„Azért nem látok, hogy több mindent észrevegyek a belső szemeimmel” – interjú Szalay Réka látássérülttel

Egyedül zarándokolsz, vagy van kísérőd?

Teljesen egyedül. Voltam már Egerben, Esztergomban, Győrben, Kalocsán, Máriagyűdön, Pannonhalmán, Vácon, Pécsett, Sárospatakon, Szegeden, Máriapócson, Székesfehérváron, Nyíregyházán, Tihanyban és környékén, továbbá Budapest legtöbb templomát is felkerestem. Kezdetben az volt a célom, hogy minél több templomba eljussak, és imádkozzam a világbékéért. Miután elértem a százat, úgy döntöttem, csak a könnyebben elérhetőket keresem fel újra és újra, most is épp a kútvölgyi kápolnából jövök, amelyik az egyik nagy kedvencem. Már többször gondolkodtam azon, hogy abbahagyom, mert nagyon fárasztó egy-egy ilyen út, de a Jóisten mindig erőt ad és hív, hogy „gyere még egy kicsit”. Egyébként bárhova elmegyek egyedül, nem okoz gondot. Az otthonomtól a legközelebbi trolimegállóig fehér bot nélkül is eltalálok, mert kívülről tudom az utat. Ha nem ismerem a helyet, előre megkérdezem, hogyan jutok el oda, s ha bárhol elakadok, segítséget kérek. Azt szoktam mondani, egyedül az országhatárok szabnak nekem határt.

Mennyire segítőkészek az emberek?

Nincsenek jó tapasztalataim. Előfordul, hogy fél óra is eltelik, míg találok valakit, aki segít. Sokan a telefonjukba merülnek, fülhallgató van a fülükben, meg sem hallják, ha megszólítom őket. Az emberek sokszor nem is tudják, hogyan segítsenek egy látássérültnek.

Hogyan segítünk jól?

Nemcsak azt kell megkérdezni egy látássérülttől, hogy segíthetek-e, hanem azt is, hogy miben.

Ha az illető azt kéri, kísérjék el valameddig, vagy segítsenek leszállni a buszról, akkor kart kell neki nyújtani, hogy belekarolhasson.

Sokan ilyenkor azt a karomat ragadják meg, amelyikben a fehér bot van, vagy ki akarják venni a kezemből, hogy segítsenek. Ha a látássérülttől elveszik a botját, az olyan, mintha másnak befognák a szemét, mi ugyanis azzal látunk. Régebben műanyag botom volt, néhányszor előfordult, hogy a nagy sietségben ráléptek, és eltört, s nem tudtam továbbmenni.

Hol tanultál meg ilyen jól tájékozódni?

Amerikában. Egyetemi tanár édesapámat háromszor hívták ki vendégprofesszornak, összesen négy évet éltünk ott. Második alkalommal Texasban voltunk, ahol járt hozzám az iskolába egy közlekedéstanár. Hetente többször csak velem foglalkozott, sétáltunk a városban, és tanított, mit hogyan vegyek észre, mire figyeljek. Meg is lett az eredménye, abban az évben én nyertem el azt a díjat, amelyet annak a látássérültnek adományoznak, aki a legtöbbet fejlődött az önálló közlekedés terén. Szüleimnek is rengeteget köszönhetek, mert önállóságra, az életre neveltek. Mindig azon voltak, hogy mindent ugyanúgy csinálhassak, mint a három testvérem. A sporttól sem zártak el, sőt, még korcsolyázni, sífutni és biciklizni is megtanítottak. Tízéves koromban kaptam egy tandembiciklit, amelyben már több ezer kilométer van, rengeteget jártunk és járunk túrázni a mai napig. Már kilenc éve mindig részt veszek a Mozdulj! Egyesület Balaton-kerülő tandemtúráján is.

Kép

Réka Medjugorjéban szüleivel – Forrás: Szalay Réka

Hova jártál iskolába?

