„Azoknak szeretnék hangot adni, akiket sosem kérdeznek” – interjú Kosztin Emesével, a „Neked elmesélem” cikksorozat szerzőjével

Interjúalanyaidtól mindig megkérdezed: „Ki vagy te? Mit látsz, ha tükörbe nézel?” Megválaszoltad már magadnak ezeket a kérdéseket?

Néhány hónappal ezelőtt elhunyt anyai nagymamám, akiről gyakran írtam gondolatokat, verseket. Amikor megkért édesanyám, írjak a temetésére néhány sort, először ezek a mondatok jutottak eszembe: „…Ha kérdezik majd tőled, hogy milyen voltam, mégis inkább azt mondd, olyan, mint a nyár. Szerelmes, kétkedő, naiv és égető, mint a déli napsugár. Egy olyan valaki, akinek nem volt semmije. Csak volt kit szeretnie. És ezért mindig elhitte, hogy megvolt mindene.” Később jöttem rá, hogy valójában magamról írok. Ez a néhány sor talán sokat elmond rólam. Majd a nagymamámról is megindultak emlékképekből fakadó érzések. Ő egész életében három dologért imádkozott: békéért, vidámságért, szeretetért. Azt mondta, ez a három bőven elég ahhoz, hogy élni tudj, és szeress élni.

Már gyermekként újságírónak készültél?

Nem voltak nagy, világmegváltó terveim, sőt határozott elképzelésem sem volt arról, mi szeretnék lenni. Egyet tudtam: szeretek emberek között lenni, hallgatni, figyelni, megismerni őket. Sokáig kerestem – és marcangoltam is magam emiatt –, mi az, amiben jó vagyok. Sok esetben elhittem magamról, hogy semmiben. Nem tekintettem különleges képességnek, hogy értek az emberek nyelvén, és kizárólagos figyelemmel tudok feléjük fordulni. Már kamaszkoromban is, ha kérdeztem, beszélgettem valakivel, fontos volt nekem a másik válasza, gondolata.

Nem azt vártam, mikor fejezi be, mikor kezdhetem én a mondókámat, hanem arra figyeltem, hova lyukad ki a gondolatmenete. Érdekelt, mi foglalkoztatja, mit érez.

Az elhangzottakat átéreztem, megértettem. Órákig képes voltam társalogni a bejárati ajtónk kapuja előtt, miközben csontos kis vállaimba már belevágott a több kilós iskolatáska. Akivel nem tudtam napközben beszélni, azzal este telefonáltam, hatalmas telefonszámlákat csináltam. Gimnáziumban az osztályfőnök egyszer szétosztott egy kérdőívet különféle, az osztályra vonatkozó kérdésekkel, hogy töltsük ki. Az egyik így hangzott: „Kit hívnál fel az osztályból, ha bármi gondod lenne?” Az osztálytársaim többsége az én nevemet írta. Akkor szembesültem először azzal, hogy megnyílnak előttem az emberek, mernek velem olyan dolgokról beszélni, amelyekről másokkal nem. Elkezdtem bízni magamban. Bízni abban, hogy ha szeretnék – mert van, hogy nekem sincs türelmem –, bárkivel szót értek, mert elfogadom az embereket úgy, ahogy vannak, még akkor is, ha más a véleményük, hitük, értékrendjük, és hiszem, hogy minden emberben találhatunk valami szerethetőt, ha nem csak a saját hangunkat halljuk meg. Így alakult ki bennem évről évre, hogy emberekkel szeretnék beszélgetni, foglalkozni, ám jó néhány álmatlan éjszakámba telt, mire rájöttem, mit is kezdjek ezzel a képességgel, nyitottsággal.

Miért az írás mellett döntöttél, és hogyan indult a Neked elmesélem rovat?

