Zuhanás védőháló nélkül – Pszichológusszemmel a „Hat hét” című filmről

A történet

A Hat hét című film főszereplője Ligeti Zsófi (Román Katalin) első ránézésre egy átlagos kamasz lány. Kopott farmerdzsekit, bő pólót visel, kócos szőke haja a szemébe lóg, a tekintetén világfájdalom tükröződik, a fülesében ordít a rapzene. Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy egy önmagát kereső és lázadó serdülő történetéről lesz szó. A következő jelenetben azonban Zsófit egy orvos vizsgálja, és a méhében növekvő baba méretének adatait halljuk. Ott van vele egy középkorú nő is, aki akár az anyukája is lehetne, de szép lassan kiderül, hogy a lányt nem az édesanyja kísérte el a vizsgálatra, hanem a leendő örökbe fogadó anya. 

Zsófi a kislánya, vagyis Hanna örökbeadása mellett döntött, ám ez nem „egyszerű választás”, hanem egy nagyon megterhelő időszak eredménye. 

Eleinte csupán arra vágyik, hogy folytathassa profi asztalitenisz-karrierjét, amely az egyedüli kitörési lehetőségnek látszik a vodkásüvegek csörömpölésével kísért életéből, amelyben egy hiányzó apa, egy személyiségében szétesőben lévő alkoholista anya, egy viselkedésproblémákkal küzdő húg és a nélkülözés árnyai sejlenek fel. Zsófi felelősségtudattal élő lány, igyekszik gondoskodni az édesanyjáról, a testvéréről, a jövőjükről, és a legjobb tudása szerint a baba sorsáról. Vajon mi történik, amikor ébredező anyai érzései felül akarják írni a felelősség és az ész szavát? Mi zajlik azalatt a hat hét alatt, amikor az életet adó anya még meggondolhatja magát, és úgy dönthet, hogy mégis megtartja a gyermekét?

Átszakított védőháló

Okos. Ma a minket körülvevő világban minden okos, vagy okossá válik, vagy azzá tehető. Gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy képes kapcsolódni az internethez. Sokan pedig az interneten keresztül igyekeznek a bánatukat, az örömüket, a vágyaikat megosztani a környezetükkel. Azt remélik, hogy ezáltal egy kényelmesebb, stabilabb és biztonságosabb világba érkezhetnek. Az ember születésétől fogva kapcsolatok hálójában élő lény, így lesz számára stabil, kiszámítható és biztonságos az élet. 

A saját személyes védőhálóm az a biztos belső meggyőződés, hogy értékes vagyok, és helyem van a környezetemben élő emberek között. Segítséget tudok kérni a barátaimtól, ha éppen költözöm, van kihez fordulnom, ha gyerekvigyázásban szükségem van a támogatásra, és emlékeztetnek, ha sokadjára követem el ugyanazt a hibát. Megoszthatom az örömeimet, letehetem a bánatomat, és kísérőket kaphatok a veszteség idején. A védőhálóm tehát nemcsak életben tart csecsemőkoromtól fogva, hanem élhetővé és örömtelivé varázsolja számomra – és ugyanígy én is más számára – az életet. Az pedig személyes sorsunk velejárója, hogy védőhálónk mérete, szálainak minősége és szakítószilárdsága vagy sűrűsége miképpen alakul.

Már a film elején kiderül, hogy Zsófi megtartó közege sérülékeny. Az édesanyja labilis, az édesapjával nincs kapcsolata, a kistestvéréért inkább felel, minthogy számíthatna rá. A családja mellett élete részei még a barátnői, a csapattársai, az edzője. Talán – bár a film erről nem számol be – valahol helyet kapnak még az osztálytársak és a tanárok is. Amikor Hanna, Zsófi szándéka ellenére megfogan, kísérőjévé válik a tehetetlenség, a félelem, a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság. Szüksége volna arra, hogy az érzelmi zuhanásban egy stabil és erős védőháló megtartsa. Igazságtalan, érthetetlen, felfoghatatlan – mondhatná a néző. „Miért kellett éppen így alakulnia? Miért kell mindent elveszítenie? Miért marad egyedül?”

