„A fővárosban óriási missziós eszköz a telefon” – beszélgetés Berkesi Gábor református lelkésszel

„Sokakat nem érdekel ma Isten, aminek hátterében a konzumkultúra betörését és az internet elterjedését látom” – mondta Berkesi Gábor református lelkipásztor, aki 1975 adventjében kezdte meg a szolgálatát, és a közelmúltban vonult nyugdíjba. Három évtizedet töltött a nagy múltú Pozsonyi úti református gyülekezet élén, ott, ahol egykor Bereczky Albert hirdette az igét.

Berkesi Gábor
Fotó: Velkei Tamás

Hogyan készül egy-egy prédikációra, összeírja a gondolatait?

Csak vázlatpontokat, legtöbbször megadatik számomra fentről, hogy mit szeretnék mondani. Felkészülök mindig, hiszen bármelyik közismert igehely sokadszorra is tud újat üzenni. Csak egy-egy szót, mondatot írok fel, ami a munkámat könnyíti.

Mikorra kristályosodik ki önben, hogy a vasárnapi istentiszteleten melyik igehelyet idézi?

Előfordul, hogy már hétfőn tudom az igét, máskor a hét közepén jön egy gondolat. A legjobban úgy tudok készülni, ha megyek az utcán, tevékenykedem otthon vagy pihenek, és járatom az agyam az igén. Nekem az nem megy, hogy magolok, ezért nem is úgy prédikálok, hogy nézem, olvasom, amit összeírtam. Fontos a szemkontaktus a hívekkel, hiszen ez markáns visszajelzés.

Mennyiben módosult ez a helyzet a koronavírus-járvány idején?

Üres templomban prédikálni egy kamerába nézve nem könnyű, nagy kihívást jelentett. De ennek is tapasztaltuk áldását: a visszajelzések alapján sokkal többekhez jutott el – online formában – az ige. Akadt olyan hívő, aki Amerikából jelezte, hogy követte az igehirdetést.

Változott a prédikációjának a tartalma vagy a külső keretei az évtizedek során?

Korábban talán ifjonti hévvel szónokoltam, ma sokkalta nyugodtabban, higgadtabban – s ez így van rendjén.

Mi a gond a hévvel a szószéken?

Adódhat úgy, hogy nincs szinkronban a mondanivalóval a hév. A legtöbben elcsendesedni érkeznek a templomba, ezért a buzgóság a legtöbbször nem illik ebbe a miliőbe.

Hadd mondjam el, Isten Szentlelke hogyan munkálkodik: olykor a szószéken ad egy nem várt, nagy gondolatot – sokszor átélhettem ezt az adományt. Épp a napokban, kissé nosztalgikus hangulatban néztem át a korábbi szolgálati helyemen írt vázlatokat, s rá kellett jönnöm: ma már másképpen mondanám.

Min változtatna?

Sokkal hangsúlyosabb számomra: hogyan hallgatnám, mit gondolnék magamról, ha én is padsorok közt ülnék? Vagyis mit gondol az a megfáradt, gondokkal terhelt ember, aki vigasztalást keresve lép a templomba. Ez sokkal fontosabb a hevületnél.

Gondokat említett. Mennyi a feszültség manapság a hívekben?

Rengeteg.

Sokat változott a társadalom, amióta a szószéken áll?

Furcsa ezt megítélni. A Kádár-korszakban olyan időket éltünk, amikor a levegővételhez is engedélyt kellett kérni az egyháziaknak. Ma már nem kell hozzájárulás semmihez, mégis sok minden nehezebb és körülményesebb.

Említene egy példát?

Ilyen az emberi közöny. Sokan nem haragszanak ránk, nem fordulnak el tőlünk, de egyszerűen nem érdekli őket az evangélium. Az alapállás úgy hangzik: „Istent én nem tagadom, még hiszem is, csak nem érdekel.”

Mit gondol, miért alakulhatott ez így?