Miután diplomáztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem média szakán, rengeteg helyre jelentkeztem – televíziós csatornákhoz, újságokhoz –, de a legtöbbtől még csak elutasító válasz sem érkezett. Pokoli nehéz volt pályakezdőként megélni az elindulás képtelenségéből fakadó bénulást, a „sehova sem kellek, nincs tapasztalatom, nem vagyok elég jó” triumvirátusának sokkját. Előtte mindig azt hittem, mert otthon is mindig arra buzdítottak, hogy ha tanulok, mindent megteszek, akkor annak meglesz a gyümölcse. Úgy éreztem, csalódást okozok a szüleimnek és magamnak is. Bekerültem fizetés nélküli gyakornok státuszba vezető televíziós csatornákhoz, ahol évekig hitegettek, hogy majd egyszer hivatalos munka is lesz ebből, de nem lett, vagy mire lehetett volna, már tudtam, nem ez az én utam.

Berobbant a szerelem az életembe, és hozta magával a felismerést: csinálhatok valamit csak azért, mert egyszerűen örömet okoz.

Kép

Fotó: Vavrik Dóra

Ezt nem engedted meg magadnak korábban?

Addig az ügyeletes jó kislány szerepében léteztem. Elnyomtam magam, mert önmagamnál jóval fontosabb volt a megfelelési kényszer, a kötelességtudat. Ebbe nem fért bele, hogy azzal foglalkozzam, ami tényleg érdekel, ami olyannyira kikapcsol, hogy megfeledkezem térről és időről. Azt gondoltam, totális időpocsékolás olyat csinálni, amiben nincsen pénz, amiből nem fogok megélni, ami lehet, hogy senkit sem fog érdekelni. De engem érdekeltek a körülöttem élő emberek történetei: a nyolcvanéves ráncos hölgyé, aki minden délután kiült a kert közepébe a szürkére kopott, valaha fehér műanyag székébe arccal a nap felé, és mosolygott. Kíváncsi voltam, miket élhetett át, mi rejlik a mosolya mögött.

Minek köszönhető, hogy végül belevágtál?

Kedvesem biztatására kezdtem mély interjúkat készíteni és blogot írni Neked elmesélem címmel, amellyel két hónapon belül elértem az ezer követőt, és ahova egyre több üzenet érkezett, hogy ki és miért mesélné el a történetét, vagy kire melyik történet volt nagy hatással. Majd Molnár-Bánffy Kata, a Képmás tulajdonosa bizalmat szavazott, és lehetőséget adott arra, hogy a továbbiakban nekik írjam a történeteimet a kepmas.hu-ra. Így indult az újságírói pályafutásom és a Neked elmesélem rovat, amely miatt immár három éve járjuk az országot Vavrik Dóra és Wesniczky Zsófia fotósokkal, hogy igaz, hiteles emberi történeket juttassunk el az olvasókhoz.

Kezdetben olyan házaspárokkal készítettél interjút, akik hosszú évtizedek óta élnek együtt. Miért éppen velük?

Kíváncsi voltam arra, amire sokan mások is: létezik jó házasság? Vannak olyan párok, akik 30–40 év után is szeretetben tudnak együtt élni? Nem az évek száma érdekelt, hanem az, hogyan lehetséges ennyi év után is életben tartani a szeretetet. Nem láttam jó példákat magam körül, nem is hittem, hogy létezik olyan, hogy egy fél élet után is tudjunk érdeklődéssel, odaadással fordulni a másik felé. Sokáig nem is akartam férjhez menni. Emiatt kezdtem el tanulmányozni a témát, a kapcsolatokat, egyfajta személyes terápiaként.

Kollázs: Kosztin Emese

Változott a véleményed ilyen sok házaspár történetét hallva?

Igen, határozottan. Létezik olyan házasság, olyan összetartozás, amelyről oly sokan álmodnak, de nem úgy, ahogyan a romantikus filmek, könyvek idealizálnak egy sírig tartó szerelmet.

A való életben sokkal csendesebbek ezek az összefonódások, sokkal észrevétlenebbek.

Nagyon kell figyelni, hogy lásd azokat az apró érintéseket, odafordulásokat, összenézéseket, hogy túlláss a tündérmesén.

Interjúalanyaid sohasem ismert emberek. Ez tudatos döntés eredménye?

