Mi történik velünk egy krízis után? – A „Stu atya” című filmről pszichológusszemmel

A történet

A Stu atya című film főhőse, Stuart Long érdekes, polgárpukkasztó figura. Energikus, életteli, zabolázatlan jelleme miatt kilóg még a saját családjából is. Édesapja kemény, magába forduló, morózus jellem, szinte minden interakciójukból süt a folyamatos konfliktus és egymásnak feszülés. Állandó, a néző számára olykor érthetetlen harag vibrál közöttük. Édesanyja ezzel szemben szeretetteljes, ám súlytalan figura. Látszólag feltétel nélküli elfogadással reagál fia ötleteire, ugyanakkor – tán okkal – nem tud igazán hinni bennük, bár legalább nem is akadályozza őket. Mindemellett pedig ott lapul a múltjukban egy titok, egy súlyos veszteség képében, ami végig kimondatlan marad, mégis mindannyiuk életét és identitását felőrli. 
Stuart sokféle hivatással próbálkozik. Évekig a boksz­ban találja meg önmagát, ami jó terep arra, hogy kicsatornázza a dühét, dacoljon a világgal és Isten vélt igazságtalanságával, ám a profi ligába nem sikerül bejutnia, így nem ér el különösebben kiemelkedő sikereket. Ezt követően Los Angelesbe utazik abban a reményben, hogy Hollywood majd felfedezi magának erős karizmája és rettenthetetlen természete miatt, ám a bolti csemegepultba, ahol dolgozik, sajnos nem látogat el a hírnév, de még egy harmadosztálybeli producer sem. Felbukkan azonban a különlegesen szép Carmen, aki valahogy immunis Stuart nagyzoló dumájára, és egyáltalán nem ájul el attól, hogy a férfi szemet vetett rá. 

Stuartot hatalmas eltökéltség keríti hatalmába, hogy jobban megismerje a nőt, annak ellenére, hogy az a lehető legnagyobb mértékben különbözik tőle. Carmen hithű katolikus, vasárnaponként gyerekeket tanít, aktívan közreműködik a gyülekezetben, és nagyon komolyan veszi a házasság előtti szüzességet. 
Amikor Stuart súlyos motorbalesetet szenved, és kis híján az életét veszti, a kómából felébredve megvilágosodik: elhatározza, hogy papi pályára lép. A környezetét a döntés szinte sokként éri, és inkább hitetlenkedve, semmint bátorítóan fogadják a férfi legújabb, „korszakalkotó” ötletét. Úgy vélik, ez egy újabb múló hóbort, ám ezúttal nincs igazuk. Stuart még sosem látta ilyen világosan maga előtt, hogy merre akar tartani az életben. Talán pont az eddigi tapasztalatai, botladozó útkeresése az, ami igazán hiteles pappá teheti, miután felszentelik. Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek, és egyáltalán nem könnyíti meg földi szolgájának a pályamódosítást. Stuartnak olyan akadályokkal kell szembenéznie, amelyek embert próbálóak, ráadásul éppen az életét is kifordította a sarkaiból. 

Kutyából nem lesz szalonna?

Az élet néha egészen komoly teszteket vet be annak érdekében, hogy megbizonyosodhassunk afelől, tényleg azt akarjuk-e, amit kitűztünk magunk elé. Valóban belső hajtóerő hajt minket a céljaink felé, vagy valami kívülről jövő dologban (mások elismerése, szeretete, támogatása) reménykedünk? Létezik-e még az a fajta klasszikus elhivatottság, amikor egy terület, egy tevékenység megszólít minket, és végül a hivatásunk lesz? Stuart példája jól mutatja, hogy életünk legkülönfélébb pontjain érhetnek minket olyan hatások, amelyek következtében teljesen újra kell gondolnunk, hogy kik is vagyunk valójában. 
Talán nincs is még egy olyan mélyreható változás, mint a megtérés. A megtérés a görög „metanoia” szó fordítása, mély belső átalakulást, a gondolkozásmód megváltoztatását jelenti. Hogyan történik mindez? Miként lehetséges az emberi természet ilyen mértékű átformálódása? Egyáltalán mi változik meg, a személyiség, a viselkedés, az értékrend, vagy ezek egymásra hatásáról van szó? 
Pál apostol, akinek a hitre térésének történetéből származik a „pálfordulás” kifejezés, azt írja az Efézusbeliekhez írt levelében: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” A hit tehát kegyelem, az Istennel való találkozás megtapasztalása ajándék, ugyanakkor ahogy a filmben is láthatjuk, rajtunk áll, hogy mit kezdünk ezzel az élménnyel.

A megtérés hatására Stu személyisége nem változik meg egy csapásra, mégis más emberré válik. Bögre Zsuzsanna a megtérésről szóló tanulmányában leírja, hogy az a személyiség alapjait nem változtatja meg, de átformálódik az ember jelentésrendszere, élettörténeti narratívája, identitása, világlátása, céljai, értékrendje, döntéshozatali stratégiája és a viselkedése is. Ennek pedig hatalmas személyiségformáló hatása van.

