Már közlekedni sem lehetett nála a szeméthalmoktól – Mely ponttól beteges a gyűjtögetés?
Sokan gyűjtöget(t)ünk ezt-azt életünk folyamán: kinek a szép bélyeg, kinek a hűtőmágnes, söralátét vagy épp egy porcelánfigura dobogtatja meg a szívét. A problémák ott kezdődnek, amikor valaki túlságosan kötődni kezd bizonyos tárgyakhoz – még látszólag értéktelen és használhatatlan darabokhoz is –, amiknek a felhalmozásába kezd.
Kisiskoláskoromban, emlékszem, én is többféle dolgot gyűjtöttem: odáig voltam a szép, különleges szalvétákért, a bélyegekért, de egy időben a csokoládépapírok sem hagytak hidegen. Nemcsak az akkoriban itthon még ritkaságszámba menő svájci édességek borításait ragasztottam be egy erre elkülönített füzetbe, hanem ugyanígy a „váras” szerencsi csokoládék papírjait is eltettem. A rajongásom idővel alábbhagyott, így jelentős mennyiséget nem halmoztam föl ezekből, sőt még az összegyűltek is elkeveredtek valahol az évtizedek folyamán.
Ám ezt a szenvedélyt nem biztos, hogy mindenki kinövi, vagy képes egészséges keretek között tartani. Remek példa erre az az idősebb, távoli rokonunk, akit évről évre jobban elborítanak a különböző tárgyak, holmik, amiktől képtelen megszabadulni.
A műanyag kupakoktól kezdve réges-rég nem létező számítógépekhez való processzorokig, adathordozókig rengeteg kacatot gyűjt – a vele egy fedél alatt lakók nagy „örömére”.
Ők időről időre hiába próbálják győzködni arról, hogy szabaduljon meg a felhalmozott tárgyak legalább egy részétől. Még ha nekikezd is egy szortírozásnak, hamar arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen semmit sem dobhat ki, hiszen honnan is tudhatná, mikor lesz rá szüksége.
Derékig ért a szemét a kertjében
Amikor a tágabb ismeretségi körömben kérdezősködtem, nem tud-e valaki olyan emberről, aki szenvedélyesen gyűjtöget, azonnal két történetet is megosztottak velem. Egyikük egy ma már a hatvanas éveiben járó agglegény, mérnök, aki idős szüleivel élt évtizedeken keresztül. Ezalatt gyakorlatilag telerakta a háromszobás lakásukat mindenfajta kacattal, de szigorúan dobozolva. Az ismerősöm elbeszélése szerint az illető szobája úgy nézett ki, hogy embermagasságig felpakolt dobozok között volt egy kis ösvény ajtótól ajtóig, és csak az ő ágya volt szabad a szobája egyik szegletében. Az ágya alatt is könyvek voltak, gyakorlatilag azok tartották a matracot.
A gyűjtögetésnek egy még ennél is aggasztóbb és veszélyesebb szintjét példázza annak a gyerekkora óta mentálisan sérült néninek az esete, aki egyedül él a kertvárosban, egy kis házrészben. A kertjében derékig ér a szemét.
A környező kis üzletekkel tart kapcsolatot, tőlük hozza el a nap végén, záráskor zacskókban a szemetet, amit aztán lerak a kertjében.
A szomszédok nagyon rossz szemmel nézik ezt, mert patkányok is elszaporodhatnak a hulladékok között. Bár a hatóságok időről időre erőszakkal elviszik a szemetét, az újra felhalmozódik egy év alatt.
Hol a határ kikapcsolódás és kóros szenvedély között?
Az, hogy ártalmatlan hobbiról vagy már valami másról van szó, egyfelől az dönti el, hogy ki milyen szintű késztetést érez egyes tárgyak felhalmozására. A kényszeressé válásra utalhat például a rendezettség hiánya. Akinek a tárgyak gyűjtögetése egyfajta kikapcsolódás, kellemes tevékenység, az az általa gyűjtögetett tárgyakat rendezetten, visszakereshetően tartja: a bélyegeit például albumokba, a képregényeit pedig gondosan, erre kijelölt polcokra rakosgatja. A kényszeres gyűjtő viszont kontroll nélkül, szinte megszállottan halmoz, a tárgyak pedig idővel mindent elboríthatnak, káoszt – emiatt esetleg szégyenérzetet – eredményezve.
Összességében elmondható, hogy a gyűjtőszenvedély addig tekinthető ártalmatlan hobbinak, amíg nem befolyásolja negatívan az életminőséget, és amíg azzal sem magunknak, sem a környezetünknek nem ártunk. Bár sokan küzdünk a szemétfelhalmozás jelenségével vagy a rendetlenséggel otthonunkban, a kényszeres gyűjtögetés ezen túlmutat.
