán?

Elég arra gondolnom, hogy kényelmesen megélni nem lehet a tanításból, és ha jönne egy váratlan baj, ami nagy kiadással járna, akkor az rengeteg feszültséget és fejtörést okozna. Tavaly nyár végén utolért ennek a valósága. Fel kellett mondanom, mert egyszerűen hiába tanítottam látástól vakulásig még délutánonként is, egyszerűen nem jöttem ki a bevételekből… Sírva mentem az igazgatói irodába, hogy ne haragudjanak, de nem tudok maradni. Összetört szívvel munkahelyet váltottam, és elhelyezkedtem fordítóként egy cégnél. Életem legrosszabb nyolc hónapja volt, de legalább majdnem háromszor annyit kerestem, mint tanárként. Sem a környezet, sem a munka nem volt nekem való. Frusztrált a multicégekre jellemző személytelenség, hogy e-maileket küldtem olyan embereknek, akikről fogalmam sem volt, hogy kik, és ugyanígy ők sem tudták, hogy én ki vagyok. Home office-ban dolgoztam végig, ami szintén nem esett jól. Én annál sokkal jobban szeretem az embereket és vágyom a társaságra, mint hogy otthon üljek egy laptop felett több órán keresztül mindennap. 

De a legnagyobb baj az volt, hogy ez nem tanítás volt...

Végül eldöntöttem, hogy a következő tanévtől újra tanítani fogok, mert hiába volt a fizetés magasabb, ha az életkedvem odaveszett. Szomorú voltam a mindennapokban, szinte magamra sem ismertem, mert én korábban sosem voltam ilyen. Alig vártam, hogy felmondjak, amit tavaly nyáron meg is tettem, és a következő tanévtől már teljes állásban, sőt osztályfőnökként, immáron boldogan töltöm a mindennapjaim. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy „tanárnak született”.

Te miben méred a teljesítményed? Egybeesik ez a vezetés mércéjével?

Én az a fajta maximalista vagyok, akinél ez már egészségtelen. Már diákként is, de most is mindig van a fejemben egy olyan gondolat, hogy ami az én munkám, azt nekem kell elvégezni, lehetőleg hibátlanul. Sajnos ebből adódóan nehezen kérek segítséget, inkább megbirkózom mindennel egyedül, legyen az akármilyen nehéz. Egyrészt ebben mérem a teljesítményem, hogy sikerül-e mindig mindent megoldanom önállóan, így a teljes felelősség az enyém; ha sikerül, akkor is, de ha nem, akkor is. Ezen kívül a teljesítményem mércéje tulajdonképpen annyi, hogy hogyan érzem magam egy megtartott óra után. Pontosan tudom, hogy mennyi energiát és munkát fektettem az adott tanórába, és azt is látom, hogy ez alapján hogyan kellene sikerülnie. Óra után pedig átgondolom, hogy vajon miért sikerült úgy, ahogy, szívesen ültem volna-e ezen az órán diákként. 

A vezetés mércéje nem teljesen ilyen. Mindenki elvárja tőlünk, hogy legjobb tudásunk szerint oktassuk a gyerekeket, és hogy minden óránk maradéktalanul meg legyen tartva, azonban sok-sok szabály köti az ő kezüket is. A fenti követeléseknek meg kell felelniük nekik is, aminek fókuszában szerintem – kiábrándító, de – az adminisztráció áll. 

Mennyire fontos eszköz a munkádban a figyelem? Vagyis amikor nem rád figyelnek, hanem te figyelsz rájuk…

Idegennyelv-oktatásban az egyik legfontosabb cél, hogy a gyerekek többet beszéljenek, mint a tanár.

Sokszor beszélgetünk olyan témákról, amikről a többi órán talán nincs lehetőségük megosztani a gondolataikat. Ami kár, mert annyi mindent megmagyaráz egy diákkal kapcsolatban az, ahogy látja a világot, amit elmesél saját magáról, a családjáról vagy a barátairól. 

Ha én figyelek rájuk, akkor ez egyrészt példa lehet arra, hogy hogyan is kell kommunikálni másokkal, hogyan lehet aktívan hallgatni, és mennyiféle kérdést fel lehet tenni, ha valóban figyelünk arra, amit a partnerünk mond. Mindemellett értékelik, ha figyelnek rájuk, ha meghallgatják őket, akár tanórán kívül is, szünetben a folyosón, ami szerintem hozzájárul ahhoz, hogy szeressenek velem együtt dolgozni.

Föltetted erre az életedet? 

Én fel. Tavaly a saját bőrömön tapasztaltam meg azt, hogy milyen, amikor valaki a pályára készült egész életében, de mégsem tud tanítani. Sok minden bizonytalan még a jövőmmel kapcsolatban, de abban biztos vagyok, hogy a pályán fogok maradni. A tanítástól érzem azt, hogy olyan dologgal foglalkozom, ami fontos, amiben jó vagyok, amiért bátran vállalom a felelősséget. Büszke vagyok a munkára, amit eddig beletettem, hogy tanár lehessek, és büszke vagyok arra is, hogy jó tanár vagyok. Ezt nem cserélném el semmiért, mert boldoggá tesz, és azt hiszem, ez a legfontosabb. 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti