Akiknek helye van a világban: a Richter Főnixei

Egy Főnix, dr. Szalontai Beatrix története

Dr. Szalontai Beatrix végtaghiánnyal született. Az anyaméhben a köldökzsinór rátekeredett az egyik kezére és elzárta a vérnek az útját, így az megmaradt „embrionális kézként”. Bár emiatt másokhoz képest hátránnyal indult az életben, mégis nagy harcos. Családja feltétel nélküli szeretete is segítette abban, hogy ne veszítse el ambícióit, életörömét. 2022-ben választották be a Főnixek közé.
Beatrix a Richter Főnix díjról egy olyan élethelyzetben szerzett tudomást, amikor egy munkahelyi incidens miatt nagyon elkeseredettnek érezte magát:

„Az egyik reggeli műsorban láttam Jakupcsek Gabriellát, aki a Richter Főnix Közösségről beszélt. Akkoriban volt egy munkahelyi incidensem, ami nagyon megviselt, az ott megtapasztalt negatív bánásmód és kiszolgáltatottság-érzés megerősített abban, hogy másoknak is elmeséljem, mennyire nehéz fogyatékkal beilleszkedni egy közösségbe, munkát találni és helytállni egy olyan helyen, ahol rosszindulattal viszonyulnak hozzád. Úgy éreztem, hogy az egyetemi végzettségem, a tudásom és a szorgalmam feljogosított arra az állásra, a gyógyszerész diplomáért megdolgoztam, és rettenetesen megviselt, hogy valaki ezt alaptalanul felülbírálja.”

Beatrix elmondása szerint – és sajnos a statisztikák is ezt támasztják alá – nagyon kevesen vannak, akik fogyatékkal élőként komoly diplomát szereznek, és manuális munkát végeznek, ezért a pályázatával és a történetével arra akarta felhívni a figyelmet, hogy kellő kitartással és elszántsággal, bárkiből lehet diplomás szakember, és találhat olyan állást, ahol megbecsülik a tudását. A fogyatékosság miatt nem szabad feladni a céljainkat.
„Sokan azért küldik el pályázatukat a Richter Főnix programba, hogy pozitív visszacsatolást, megerősítést kapjanak, én viszont elsősorban a figyelmet szerettem volna felhívni arra, mennyire törékeny a mi helyzetünk a társadalomban. Azt szeretném elérni, hogy egyenlő esélyekkel indulhassunk a munkaerőpiacon. Nem különleges bánásmódot kérünk, csupán annyit, hogy a tudásunk, munkabírásunk, személyiségünk alapján döntsenek egy állásinterjún, pont úgy, mint ahogyan azt egy »egészséges« ember esetében tennék.”

Bár Beatrix az incidens óta már egy másik helyen dolgozik, ahol szeretik és megbecsülik, a vele történtek mély nyomot hagytak benne:
„Szerencsére sikerült még időben felmondanom és találni egy sokkal jobb állást, ahol most is dolgozok, ugyanakkor az előző helyemen megtapasztalt negatív bánásmódot még mindig nem tudtam elfelejteni. Megalázó volt, amikor az egyik asszisztens hozzám vágott egy dobozt, és ennek semmi következménye nem lett, mint ahogy annak sem, hogy folyamatosan negatív kritikával illettek olyan dolgok miatt, amelyekről nem tehetek. A legkétségbeesettebb pillanataimban az tartotta bennem a lelket, hogy hittem benne: megtalálom a helyem. Így lett, ahol most dolgozok, szeretnek, elfogadnak és értékelik a tudásomat. Itt nem téma a fogyatékosságom, és ezért nagyon hálás vagyok.”

Beatrix gyerekként nagyon jól kezelte a „másságát”, nyitott, kedves személyiségével, a belőle sugárzó életigenléssel mindig is sok barátja volt. 
„Persze mindig is megnéztek az emberek, és gyerekként sokszor csúfoltak is, de ezt elfogadtam, és nem igazán vettem magamra, mivel a nyitott és közvetlen személyiségemnek köszönhetően mindig voltak barátaim. Ha ért is valamiféle trauma, könnyen túl tudtam lépni rajta, mert igazi szeretet vett körbe. A szüleim sokat beszélgettek velem, védtek, de nem óvtak túl, és ez hatalmas segítséget jelentett gyerekként, hogy érezzem, van helyem ebben a világban.”

Azzal, hogy a hiányzó alkarja valódi problémát jelenthet, Beatrix életében először akkor szembesült, amikor az egyetemi felvételijét elutasították.  

„Mindig is az volt a vágyam, hogy orvos lehessek, de tudtam, hogy a testi adottságaim azt nem tennék lehetővé, ezért a gyógyszerész szakmát néztem ki magamnak. Amikor 16 évesen fakultációválasztás előtt álltam, a szüleim kérésére elmentünk az egyetemre munkaalkalmassági vizsgálatra. Ott az orvos rám nézett, majd ledobott egy ollót az asztalra, és azt kérte, hogy vegyem fel. Felvettem az ép kezemmel. Akkor arra kért, hogy a másik, végtaghiányos karommal is tegyem meg ugyanezt. Az is sikerült. Azt gondoltam, most már biztosan zöld utat kap a jelentkezésem, ám ő gúnyosan azt mondta: »Beatrix, maga két kézzel soha nem fog tudni vágni, sajnálom, de alkalmatlan erre a szakmára.« Kétségbe voltam esve, mert ott találkoztam először azzal, hogy bizony van olyan élethelyzet, amelyen minden tudásom, szorgalmam, akaratom ellenére sem tudok változtatni.”

Ám Beatrixnak a fenti eset sem szegte a kedvét, a története happy enddel zárult: felvették a Szegedi Orvostudományi Egyetemre, ahol gyógyszerész diplomát szerzett, és azóta is ebben a szakmában tevékenykedik.

Kép

Dr. Szalontai Beatrix – Forrás: Richter Főnix Közösség

Persze Beatrixot a családja feltétel nélküli szeretetén kívül ma már párja, Levente szerelme is segíti abban, hogy ne veszítse el ambícióit és mindent beragyogó életörömét. A lány már megismerkedésükkor elhatározta, boldogan fog élni kedvesével az oldalán, akivel 2019-ben, az egyetem által szervezett stand-up esten találkoztak először, és azóta is megbonthatatlan egységet alkotnak.

„A férjem előtt minden barátom ép volt. Empatikusak voltak és szerettük egymást, de nem tudtak átérezni bizonyos élethelyzeteket. Megélni a kiszolgáltatottságot, megosztani mindazt, amit mi érzünk a világban, csak olyasvalakivel lehet, aki maga is valamiféle fogyatékkal él. Levente ebben is igazi társam. Nekem ráadásul az is megadatott, hogy Levente nemcsak a szerelmem, de a legjobb barátom is egyben, akivel teljesen őszinte lehetek, semmiféle cenzúrát nem kell gyakorolnom, amikor megosztom vele az érzéseimet és a gondolataimat. A férjem – bár igazi kétbalkezes fazon, aki két kézzel is ügyetlenebb, mint én eggyel – igazi támaszom, akire minden élethelyzetben számíthatok. Az a magas fokú szeretet, ahogy ő szeret engem, és amennyire ő azt érzi, hogy senki mással nem tudna úgy fuzionálni, mint velem, fantasztikus megtapasztalás számomra. Ugyanakkor azért is felnézek rá, mert túlzás nélkül állíthatom, ő a legokosabb ember, akivel valaha találkoztam, és nemcsak a szakmájában megmutatkozó profizmusa miatt, hanem azért is, mert veleszületett bölcsesség van benne.”

És hogy hogyan látja magát Beatrix a jövőben, milyen életmottó szerint éli az életét? 
„Az életmottóm, hogy soha nem adom fel. Mindennap próbálom úgy élni az életemet, hogy ha korlátokba ütközöm, mindig találjak megoldást a leküzdésére. 

Számomra nagyon fontos, hogy ne érezzem úgy, hogy bármit is elvesz tőlem ez az állapot.

 Észre kell venni a szép dolgokat, és meg kell élni minden pillanatot, mert az élet csodálatos.”

Kép forrása: Richter Főnix Közösség

A Richter Főnix program születése

A Richter Főnix program megvalósításban a kezdetek óta jelentős szerepet vállal Jakupcsek Gabriella. Az ő kezdeményezésére merült fel az ötlet egy olyan közösség létrehozására, amely nem mindennapi küzdelmekről, sorsokról szóló történetek megosztásával ad bátorítást és egyben kapcsolódási lehetőséget mindazoknak, akik hasonlóan nehéz élethelyzetben vannak. Az ötletet a Richter Gedeon Nyrt. és Beke Zsuzsa, a vállalat kommunikációs és kormányzati kapcsolatokért felelős igazgatója felkarolta, így 2018 óta a Főnixek száma megsokszorozódott, és immár igazi, támogató közösséget alkotnak.