Óvodába és alsó tagozatba a Vakok Óvodájába és Általános Iskolájába jártam. Felső tagozattól kezdve látók között tanultam egészen az anglisztika alapszak befejezéséig. A legtöbb tanárom megtett mindent, hogy semmiből se maradjak ki. Technika órán is ugyanúgy szegecseltem, lemezt vágtam, tőkesúlyos hajót építettem és madáretetőt készítettem, mint a többiek. Nemrégiben lecseréltük néhány régi bútoromat. Az íróasztalt, a komód fiókjait és a könyvespolcot a hátlap kivételével én raktam össze.

Sokan ott rontják el, hogy mindent meg akarnak csinálni a látássérült helyett, és nem engedik, hogy ő is megpróbálja, megtanulja.

Tapasztalati szakértőként dolgozol a Nem Adom Fel Alapítványnál. Miből áll a munkád?

Érzékenyítő programokat tartunk gyermekeknek. Saját magam által kitalált játékos formában mutatom be nekik a saját sérültségemet. Például a Braille-írást úgy ismertetem meg velük, hogy legóból kiraktam a Braille-ábécét, és felragasztottam egy kartonlapra. A betűk mellett olvashatók a látóbetűk is. A gyerekeknek ki kell rakniuk legóból a saját nevüket, majd leolvasom a kezemmel, és leírom nekik Braille-írógéppel, amit megkapnak ajándékba. Nemrég kitaláltam és készítettem egy tapintós memória-játékot is, az új foglalkozásokra azt is viszem már. Ezek a programok arra is jók, hogy meséljek magamról, a sérültségemről, a nehézségeimről. Azok a gyerekek, akikkel találkozom, már biztosan máshogy fognak viszonyulni egy látássérülthöz, és máshogy segítenek neki.

Mit adnak neked ezek a foglalkozások?

Nagyon szeretem a gyerekeket, a velük töltött idő nekem maga a mennyország. Ezért is végzek önkéntes munkát a Bethesda Gyermekkórházban. Bemegyek többedmagammal, és olyan gyermekek ágyához ülünk oda, akiknél épp nincs látogató. Vigasztaljuk őket, mesét mondunk, énekelünk, beszélgetünk velük, kinek épp mire van szüksége.

Ahogy hallgatlak, az az érzésem, nem ismersz lehetetlent látássérültként sem. Mindent megoldasz magadnak?

A főzés és a takarítás nem megy annyira egyedül, de van segítségem benne. Néhány éve különköltöztem a szüleimtől, igaz csak a szomszéd lakásba. Így megvan a saját önállóságom, de ha bármi adódik, vagy csak szülői ölelésre vágyom, pár lépéssel elérem őket. A kisebbik öcsém is, aki még otthon lakik, sokat segít nekem. A minap is ő kísért el a vasárnapi misére, nagy biztonságot ad, amikor vele közlekedem, belékarolhatok.

Kép

Petrovac kikötőjében szüleivel és testvérével, Botival – Forrás: Szalay Réka

Hogyan élted meg, hogy elvesztetted a látásodat?

Hálaistennek nem emlékszem rá.

Arra viszont igen, hogy milyen a világ, milyenek a tárgyak, a formák és a színek, még a vattacukorra is emlékszem, amit Balatonon a strandon ettem.

Emiatt előnyben vagyok azokkal szemben, akik soha nem látták a világot. Tudom, hogy azért nem látok, hogy több mindent észrevegyek a belső szemeimmel, és több mindent halljak meg. Ezért tudtam meghallani Isten szavát is, amikor elhívott erre a zarándoklatra. Az Isten így, látássérültként is használ engem, én is tudok másoknak adni, van, hogy csak azzal, hogy megosztom a szendvicsemet egy hajléktalannal, van, hogy egy lelkileg válságban lévő embert hozok ki a mélységből azzal, hogy elkezdünk beszélgetni az utcán.