Szám Kati: 100 méteres lassú – #Szembefordított tükrök

1. Görcsösen szorítja a karom. Furcsa, ferde tartásban hajlok felé, pedig nem támaszkodik rám. Valamiért úgy gondoltam, amikor elindultunk, hogy így kényelmes neki, de a lapockám alatt már beállt a görcs a hátamba, ezért óvatosan kiegyenesedek. Észreveszi. „Nehéz vagyok?” „Nem, dehogy.” Ritmustalanul haladunk, míg ő kettőt billen egyik lábáról a másikra, egyet lépek és várok.

Mindig aprókat lépett, sokszor rám szólt kamaszkoromban, hogy egy nő nem lép ekkorákat.

Nem szoktam le erről. Feljajdul. Kérdezem, fáj-e valami, de sejtem, hogy csak megszokásból jajgat. „Nehéz már nekem ez az egész” – mondja. Messzinek tűnik a kapu, és aztán még a két emelet. Szégyenkezve igyekszem fékezni magamban a türelmetlenség harci dobját, nehezemre esik ez az araszolgatás, a beszédemet is akaratlanul lelassítom, pedig arra nincs is semmi szükség. Érdeklődöm, nem kell-e vásárolni valamit, mondja, hogy nem, de én elkezdem sorolni: „Almát? Tej van elég?” Tudom, hogy van, tegnap vettünk, de nem akarom hallani a szuszogást, a nyögést, nem akarok belenyugodni, hogy az én mosolygós, tündöklően okos, fürge és népszerű anyukám, aki matematikakönyveket és verseket írt, a tanári és a szülinapi zsúrok mókamestere lépéstől lépésig, mozdulattól mozdulatig él. Nem akarom megérteni, hogy azért ilyen hosszú ez a 100 méter, mert nincs már hova sietni.

2. Guggol a csiga mellett. „Menjünk, kérlek. Nem fog kibújni, biztos megijedt”, „De énekelek neki!”, „Már énekeltél.” Lebiggyed a szája: „Akkor vegyél fel!” Kezemben a tízkilós szatyor meg a kismotor. Meghallom, hogy már a szomszéd utcában van a kukásautó is, az garantáltan 10 perc, földbe gyökerezett lábakkal. Muszáj valahogy kimozdítanom a csigavárásból. „Gyere, te leszel a másik bevásárlószatyrom, fogd meg a kezem, és elmondjuk, mi mindent pakolunk beléd.” Felcsillan a szeme, „almát, sárgarépát, virslit”, és lassan elindul, „fagyit, cukros csokit”, bátorodik fel, majd emeli a tétet: „egy helikoptert, amelyiknek forog a ventilátora”, „egy Balatont”, „egy elefánt agyarát, meg az ormányát, ami kilóg a szatyorból”, nagyokat nevetünk, és pici lábai ilyenkor kicsit jobban szaporázzák.

Bepakolja a világot megfontolás és hasznosság nélkül. Egészen máshogy, mint ahogy én az előbb a szupermarketben, ahol bezzeg fékezhetetlenül ide-oda rohangált a polcok között.

Aztán persze a végére csak a kacagás marad, és egy lépést sem tesz, kénytelen vagyok hát véget vetni a mókának, és alattomosan megzsarolni, hogy ha ilyen fáradt, nem megyünk a játszótérre. Nem akarom megérteni, hogy nincs hova sietni. 

Ez az írás  a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>