„A munkámból fakadóan rengeteg embert próbáló sorssal találkoztam, elképesztő mennyiségű történet érkezett be hozzám, és nem szerettem volna, ha ezek közül egy is veszendőbe megy. Mivel a Richterrel folyamatos kapcsolatban voltam, előálltam az ötlettel, hogy foglalkozzunk ezekkel a történetekkel, hozzunk létre egy támogató közösséget azoknak a nőknek, akik nagy erőfeszítések és komoly belső munka árán álltak fel és találtak új célt az életükben. Akiknek a példája bátorítást adhat mindazok számára, akik hasonló nehézségekkel küzdenek vagy kilátástalannak tűnő élethelyzetből keresik a kiutat. Így született meg 2018-ban a Richter Főnix Közösség”  – emlékezik vissza Jakupcsek Gabriella.

„Rettentően nehéz a döntés, de mégis muszáj meghozni. A kiválasztás egyik szempontja, hogy a díjazott történet bizonyos fokig »típustörténet« legyen, amivel sokan tudnak azonosulni. 

A stroke, a beteg gyerek, a baleset általi tragédia, a szenvedélybetegség, a sokszoros válás, a lebénulás mind olyan történetek, amelyek a környezetünkben is megtörténnek, csak nem figyelünk fel rájuk vagy egyszerűen csak elmegyünk mellettük. 

És sajnos az esetek többségében, ha valakivel megtörténik egy ilyen tragédia, általában nem mer segítséget kérni, inkább elbújik. Mert az a tapasztalat, hogy a társadalmunk még mindig nem elég nyitott és érzékeny arra, hogy ítélkezés helyett segítő kezet nyújtson. A kiválasztásnál ezért mindenképpen szempont, hogy többen tudjanak kapcsolódni a történethez, és sokaknak adjon erőt. Sokszor szembesülünk azzal, hogy ugyan sajnáljuk ezeket az embereket, de elhatárolódunk tőlük. A kisfilmjeink kiemelik ezeket a nőket a társadalomból, és azáltal, hogy sokakhoz eljut a történetük, tiszteletet kapnak. Hálásak vagyunk érte, hogy ezek a nehéz sorsú emberek megtisztelnek bennünket a történetükkel és felvállalják azt, ezért úgy gondolom, tisztelet jár nekik.”

A Richter Főnix Közösség

A Richter Főnix Közösség, amellett, hogy fogódzót ad, mára igazi támogató közösségé nőtte ki magát:
„Amikor kiválasztjuk az új Főnixeket, szervezünk egy közös összejövetelt, és bemutatjuk őket a többieknek. És minden évben kimegyünk a Bátor Táborba is, ahol egy workshop keretében, közös feladatokon keresztül ismerhetik meg egymást. A »régi« és az »új«, az adott évben csatlakozó Főnixeket próbáljuk egymással összehozni, és arra bátorítjuk őket, hogy építsék és mélyítsék tovább a kapcsolatukat egymással.”

Gabriella minden egyes történetért hálás. Saját bevallása szerint személyes épülésének, fejlődésének nagy részét a munkájának és annak köszönheti, hogy olyan típusú emberekkel dolgozhat, mint amilyenek a Főnixek, és olyan feladatok találják meg, mint a Richter Főnix programja, amelynek sorsát, fejlődését is szívén viseli.
„A Richter Főnix program maga is olyan, mint egy élő szervezet, amely folyamatosan változik. Minden évben újítunk valamit. Hosszabb, dokumentarista filmekkel indítottunk, majd női filmrendezőket kértünk fel arra, hogy komplett filmeket forgassanak, idén pedig az a célunk, hogy a közösségi médiajelenlétünket és az annak megfelelő formációkat erősítsük, építsük: több tartalmat, azok között is inkább rövidebb beszélgetéseket teszünk közzé, több platformon – TikTokon, Instán, Facebookon, YouTube-on – próbáljuk eljuttatni minél szélesebb közönséghez a történeteket. Mi nem szenzációt keresünk, hanem érzelmeket, gondolatokat hozunk” –  mondja.

Kép forrása: Richter Főnix Közösség

Bővebb információ: www.richteranokert.hu/fonix 
 

A cikk a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.