A médiában többnyire ismert emberek szerepelnek, a címlapok felváltva ismételgetik ugyanazokat a közszereplőket. A televízióknál is, ahol gyakornok voltam, ezzel szembesültem, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy én azoknak szeretnék hangot adni, akiket sosem kérdeztek. Olyanokat szeretnék láthatóvá tenni, akik sosem szerepeltek televízióban, újságok címlapjain, pedig gyönyörű, értékes, megrendítő történetük van a körülöttük élők számára.

Hiszek abban, hogy azoktól a civil emberektől érkező valódi szavak, tapasztalatok, akik – ha számtalan kanyarral is, de – megtalálták az útjukat, bárkinek segítséget, vigaszt és bátorságot nyújtanak.

Abban a három-négy órában, amikor az interjút készítem, beszélgetőpartneremmel kizárólagos figyelemmel fordulunk egymás felé. Egymásra hangolódunk, megnyílunk, bízunk, együtt érzünk, sebezhetővé válunk, ugyanakkor fel is szabadulunk. Hiszem, hogy létezik az az érzés: mintha ismernénk egymást valahonnan, és még meg is szeretjük egymást. Két vadidegen, akik alig két órája találkoztak. Előfordul, hogy beszélgetés közben könnyek gyűlnek a másik szemébe, és elkezdi szégyellni magát: talán mégsem kellett volna ennyire megnyílnia. Én pedig libabőrös leszek. De ezekből az érzésekből születnek meg a történetek.

Kép

Fotó: Vavrik Dóra

A történeteket egyes szám első személyben meséled el. Miért épp ezt a formát választottad?

Így hitelesebben tudom elmesélni valaki történetét, visszaadni az érzéseit, gondolatait. Ezzel ugyan megnehezítem a feladatom, mert teljesen bele kell képzelnem magam az interjúalany helyzetébe, életébe, együtt kell vele éreznem, ám sokkal közvetlenebbé és átélhetőbbé válik így a történet. Az elmesélteket igyekszem eredeti formában, ám írói, olvasmányos stílusban visszaadni.
Első pillanattól kezdve az volt a célom, hogy olyan emberekkel készítsek interjút, akik arccal, névvel, retusálatlan fotóval vállalják önmagukat, szavaik igazságát és sebezhetőségét.
Hiszem, hogy ebben rejlik interjúim eredetisége és mássága.

Mely történetek voltak rád a legnagyobb hatással?

Minden találkozásból hazaviszek magammal valamit. Az országosan elismert divatmárka alapítójától, aki úgy kezdte a mondanivalóját, hogy „hiszek a sorsban, a gondviselésben. A sorsdöntő találkozásokban…” A dokumentarista fotográfustól, aki erdélyi cigány muzsikusokat, indiai nomád pásztorokat fényképezett. A 82 éves Márta nénitől, aki életigenlően mesél arról, hogy „tévedés azt hinni, hogy csak azért, mert nyolcvanvalahány évesek vagyunk, nincsenek vágyaink. Ugyanúgy vonzódunk és vágyunk az érintésre”. Zsuzsa nénitől, akit kétéves korában a második világháború után otthagyott az édesanyja egyedül a kisszoba közepén. Vagy a geológustól, aki úgy mesélt az afrikai dzsungelről, a félelem mibenlétéről, hogy megszűnt számomra a külvilág: „Amikor egy hajszál választ el a megszűnéstől, hirtelen minden leegyszerűsödik, lelassul, szinte megáll, és gyönyörűvé válik. Te is önmagad számára. Akkor tanultam meg, azon az éjszakán, hogy a félelmem én vagyok. Saját magamtól, magamért félek, magamat féltem. Mert mi lesz, ha nem leszek?” Csak néhány sor, ami épp eszembe jutott… (mosolyog) Mindegyiküket mélységesen tisztelem, mert merik vállalni hibáikat, harcaikat, kudarcaikat, merik megmutatni az igazat, a valódit, ami sosem tökéletes, és sosem könnyű. Senkinek. Mégis ezzel együtt szeretjük az életet.