Dédike és a történelem – Nehéz idők, erős emberek

Az első világégés még a hátországban érte. Átvonultak ugyan katonák a falun, de nem álltak meg. Fiatal férfiak rendezett ruhában, fegyelmezett sorokban, kipirult arccal énekeltek. 1915-öt írtak, amikor – az utcabeli pletykás vénasszonyok szerint hirtelen, ripsz-ropsz – 7 év jegyesség után férjhez ment. Ő és a párja már tudták, hogy a behívó réme tette sürgőssé az oly rég várt „igen” kimondását Isten és ember előtt. Pár hónap múlva nagyapám – akit nem is ismertem, de aki nélkül nem lennék, és ez borzongatóan fura érzés – berukkolt, ahogy akkor mondták. Az esküvői fotó után az a másik, amin együtt vannak ők ketten, akkor készült, a bevonulás napján. Nagyanyám szemében a bizonyosság, hogy megvárja, nagyapáméban a bizonyosság, hogy visszajön. Teltek a hónapok, jöttek a semmitmondó lapok a frontról a kötelezően előírt szöveggel, hogy jól van, de legalább jöttek. Aztán semmi. Végül egy hivatalos értesítés, hogy eltűnt. Nagyanyám könnytelen szemmel készülődött. 

Pénzzé tette, amit lehetett, és elindult a még üszkös városokon keresztül, vonatok lépcsőjén, tetején, katonai járművekre felsírva magát, hogy megtalálja a férfit, akit szeretett.                              

A faluban rálegyintettek, amikor kiderült, hova lett, hogy elment valaki után ebben a pernyeszagú, holtakkal telirakott sötét világba, földetlen földig. Teltek a hónapok, az otthoni kis ház kertjét belepte a gaz, a zsúpfedelet megbontotta a vihar, a bedőlt kerítés lécein szomorú zenét pengetett a szél.  Nem jött felőle hír, a rokonok meggyászolták, misét mondtak érte és a férjéért. Százezrek haltak meg azokban az években vagy tűntek el nyomtalanul. Nagyanyám két évig járt a frontok nyomában, kérdezett és mutatta azt a két fényképet, amiken rajta volt az ember, akit keresett. Néha beállt dolgozni ellátásért meg néhány filléréért, hogy folytatni tudja az útját. Volt katonai parancsnokságokon, keresett katonákat, akik ott szolgáltak, kijutott külföldi hadszínterekre, ahol tömegsírba rakták a holtakat, s ott már nem számított, ki melyik oldalon harcolt. Elfáradt, virágzó szépsége elhervadt, sötét hajában megjelentek az első ősz szálak.  
Elpilledve bóbiskolt egy vonat fülkéjének sarkában, amikor megütötte a fülét egy harsány hang: „Van egy sérült katona a prágai kórházban, a légnyomás levitte a dögcédulát a nyakából, azt se tudják, honnan jött. Csak egy nevet emleget mindig: Herminka, Herminka!” Nagyanyám először sírta el magát, ült a vonaton, kezét összekulcsolta az ölében, és hullott a könnye. 

Egyszerre sírta el az összeset. Tudta már, hova kell menni a férfiért, akit szeret, s aki őt szereti, és nem felejtette el akkor sem, amikor minden a feledés ködébe merült. 

Megtudta itt, két ország között, a senki földjén, egy zsúfolt vonaton.
Aztán amikor már úgy tűnt, rendeződnek a dolgok, jött egy újabb döntés. Menni vagy maradni? Nagyapám csöndesen annyit mondott, magyar embernek magyar földön a helye. Dédike – aki még fiatalasszony és anya volt akkor – rábólintott. Aztán kicsi lányukkal – ő lett az anyukám – és tíz kiló holmival elindultak, hogy szabadon beszélhessenek magyarul és énekelhessék a Himnuszt.  
Néha csodálkozva hallgattam, hogyan maradt kint a szép ház, a politúros szobabútor, a szépen hímzett ágynemű. A kis kék köves aranygyűrűt én kaptam meg a 18. születésnapomra. 
Idáig futotta a vonatjegy, ebbe a kis alföldi városba igazították bele az életüket. Itt nevelték fel anyámat, aki visszajött ide tanítani tanár férjével, és felnevelte a bátyámat meg engem.  
A történetek megmaradtak és a hit, hogy mindig keresni kell az utat, ami kivezet a semmiből.   Nagyanyám mindig azzal fejezte be ezeket a meséket, hogy lenézett a kezére – öreg, bütykös ujján ott volt a hajszálvékonyra kopott jegygyűrű –, és azt mondta: „Csak háború ne legyen! Soha.” 
Dédike, hol vagy? Adj reményt!  

Az írás  a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese.