„Odajönnek hozzám az emberek, hogy rám bízzák a történeteiket” – Schmöltz Margit, az Anonymus-sorozat írója

A történelem mely aspektusaiba kell beleásnod magad, hogy korhű legyen egy múltbéli történet, mint most a „Sólymok fellege” című regényedé?

A múzeumok, a helytörténet és a néprajzi leírások valóságos kincsesbányák a történelmiregény-íróknak. Az emberekkel is hasonló a helyzet. Elég csak lemennem a boltba, vagy felülnöm a villamosra, a történetek máris szembejönnek velem. Az emberek a múltban is emberek voltak, ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, csak a díszlet változott.

Előfordult már, hogy éppen egy téged foglalkoztató problémát fogalmaztál meg a történetedben, vagy írás közben jött a megoldás egy gordiuszi csomó kibogozására?

Igen, terápiás hatással van rám az írás. Ha az ember órákat tölt a gép előtt írással, szinte meditatív állapotba kerül, történetek, érzelmek bukkannak fel. Az egyik fejezetben nem titkoltan a saját problémámat fogalmaztam meg, és ha megoldások nem is születnek írás közben, a rádöbbenések gyakoriak. A történelmiregény-írás nagyszerűen rávilágít arra, hogy a megoldhatatlannak tűnő gondjaink valójában milyen kevéssé számítanak a világ, egy ország, de még egy város nézőpontjából is. Könnyebb legyinteni, hogy nem is olyan nagy dolog ez, előfordult már hasonló a történelemben, és megoldódott.

Van írói hitvallásod? Mit üzensz a történeteiddel?

Azt szeretném üzenni, hogy nem kell tartanunk egymástól és a történelem viharaitól sem, ha a jóakarat munkálkodik az emberekben.

Mindennek megvan a helye, az oka az életben, a negatív dolgoknak, a nehézségeknek is. De ha az ember megteszi a maga részéről, ami megtehető – akivel lehet, jót cselekszik, vagy csak rámosolyog –, akkor már nyugodtan fekszik le este, mert a saját része rendben van.

Mitől lesznek élők a karakterek, igazak a történeteid?

Nagyon fontos, hogy ami tudható az adott történelmi korról, az pontosan szerepeljen. Az események, a személyek a helyükön legyenek, ne kerüljenek elő olyan ételek, tárgyak vagy akár mértékegységek, orvosságok, amelyek akkoriban nem léteztek. Minél régebben játszódik egy történet, annál kevesebb dolgot tudunk biztosan a környezetről. Ilyenkor fikciós elemekkel töltjük ki a hézagokat. Vannak olvasók, akiket könnyen magával ragad az atmoszféra, de olyanok is, akik minden egyes ténynek utánanéznek. Én abban hiszek, hogy az ember mindig is ember volt: a szerelmeink, a csalódásaink, az egymással való viszonyaink univerzálisak. Egy anya ugyanúgy szerette a gyermekét ezer évvel ezelőtt, mint ma, csak mások voltak a gesztusok, a szokások. Ezt próbálom megragadni, ez a legfontosabb, ami élővé tehet egy történetet. Emellett vannak apróságok, amelyeknek köszönhetően az olvasó velem együtt otthonosan mozog az általam ábrázolt világban. Nemcsak a látvány leírásával, hanem az összes érzékszerv bevonásával érzékeltetem a kort az olvasóval: velem együtt érzi a szél fújását, vagy a piacon áradó illatokat. Nem is beszélve a döbbenetes erejű igaz történetekről!

Miután kiderül, hogy író vagyok, vagy olvasták a regényeimet, sokszor jönnek oda hozzám emberek, hogy rám bízzák a történeteiket. Kérik, hogy írjam meg, ami nekik fáj, vagy amit szégyellnek.

Talán nem is merték még elmondani senkinek, de érzik az értékét, erejét. Tudom, hogy ez a bizalom hatalmas felelősséget ró rám, ezért ilyenkor néhány mondatos vázlatot is készítek, mert ezek olyan elementáris emberi élmények, amelyek bármilyen korban hatnak. Vagy novella lesz belőlük, vagy egy epizód a regényben. Érdekes, hogy habár elborzaszt a tragédia az életükben, íróként mégis igyekszem megragadni azt a szépséget, amelyet a művészet tud adni a szenvedésnek és a fájdalomnak.

Az irodalomban és a filmművészetben, főleg az utóbbi tíz évben, egyre nagyobb szerepet kap a női narratíva, ami korábban nem nagyon volt jellemző. Nálad Perka, vagyis maga Anonymus is nő. Miért fontos, hogy egyre többen hallják meg a múltból feltörő női hangokat?

