Ilyenek voltunk – Halász Judit: „A férfiak nem voltak jelen az életünkben, vártuk őket haza”
„A porszemek életre kelnek, s a levegő felpezseg”, amikor helyet foglal mellettem a cukrászdában. Ő az, aki ismeretlenül is ismerős mindenkinek, hiszen nem túlzás, Magyarországon alig akad olyan felnőtt vagy gyerek, aki ne ismerné az általa énekelt dallamokat. Nehéz meghatározni őt, mert a saját gyermekkoromnak is szerves részét képezte a zene általi „jelenléte”: nem tudott róla, de tanúja volt minden születésnapnak, örömteli eseménynek a családunkban, és valószínűleg sok más családban. Az idén Pécsi Ildikó-emlékdíjjal kitüntetett színésznő, sok más elismerés mellett a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, gyémántlemezes énekesnő leginkább csodálatra méltó „teljesítménye” mégsem a díjaiban rejlik – hanem a varázslatban, amitől neki elhisszük, hogy ha valaki szomorú, meg tudjuk vigasztalni akkor is, ha nem születtünk varázslónak. És hogy a kisgyermek, akit Halász Judit-dallal ébresztett az anyukája, még ott él bennünk, ahogy benne is jelen van a kis Juditka, akit mindig szeretet vett körül.
Sosem lehetünk biztosak abban, hogy ami emlékként felsejlik bennünk, az a saját megélésünk-e, vagy csak már annyiszor elmondták, hogy a magunkénak érezzük, ezért Halász Judit egy Balázs Béla-idézettel kezdi a beszélgetést: „Emlékszem rá, amikor a nagy tiszai árvíz idején az apám megismerte az anyámat” – mondja a színésznő. „Az biztos, hogy édesanyám mesélte, hogy a születésem idején édesapámat elengedték a Don-kanyarból két hét eltávra, de olyan messze volt, hogy épphogy csak hazaért, már indulhatott is vissza” – meséli, és gondolatban látjuk azt a világot, ahová Juditka született.
Azzal, hogy a pszichológia széles körben elérhetővé vált, egyre inkább bevésődik az emberekbe a „mindenható gyerekkor” jelentősége. Eszerint nagyban befolyásolja a felnőttkori attitűdöt, világképet, megküzdési módokat, a világról való vélekedést a gyermekkorban tapasztalt törődés és a szülői minták. A háborús környezet vajon hogyan befolyásolta az ön gyermekkorát?
Természetesen azt éreztem, hogy a férfiak nem voltak jelen az életünkben, aggódtunk értük, vártuk haza őket. De a családomtól, édesanyámtól, a nagyszüleimtől, a nagynénémtől rengeteg szeretetet kaptam, mindig volt valaki, aki játszott, foglalkozott velem. Nem is jártam óvodába, mert jobban vágytam az otthoni, biztonságos, szeretetteljes közegbe, mint az akkori kezdetleges óvodába, amelyből én annyit érzékeltem, hogy idegen gyerekek vannak ott, és idegen felnőttek vigyáznak rájuk. Otthon viszont a nagymamám mindig mesélt valami mókás történetet, vagy a szomszéd kislánnyal, Pannikával játszottam, amikor már ki lehetett menni az utcára, mert tudtuk, hogy nem jönnek a katonák.
Nálunk otthon mindig vidámság, jókedv volt, szinte semmit sem éreztem abból, ami odakint zajlott. Dacára annak, hogy veszélyben voltunk, mert a nagynéném férje zsidó volt, és őt bújtattuk a padláson.
Én akkoriban kezdtem el beszélni, és ezt a férfit Józsinak hívták. Mondogattam, hogy „Józsi, Józsi!” Erre azt mondták, hogy nem Józsi, hanem Karcsi. Ezért ez a két név ma is összemosódik a fejemben. Legfőképpen mégis a szeretetre emlékszem.
Marcel Proust azt írta Az eltűnt idő nyomában című regényében, hogy a madeline, gyermekkora kedvenc piskótájának illata rögtön visszarepíti őt abba az időbe, amikor kisfiúként falatozta a süteményt. Önnek van olyan illat, zaj vagy látvány, amely felidézi a saját gyermekkorát?