A gyűjtögetés – fokozatait tekintve – az enyhétől az egészen súlyos szintig terjedhet. Míg bizonyos esetekben a gyűjtögetésnek nincs nagy hatása az illető életére, másoknál előfordulhat, hogy olyan mértékeket ölt, amikor már komolyan befolyásolja a mindennapokat. A folyamat általában már serdülőkorban elkezdődik, és az életkor előrehaladtával fokozatosan súlyosbodik.
Ahogy az érintett idősödik, egyre több olyan dolgot tart meg, amit talán soha nem használ, amihez emlékei sem kötődnek, és aminek nincs helye, sőt pénzben kifejezett értéke sem.
A rendetlenség egyre nyomasztóbbá válhat, ami miatt kerülheti, hogy idegenek lépjenek az otthonába. A rendellenesség nagyobb valószínűséggel érinti a 60 év feletti embereket és a mentális betegségekben szenvedőket.
A kényszeres gyűjtögetés, vagy más néven gyűjtőszenvedély-zavar a BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) szerint a kényszeres és kapcsolódó zavarok kategóriájába tartozik. Egyes szakemberek szerint olyan mentális állapotok kísérőjelensége lehet, mint például az OCD (a kényszergondolatokkal küzdő obszesszív-kompulzív zavar), valamint egyéb szorongásos betegségek, például depresszió, poszttraumás stressz-zavar vagy ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitási zavar).
A gyűjtőszenvedély-zavarban érintettek számára nagy nehézséget okoz, amikor valamitől meg kellene szabadulniuk, mert ezt úgy élik meg, hogy a tárgyakat meg kell menteniük a kidobástól. Már a tőlük való megszabadulás gondolata is stresszt kelthet bennük, ahogy amiatt is szoronghatnak, hogy a jövőben még szükségük lehet ezekre a tárgyakra. Sok gyűjtögetési zavarban szenvedő embernek olyan kognitív problémái is lehetnek, mint például a döntésképtelenség, a perfekcionizmus vagy a halogatás. A kényszeres tünetek megjelenését ugyanakkor sok esetben stresszes vagy traumatikus események – például válás vagy egy szeretett személy elvesztése – váltják ki.
Amikor a gyűjtőszenvedély túlzottan elhatalmasodik, előfordulhat, hogy az illető élettere beszűkül, mert mindenütt limlomok és kacathalmok vannak a lakásában. Ez olyan, fontos napi feladatok elvégzése elé gördíthet akadályt, mint például a főzés, takarítás, az alvás és a fürdés. Szélsőséges esetekben megeshet, hogy ezek az emberek egészségtelen vagy nem biztonságos körülmények között élnek: a felhalmozott tárgyak tűz- és balesetveszélyesek lehetnek. A gyűjtőszenvedély-zavar a kapcsolatokban, de a társadalmi és munkahelyi tevékenységekben is problémákat okozhat. Gyakran családi konfliktusokhoz, elszigetelődéshez és magányhoz vezet.
A szakértő lelki segítség lehet a megoldás, de kevesen élhetnek vele
Néhány gyűjtögetési zavarban szenvedő ember felismeri, hogy a viselkedése problémás, sokan viszont nem. Az együttélés mellett hatalmas kihívást jelenthet a környezet, a közvetlen családtagok, rokonok számára, hogyan vegyék rá az illetőt arra, hogy beszélgessenek a problémájáról. Szakértők szerint a hozzátartozók sokkal rosszabbat tesznek azzal, ha maguk próbálják meg eltüntetni a kacathalmokat. Félő, hogy ez csak haragot, sértettséget szül az érintettben.
Bármennyire megterhelő is lehet érzelmileg, a családtag azzal segít a legtöbbet, ha támogatóan közelít, saját vagy esetleg professzionális segítséget ajánlva.
A gyűjtőszenvedély-zavar elsődleges és általában hatékonynak bizonyuló kezelési módja a kognitív viselkedésterápia, aminek során az érintettek megpróbálják megérteni a kényszeres halmozás okait, és azt, hogy hogyan csökkenthetik a szorongásérzetet a tárgyak kidobásakor. A terápiás szakemberek szervezési és döntéshozatali készségeket is fejlesztenek, amik abban segíthetnek, hogy jobban tudják kezelni a tulajdonukat. Azonban sok gyűjtőszenvedélytől szenvedő ember számára ez elérhetetlen az elszigetelt életmódja vagy a rossz anyagi helyzete miatt.
Kapcsolódó tartalom
Életem kilincsei – „Nem egyszerűen egy tárgyat dobtam el magamtól, hanem emlékeket”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