Eleinte felháborodtam, amikor női íróként emlegettek, mert azt gondoltam, nincs jelentősége a nemek közötti különbségeknek az írásban. Ma már úgy gondolom, hogy a műveimben is azért kerülnek előtérbe a női lét kérdései, a női látásmód a történelemben, mert én is nő vagyok. Másrészt ez látásmód mást mutat meg a történelemből, mint amit az iskolában tanítanak. Tudatosan választok nőinézőpont-karaktereket. Ugyanis, ha az orvoslás történetét szeretném bemutatni, akkor magától értetődik, hogy többnyire a nők ültek a betegágy mellett, ők ügyeltek a családjuk, a környezetük egészségére, szültek, csecsemőt gondoztak... Sokféleképpen lehet nézni a történelmet, de azt gondolom, hibás az oktatás felfogása a történelemről. Már gyermekként is föltettem a kérdést: miért azt tanuljuk, hogy ki, mikor, kivel háborúzott, és hogyan öltük meg egymást?

Miért nem arról beszélünk a történelemórákon, hogy ki mit fedezett fel, hogyan békültünk ki, hogyan képviselték az ország érdekeit, hogyan segítették egymást az emberek?

Miért mindig a konfliktus oldaláról közelítjük meg a múltat? Miért az a hős, aki harcol és embereket öl? Miért nem az, aki összeszedi a csatatéren a katonákat, ápolja őket, és újjáépíti a falut? Meg kell emlékezni a harcban elesettekről, de másfajta példaképeket is állíthatnánk, akikre kislányok, kisfiúk egyaránt felnézhetnek. Miért nem tudjuk a nevét Mátyás király orvosának? Fontos lenne tudnunk, mert ha nem szedi ki a király testéből a nyílhegyet, máshogy alakult volna a történelem. És a nők ugyanígy hatással voltak az eseményekre. Tehát a háttérben húzódó női nézőpont maga a kultúrtörténet, a béketörekvés narratívája.

Kép

Fotó: anikofoto.hu

Egy interjúdban említetted, hogy az általad írt karakterek gyakran önálló életre kelnek, egyszerűen „megírják magukat”. Honnan jön ez az ihlet?

Elsőre meglepő volt érezni, hogy egy figura, akit életre hívok, hajlamos „önállóan cselekedni”. Ma már számítok erre. Hiszek benne, hogy ezeket a történeteket, az írás feladatát nem véletlenül kaptam. Azonban azon is elgondolkodom, vajon méltó vagyok-e a feladatra. De ha egy történetről érzem, hogy az enyém, akkor muszáj írnom. Egy idő után az adott szereplő egyszerűen az érzései, a meggyőződése szerint cselekszik, és nekem „csak” az a dolgom, hogy becsületesen megírjam.

A solymászat az egyik vezérfonala az Anonymus-sorozatnak. Miért esett a választásod erre a témára?

Az esztergomi középkorról szerettem volna írni. Kevésbé vészterhes kort kerestem, így esett a választásom III. Béla uralkodásának idejére, aki szenvedélyes solymász volt, a pénzeire is sólyommotívumot vertek. Regényíráskor minden fellelhető információt begyűjtöttem a madarak tartásáról és a vadászatról, solymászok voltak segítségemre, akik minden kérdésemre válaszoltak, és megengedték, hogy testközelbe kerüljek a madarakkal.

Sok író a saját élete drámáiból merít inspirációt. Neked voltak olyan mélypontok az életedben, amelyek hozzáadtak a személyiségedhez, az alkotómunkához?

Egy írót nem lehet definiálni a krízisei és tragédiái nélkül.

Füst Milán mondta, hogy a műalkotáshoz két dolog kell: látomás és indulat.

A látomást a néprajzból, orvostörténelemből, történelemből merítem, az indulat pedig a személyes fájdalmakból ered. Ahhoz, hogy az ember eljusson arra a pontra, hogy egy hosszú prózát meg tud fogalmazni, át kell esnie a magánéletében is olyan megpróbáltatásokon, amelyekből aztán kitartás származik. Én válás után egyedül maradtam két kisgyermekkel, nagyon nehéz volt. Évekig nem találtam magamra, de végül a regényírás segített tovább lépnem. Ezért is tekintem egyfajta küldetésnek: rádöbbentett, hogy ezek a dolgok nem először, és nem csak velem történtek meg, és talán ez a felismerés másokat is átvihet az élet kihívásain.