Kríziseink – mértéküktől függően – megingatják az önmagunkról és a világról alkotott képünket.

Ilyenkor általában nem áll módunkban szétválasztani az egyes – esetleg hibás – cselekedeteinket, döntéseinket. Értéktelennek, rossznak, hibásnak gondoljuk magunkat. Ekkor pedig – legalábbis időszakosan – eltűnik alólunk a védőháló. Ha nem tartjuk magunkat értékesnek, akkor nem érezzük magunkat szerethetőnek, és kapcsolódni sem fogunk tudni. Ilyenkor egyszerre erősödik bennünk a szeretetkapcsolatok utáni vágy és a kapcsolatok elutasítása. Zsófi egyfelől próbálja feléleszteni a barátnőjéhez fűződő viszonyát, másfelől úgy érzi, hogy ő már nem fontos a számára. Végül megszakítja a barátságot, és ezzel elszigetelődik. Mindezt azonban nem azért teszi, mert ne volna szüksége emberi kapcsolatokra, hanem mert nem hiszi el magáról, hogy megérdemli a szeretetet. 

A környezetében élők is csak annyit érzékelnek, hogy Zsófi goromba, frusztrált, türelmetlen, parancsolgató, aki egy idő után el is tűnik a szemük elől. Zsófi helyzete kilátástalan. Igyekezne megnyerni az anyaságáért vívott küzdelmet, de nincs elég ereje hozzá, és nincs is senki, aki valóban segítene neki.

A krízisbe került embereknek szükségük van arra, hogy túllássunk aktuális viselkedésükön, és érzékeljük, hogy a bántó szavak, a visszautasítások nem személyesen nekünk szólnak. A túlélésüket szolgálja, ha nem engedjük meg nekik, hogy elvágják a hozzánk fűződő szálakat, még ha bántó vagy sértő megjegyzéseket vágnak is hozzánk. 

Kép

Zsófi szerepében Román Katalin – Képkocka a filmből

A hamis érettség 

Zsófi légüres térbe került. Nem akkor, amikor Hanna megfogant, és nem is abban a szülést követő gyötrelmes hat hétben, amíg visszavonhatja a döntését, hanem valószínűleg már jóval korábban. Bár kívülről egy talpraesett, gondoskodó lányt látunk, érdemes tudatosítani, hogy Zsófi lépten-nyomon olyan feladatokat kénytelen vállalni, amelyek az ő életkorában érzelmileg túlságosan megterhelők. 

A felelősségvállalásért, a látszólagos érettségért és a határozottságért súlyos érzelmi árat fizet. 

Donald Winnicott írja: „Amíg a fejlődés tart, a szülőfigurának kell a felelősséget vállalnia. Ha a szülőfigurák erről lemondanak, akkor a serdülőnek ugrást kell tennie a hamis érettség felé, és így elveszíti legdrágább kincsét: a szabadságot, hogy ötletei lehessenek, és hogy ösztönösen cselekedhessen.” 

Vajon mit is jelent ez a hamis érettség? A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a gyermekek, akiknek különböző okokból szülői felelősséget kell vállalniuk a családjukban, gyakran küzdenek a belső bizonytalanság és az alacsony önértékelés érzésével. Ennek oka abban keresendő, hogy olyan feladatokért vállaltak felelősséget, amelyeket gyermekként nem tudnak elég jól teljesíteni. Éppen ezért belül gyakran emészti őket a bűntudat, a reménytelenség, a szorongás, a bizonytalanság, az alkalmatlanság és az üresség érzése. 