Az egyik oka a konzumkultúra hatásaiban keresendő, a másik az internetben. A világhálónak sok áldása van, ugyanakkor rengeteg baj forrása is. Például elveszi annak az örömét, hogy valamit megkeressek és megtaláljak. Diákként mentünk könyvtárról könyvtárra, megvan-e egy adott könyv egy dolgozathoz, amit aztán, ha megtaláltunk, kijegyzeteltünk. Ma két kattintás, és a kereső kidobja a kívánt információt. Nem tesz jót az embereknek a megtalálás örömének elveszítése.

A rendszerváltoztatás előtt egy holland lelkész ismerősöm azt mondta: „Jó, hogy eltűnik a kommunizmus, de jaj nektek, jön a Nyugat!” Úgy látom, sajnos igaza lett.

Miben kristályosodik ki ez a leginkább?

A mindenkinek mindent szabad gondolatban, az eltorzult, feje tetejére állt erkölcsben. Az erkölcs ma is alapja az egyéni vagy közéletnek, de bizonyos nagyhangú vélemények szerint maradiság, amin túl kell lépni. A bűnöző nevét jogaira hivatkozva nem írják le, de az áldozatét igen. A híradásokban a negatív szenzáció, a halál, a katasztrófa a hírérték, a pozitív tartalom sokkal kevésbé. A média is gyakorta csak nyugtalanít, sokkol. Furcsa kort élünk.

Mit tehet ilyen helyzetben a lelkipásztor?

Annyit, hogy a maga őrhelyén áll, és hirdeti, ami reá bízatott, úgy, ahogy a ma emberét érdekli, neki szólóan, nem pedig a feje fölött elbeszélve. És nem mindig megoldást adva, szájbarágás-szerűen, hanem közvetítve, mit mond Jézus. Igaz vagy sem az Ő szava a mában. Isten egy hatalmas tükör, amire nagy szükségünk van manapság, mert jellemző lett ránk a mellébeszélés.

Ha ön a tükörbe néz, mit állapít meg, hibázott a jó negyven év alatt? S ha igen, miben?

Talán markánsabbnak kellett volna lennem bizonyos helyzetekben. Jó szándékkal szemet hunytam? Lehet. Lelkipásztor apósom mondta, lehetne kissé keményebb az igehirdetésem, kicsit jobban oda kellene mondogatnom az embereknek erkölcsi kérdésekben, hogy térjenek már észhez.

Vagyis nemcsak ragtapaszt kell adni, hanem egy kicsit műteni is szükséges. Természetesen a műtő az áldott orvos, Jézus Krisztus, a lelkipásztor csak kicsiny asszisztens lehet.

Azt a metódust hasznosabbnak tartja, ha nem rója fel valakinek közvetlenül a hibáját, hanem csupán sugall?

Ki vagyok én, hogy bárkinek is felrójam a gonoszt? Pál apostol írja a szeretethimnuszában, hogy a szeretet nem rója fel a gonoszt. Nyilvánvalóan esete válogatja; előfordult, hogy kőkeményen megmondtam a véleményemet az ige alapján, meg is haragudott rám, és elfordult Istentől, az egyháztól, akinek mondtam. A legfontosabb, hogy semmi ne legyen kényszer. Például: előfordul, hogy a jegyespár egyik tagja felhív azzal, hogy szeretnének itt esküdni, de egyikük nincs megkeresztelve, kérdik, jöhetnek-e még ettől. Hitvallásom, hogy ilyen esetben nem szabad senkit elzavarni. Behívom őket, eléjük teszem az eskü szövegét, és megkérdem: elmondják hangosan? Gyakran előfordult, hogy esküvő előtt nem sokkal vagy utána újra csörgött a telefon, és az illető kérte: szeretne megkeresztelkedni, magától, önként. Miért? Mert befogadták. Úgy érzem, manapság a befogadás a missziónk legfőbb tényezője.

Miben látja e gesztus legnagyobb jelentőségét?

Tetszik vagy sem, fogy a közösségünk. Van egy belső mag, ők mindig jönnek, mellettük egy tágabb kör, akik hol jönnek, hol nem, és a harmadik gyűrűben ott vannak ezek az emberek. A mi felelősségünk, hogy mi lesz velük. Ha befogadjuk őket, és viszik jó hírünket, az önmagában is misszió.