A repülő hangja még mindig félelemmel, rossz érzéssel tölt el, pedig tudom, hogy nincs mitől félni. Emlékszem az aszalt gyümölcsök illatára, amelyeket Pannikáék sufnijának tetején szárítottak a szüleink, és mindig felmásztunk, hogy megnézzük, miből lehet már csemegézni. A nagymamám sztrapacskájának az ízét sem fogom elfelejteni. Eszembe jut még, amikor egyszer édesanyám elvitt a moziba, és utána hazafelé menet megbeszéltük, mit fogunk vacsorázni. Annyira szegények voltunk, hogy nem sok mindenből válogathattunk, de anyám olyan lelkesedéssel mondta, hogy „friss, puha kenyeret fogunk enni finom szalonnával és vöröshagymával”, hogy alig vártam, hogy hazaérve ennyi finomságot ehessek. Azóta is nagyon szeretem a friss kenyeret szalonnával és vöröshagymával.
Kapott olyan „leckét”, tanítást a családjától kisgyermekként, amely később iránytűként újra és újra felbukkant az életében?
Igen, és a mai napig szem előtt tartom, amit édesanyám mondott, amikor a háború után először iskolába mentünk. Abban az időben sok mindenből hiányt szenvedtünk, de igazából ez nem tudatosult bennünk, mert mindenki szegény volt. Azonban voltak olyan családok, akik nálunk is nehezebb helyzetben éltek. Amikor az iskolában a tanító néni elkészítette az ülésrendet, engem egy olyan kislány mellé ültetett, aki ápolatlannak tűnt, a ruhácskái pedig rettenetesen viseltesnek látszottak. Én elfordultam tőle, éreztetve, hogy nem örülök az új padtársamnak. Ezt a tanító néni elmesélte az édesanyámnak, aki otthon elbeszélgetett velem. Elmondta, hogy ennek a kislánynak öt testvére van, és az anyukájának egyedül kell gondoskodnia a gyermekeiről, mert a papája meghalt a fronton.
Nagyon elszégyelltem magam, hogy első látásra ítélkeztem, és egy életre megtanultam, hogy senkit sem ítélek meg az öltözködése, a megjelenése alapján, mert sosem lehet tudni, milyen élethelyzetben van.
Ugyanígy nálam a vallási hovatartozás és a bőrszín sem képezi ítélet tárgyát semmilyen esetben.
Vallás és hit tekintetében mit hozott a családból?
A nagymamám a 20. század elején jött át Magyarországra, nagyon vallásos asszony volt, szeretett volna itt is a gyülekezethez tartozni. Sajnos rosszul alakult az első találkozás, így többször nem ment be a templomba, de otthon mindig imádkozott, és nekem is sokat mesélt Istenről. Ő egyszerű fejkendős asszony volt, és leült egy helyre a mise előtt. Aztán jöttek a kalapos hölgyek, és mondták, neki, hogy üljön máshová, itt mindenkinek foglalt helye van. Még a pap is kiment a sekrestyéből, hogy elültesse a nagymamámat. Annak ellenére, hogy ezután nem járt templomba, sokat mesélt a hitéről, én pedig nagyon szerettem hittanra járni. Apám egyáltalán nem volt vallásos, ebből azért adódtak nézeteltérések, de apám és a nagymamám sosem nehezteltek igazán egymásra a vallási véleménykülönbség miatt. Egyszer apám, amikor iskolába mentünk, attól tartott, hogy engem váratlanul ér, hogy nincs Mikulás és Jézuska, ezért finoman elmagyarázta nekem, hogy mire számítsak. Rohantam a nagymamához, hogy „nincs is Mikulás!”, erre a nagymama fakanállal szaladt apám után, hogy miket beszél a kislánynak. Végül csak nevettünk az egészen.
A gyermekek temperamentumuktól függően feszegetik a határaikat, és persze várják, hogy a szüleik biztonságos korlátokat állítsanak számukra. Előfordult, hogy gyermekkorában feszegette vagy átlépte a határokat?
Emlékszem, egyszer nagyon kikaptam édesanyámtól. Pannikával valamilyen váratlan ötlettől vezérelve elindultunk gyalog a belvárosba sétálni. Akkor a Vezér utcában laktunk, jó néhány utca hosszat kóboroltunk, mire a Mexikói útra jutottunk. A nagynéném hazafelé tartott, és a villamosról látott minket. Ahogy hazaért, rögtön kérdezte, hol van Juditka. „Hol lenne, játszik odakint”, válaszolta anyám. „De hát, most láttam a Mexikói úton!” Rögtön értem jöttek, és amint hazaértünk, jó nagy fejmosást kaptam, büntetésből beraktak a sufniba. Borzasztóan zokon vettem, és nagyon sírtam. A nagynéném megsajnált, és mondta édesanyámnak, hogy engedjenek ki, már biztosan megtanultam a leckét.
Miután kiengedett, anyám adott egy körtét. Nem tudom, milyen körte lehetett, de sem azelőtt, sem azóta nem ettem még olyan finomat!
Az is eszembe jut, amikor édesanyám egyszer borsodót akart csinálni, és elküldött a szomszéd utcában lévő italboltba fél liter borért. Hazafelé menet pedig eszembe jutott: „mennyire meglepődnének otthon, ha innék a borból!” Egyáltalán nem ízlett, de azért jó nagyokat nyeltem belőle, és mire hazaértem, éreztem, hogy valami nincs rendben. Magamban kuncogtam, hogy milyen jól megtréfáltam a felnőtteket. Anyám és a nagybátyám együttes erővel próbáltak kijózanítani váltott hideg-meleg vízzel, majd ágyba raktak, és egyre csak azt kérdezgették: „Juditka, jól vagy?” Persze, nem volt olyan jó vicc, talán ezért sem szerettem meg a bort.
A kisgyermek hajlamos néha másként érzékelni a világot, vagy félreérteni a felnőttek számára teljesen evidens kifejezéseket, mondatokat. Önnel is megesett, hogy kislányként valamit nagyon másként értett, ami felnőtt fejjel már mókásnak tűnik?
Anyám elalvás előtt mindig altatót énekelt nekem: a „Kis lak áll a nagy Duna mentében…” kezdetű megzenésített Petőfi-verset, amely így folytatódott: „Oh, mi drága e kis lakocska nékem!/Könnyben úszik két szemem pillája,/Valahányszor emlékszem reája.” Én ezt mindig úgy értettem, hogy „könyvben úszik két szemem pillája”, és elképzeltem, hogyan úszhat Petőfi két szeme könyvben. Végül nyilvánvalóvá vált a képzeletemben a dolog, hiszen Petőfi verseket ír, amelyeket könyvben adnak ki, tehát itt a kapcsolat!
Van olyan gyermekkori élménye, amely később sorsfordítónak bizonyult, és gyakran, szívesen emlékszik arra a pillanatra?
Az iskolában tanév végén volt egy nap, amikor bejöhettek a szülők, és a gyerekek megmutatták, mennyi mindent tanultak abban az évben. Természetesen igyekezett a tanító néni úgy kiosztani a feladatokat, hogy mindenki a legjobb tudását csillogtathassa meg a szülei előtt. Volt, aki számolt, mások szépen rajzoltak, én pedig verset mondtam. József Attila Mama című versére esett a választás, ami nagyon komoly, nehéz vers, nem feltétlenül egy kislánynak való. Mégis, ahogyan édesanyámmal beszélgettünk a versről, olyan szépen elmagyarázta nekem, hogy mit élhetett át József Attila, amikor nézte, hogy a mamája felmegy a padlásra; és azt is láttam, ahogy az én mamám is éjt nappallá téve dolgozik azért, hogy eltartson bennünket, így nagyon magaménak éreztem a verset. Anyám női szabó volt, és napközben sokat foglalkozott velem, de ott volt a házimunka is, ezért sokszor éjszakába nyúlóan kellett megvarrnia a ruhákat, amelyeket rendeltek tőle.
Akkora sikerem volt az osztály előtt azzal a verssel, hogy úgy gondolom, ez az érzés, a versmondás szellemisége indított el a színészi pályán.
Emellett azt is megtanultam édesanyámtól, hogy a figyelem nagyon fontos. Ugyanis csak akkor tudhatod meg, hogy mi lakozik egy ember lelkében, ha tudsz rá figyelni. Én kisgyermekként rengeteg figyelmet kaptam, az pedig már felnőttkori tapasztalatom, hogy a gyermekeknek mennyi figyelemre van szükségük ahhoz, hogy elmondják, mi van a szívükben. Amikor még főként csak gyerekek voltak a koncertjeimen, utána szívesen beszélgettem velük, és volt egy kisfiú, aki kivárta, hogy ketten maradjunk, s akkor elmondta, mi az, ami neki fáj. Valószínűleg tudta, hogy nem tudok segíteni rajta, de azt hiszem, jólesett neki, hogy megoszthatta velem.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>