Ez a kettősség gyakran jól látható a viselkedésükben is. Az egyik pillanatban gondoskodó és kedves gyerekek, de a következő pillanatban sértődötten és haragosan viselkednek. Mégsem tudnak a dühükben messzire szaladni, a felelősségérzetük ugyanis (érzelmileg mindenképpen) a családjukhoz köti őket. Hiszen, ha ők eltávolodnak, akkor ki gondoskodna az anyukájukról, a testvérükről vagy bármely más családtagról? Ebből a pozícióból viszont lehetetlennek tűnik a kamaszkor nagy kérdéseire – a „Ki vagyok én? Mi a múltam? Hová tartok?” – megtalálni a választ. Mivel a családról való leválás nem történik meg, nem történhet meg, a serdülő nem tudja a belső energiáit a kortársak irányába terelni, ez pedig tovább fokozza a magányosságát, és végső soron megakadályozza abban, hogy érett felnőtté váljon. 

Csak egészséges legyen

Számos tudományos kutatás mutat arra rá, hogy egy csecsemő egészséges fejlődéséhez nem elegendő a fizikai szükségleteinek a kielégítése. 

Azokkal megegyező mértékben fontos szem előtt tartani az érzelmi és a biztonság iránti szükségleteit is, hogy egészséges felnőtt váljon belőle. Ez fogja ugyanis a személyiségét, az önmagáról alkotott képét és a kapcsolódási képességét a legnagyobb mértékben befolyásolni. 

Ez alól Hanna sem kivétel. Szüksége van arra, hogy megbízható és elérhető gondozók vegyék körül, hogy szabadon felfedezhesse a világot, és azt érezhesse: szerethető. 

Ahogyan mindannyiunk életében, úgy Hannáéban sem fognak mindezek maradéktalanul teljesülni, mivel tökéletes szülők léteznek ugyan, csak nekik még nincsen gyerekük. A világunk sajátja, hogy a kapcsolatainkban egyaránt fejlődünk és sérülünk. Hanna örökbe fogadó szülei is kihívásokkal szembesülnek. Rendkívüli örömük mellett a nagyfokú félelem is jelen van az életükben. Aggódnak, hiszen az anya meggondolhatja magát. Évek óta várakoznak, hogy maguk is szülővé válhassanak. A bizonytalanság percei elviselhetetlenné fokozódnak. 

Kép

Balsai Móni és Román Katalin – Jelenet a filmből

Az érzelmeikkel való szembenézés nemcsak azért fontos, hogy ebben az első és érzékeny időszakban jobban ráhangolódhassanak a gyermek szükségleteire, hanem azért is, hogy a későbbiekben úgy tudjanak majd mesélni Hannának a származási családjáról, hogy azt ő képes legyen befogadni. Hiszen Hanna majd fel fogja tenni a kérdést: „Miért hagyott el az anyukám, aki megszült?” Ahhoz, hogy erre választ tudjon találni, biztonságra, szeretetre, elfogadásra lesz szüksége. Ahogyan ahhoz is, ha úgy dönt, hogy szeretné megismerni a származási családját. Ez utóbbi a kamaszkori identitáskeresés időszakában nagy jelentőséggel bír.

Zsófi rendkívül nehéz, de felelősségteljes döntést hoz. Kívülről szemlélve talán a néző is hajlamos – a film okozta nehéz érzéseket palástolandó – a ráció birodalmába menekülni, és megállapítani, hogy „így lesz ez jó Hannának”. Az érzelmek szintjén azonban látható, hogy Zsófi borzasztóan nagy terhet cipel. Minden valószínűség szerint tökéletesen tehetetlennek, rossz embernek tartja önmagát. 

Ilyen mértékű érzelmi terhelést felnőttként sem bírunk el túl sokáig. 

Zsófi azonban még serdülő, aki magányosan viseli ezt a fájdalmat, amelyet igyekszik magába temetni. Nagy szüksége volna arra, hogy irgalmas, szerető elfogadást tapasztaljon valamely kapcsolatában, hogy érezze, nincs egyedül a küzdelmében. A babáról való lemondás ugyanis megterhelő gyászfolyamat, amelyben szüksége van megtartó szeretetkapcsolatokra. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.