Mindez apránként történik, lépésről lépésre, a mindennapi döntések mentén – amikor tudatosan a hitet választjuk akkor is, amikor nem érezzük Isten jelenlétét, amikor nehéz vagy szenvedésekkel teli az életünk. 
Különösen izgalmas kérdés, hogy a környezetünk hogyan viszonyul egy ilyen gyökeres átalakuláshoz. A Stuhoz hasonló mértékű átformálódások olykor csodálkozást, elutasítást is kiválthatnak a barátokból vagy családtagokból, ami szintén olyan tényező, amivel a megtért embernek meg kell küzdenie. 

A hit ereje / A szenvedés Isten ajándéka?

„Fölöttébb tanulságos élmény a szenvedés. A betegség megpróbáltatásai megmutatták nekem és másoknak, hogy milyen életet kellett volna élnünk kezdettől fogva. Alázatra tanított, méltóságra, arra, hogy tiszteljek másokat. Néha a magamfajtákkal történik valami rendkívüli, ami szükséges ahhoz, hogy változtassunk az életünkön, és olyan döntésekre sarkalljon, melyek jobbá tesznek, olyanokká, amilyennek Isten teremtett, amikor ide küldött” – összegzi a filmben Stu atya, hogy miként élte meg mindazt, amin keresztül ment. Amikor a legmélyebb gödörbe zuhanunk, akkor sok kétely és kérdés merülhet fel bennünk. „Miért engedi meg ezt Isten?” – visszhangzik a kérdés, amelyre Carmen válasza az, hogy „Isten nem ígéri, hogy mindennek meglesz az értelme, csak azt, hogy mindennek meglesz a célja”. Ez a cél azonban a legnagyobb kétségbeesésben gyakran nem látható, csak később, visszatekintve érthetjük meg. Ilyenkor a hit ereje az, ami átsegít bennünket a halál árnyékának völgyén, hogy megnyugodjunk Isten akaratában. Sokan azonban Stuhoz hasonlóan azt is megélik, hogy a szenvedés a fejlődés motorjává válik az alkalmazkodás, az elfogadás vagy a megküzdés során. A kutatások szerint ennek hátterében az áll, hogy a hit és az istenkapcsolat támogatást és erőt nyújthat az élet nehézségeiben, hozzájárul, hogy jelentést adjunk a történéseknek, valamint elősegíti az életcélok teljes átalakítását.
A pszichológia poszttraumás növekedésnek nevezi, amikor egy súlyos életkrízissel képesek vagyunk úgy megküzdeni, hogy pozitív irányba formálódunk.

Eleinte intellektuálisan és érzelmileg is mélyen megérintő, amikor megrendül a világról és az abban betöltött helyünkről kialakított képünk, amikor úgy érezzük, hogy minden összeomlik körülöttünk. Az első és a legfontosabb lépés ilyenkor az intenzív, szinte elsöprő erejű érzelmek kezelése, majd ezt követően elindul egy kognitív feldolgozási folyamat.

Ez a fajta feldolgozás elvezethet ahhoz a pozitív változáshoz, amely általában az élet fokozottabb megbecsülésében, a melegebb, nagyobb intimitással jellemezhető kapcsolatok átélésében, a személyes erő fokozott érzetében, az új lehetőségek és életpályák felfedezésében, valamint a spirituális változásban érhető tetten. Dormán Júlia és munkatársai a vallásosság és a poszttraumás növekedés összefüggéseit vizsgálva megállapították, hogy a pozitív kicsengésben nagy szerepet játszik, hogy az egyén hogyan viszonyul a valláshoz és a hithez. Míg a „halott” hit, vagyis a merev, az élet más területeivel nem kapcsolódó vallásos nézetek nem segítik az énhatékonyság megélését és a valóság elfogadását, addig az „élő” hitet a személy aktívan bevonja a megküzdés folyamatába, ami egyrészt hozzájárul a vallásosság fejlődéséhez, másrészt pedig támogatja a történések feldolgozását. A nehézségek hatására maga a hit is fejlődésen mehet keresztül, ami az élet számtalan területén növekedést hozhat magával: átrendezi a fontossági sorrendet, új lehetőségekre világít rá, és feltámasztja bennünk a bizalom érzését. Ez a bizalom pedig, ahogyan Stu esetében is, nemcsak az emberi kapcsolatainkra lesz jellemző, hanem megtanulunk alázattal bízni Isten megtartó kegyelmében, védelmében és szeretetében is. 

Források:
Dormán Júlia, Martos Tamás, Urbán Szabolcs: Vallásosság és poszttraumás növekedés: egy többdimenziós megközelítés (Mentálhigiéné és pszichoszomatika)
Földvári Mónika, Nagy Gábor Dániel (szerk.): Vallás a keresztény társadalom után 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!