Kép
Berkesi Gábor református lelkész
Fotó: Velkei Tamás

A lemorzsolódás mennyiben köthető a rendszerváltoztatás után beáramló új ideológiáknak és az önérzet ébredésének?

A korábbi rendszernek volt egy adottsága, amiben az emberek összekacsintottak. „Te is jársz templomba?”, „én is járok”, érkezett halkan a válasz. Az biztos, hogy – paradox módon – ennek az öröme elveszett. Az is tény, hogy a mai ember elképesztő lehetőséggazdagságban él. Elgondolkodtató, hogy az ünnep sok esetben ma már nem ünnep, hanem hosszú hétvége, wellness. A Kádár-korban sokkalta inkább volt a karácsony karácsony, mint ma, dacára annak, hogy jobbára tiltottnak számított a hit gyakorlása. Nem közvetítették az éjféli misét, mint ma, de tudtuk, hogy van, s elmentünk. Ma sokan otthon maradnak, s azt mondják: nekem olyan Isten nem kell, akinek ilyenek a papjai. Érthetetlen, de a filmekben a lelkipásztorokat gyakran deviáns, iszákos, esetlen, kenetteljes, álszent figuraként ábrázolják, aki távol áll az isteni létformától. És itt lép be a mi felelősségünk: tetszik vagy sem, rendkívül fontos, hogy képesek vagyunk-e közvetíteni Istent, s ha igen, hogyan. Elcsépelt szó a hitelesség, de nagyon igaz a hivatásunkban. Sokáig tanítottam is, a diákok leginkább ezt várták és várják el egy hittantanártól.

Ha mérleget von pályájáról, elégedettséggel tekint vissza az ön mögött hagyott évtizedekre?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy hálaadással. Amit jól tettem a munkám során, az mind Isten Szentlelkétől való.

Ha sikerült bölcsnek lennem, Ő adta, ha kellő időben tudtam jó szót szólni, Ő adta a számra a szót. Ha el tudtam hallgatni, Tőle való volt.

Ugyanakkor talán még többet beszélgetnék az emberekkel. Többször hívnám őket telefonon. Ma, Budapesten alig van lehetőség a spontán látogatásra, pedig szükségük van az Úrra az embereknek. A látogatás jelzés feléjük, hogy nem felejtettük el őket, tudunk róluk. Az otthoni intimitásban sok téma felszínre kerülhet, ami a közösségben nem. Faluhelyen, ahol korábban szolgáltam, más volt a helyzet. „Tessék bejönni, bármikor, ha erre jár”, mondták sokan. A fővárosban a telefon óriási missziós eszköz.

A fiatalok is igénylik a beszélgetést?

Nagyon is, ők talán jobban várják, hogy észrevegyék a bajaikat, és megszólítsák őket. Ritkán kérnek beszélgetésre lehetőséget, vagy ha igen, fülvakargatva, de hálásak érte, ha az ember figyel rájuk. Rengeteg a háttérben a családi, tanulásbéli probléma, sokan szenvednek attól, hogy nem jön ki belőlük a tehetség, vagy elhagyta őket a kedvesük. Volt egy diákom, aki folyton szövegelt az órán, de nem adtam meg neki az örömet, hogy lássa, felhúzott. Bevallom, vártam, hogy elballagjon. Eltelt sok év. Csörgött a telefonom, ő volt az, beszélgetni jönne, mondta. Eljött fehér ingben, öltönyben. Mielőtt leültünk volna, azt mondta: „köszönöm a négyéves munkáját”. „Tényleg? Akkor miért morogtál az órán folyton?”, kérdeztem. „Ezért jöttem: előttem ült egy szép kislány, neki akartam imponálni. Annyira sikerült, hogy most megkértem a kezét. Megtenné, hogy összead bennünket?” Akkor fogalmazódott meg bennem: ember, soha ne sértődj meg, csak hirdesd az igét!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti