„Hat perc a porondon felér tíz óra munkával” – Frankie, a tűzzsonglőr bohóc

„Cirkuszban élni és felnőni azt jelenti, hogy lakókocsiban laksz, és ez az egyik legintenzívebb és legizgalmasabb élmény, amit egy ember kaphat.
Felébredsz, és minden héten más, szebbnél szebb tájjal ajándékoz meg az ablakod, elalszol, látva, hogy több ezer csillag ragyog a fejed fölött, készen arra, hogy megvilágítsa álmaidat. Kellenek a minimális szükségletek: jó társaság, jó kaja, néhány könyv, egy gitár, de mindenek felett: egy lélek, aki kész üdvözölni a világot.
És ha esik éjszaka, nincs szebb és pihentetőbb zene, mint a víz kopogása a tetőn.
Milyen szerencse, hogy elmondhatom: Cirkuszban nőttem fel!”
(David Larible)

Hogyan született meg benned az elhatározás, hogy zsonglőr leszel?

Szerelem volt első látásra. Miután a szüleimmel hazaértünk az előadás után, én hatévesen tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Nálunk a tévében mindig cirkusz ment, figyeltem, hogyan csinálják a nagyok, és otthon szabadidőmben elkezdtem gyakorolni. Először almát, narancsot dobáltam, bármit, ami a kezem ügyébe került. Addig ügyeskedtem, míg a szüleim is látták, hogy komolyan gondolom. Édesapukámtól kaptam az első zsonglőrlabdáimat. Tizennégy évesen felvételiztem az Artistaképzőbe, amit mi magunk között csak „szuperhősnevelőnek” hívunk. Zsonglőr szakon végeztem, és azóta járom a világot. Dolgoztam Görögországban, Svájcban, Németországban, Ausztriában, Szlovákiában és Magyarországon.

A szüleid hogyan fogadták a választásodat?

Édesanyukám nehezen fogadta el, ő más életet szánt nekem. Apukám mindig támogatott, vele készítettem az első kosztümömet, és együtt vágtuk a fellépéseimhez a zenét. De már anyukám is elfogadta, el is szoktak jönni a fellépéseimre. Itt lehet bármelyik cirkuszigazgató, akkor sem izgulok annyira, mint amikor tudom, hogy édesapám a nézők között ül. Nagy kritikus, már ő is benne van a cirkusz világában, így mindig tud építő tanáccsal szolgálni, amit általában meg is fogadok. Néha videóra is veszi az előadást, és utána együtt kielemezzük, hogy mit lehetne másként vagy jobban csinálnom. Ritkán dicsér, de akkor nagyon örülök neki. Nagyon tisztelem a szüleimet.

Mi az a legfőbb eszme, üzenet, amelyet a szüleidtől tanultál?

Azt, hogy becsüljem meg magam. Ne szégyelljem, aki vagyok, legyek büszke magamra.

Én száz százalékig tisztában vagyok önmagammal huszonegy évesen, és ezt nekik is köszönhetem.

Úgy érzem, hogy készen állok az élet kihívásaira, és meg tudom oldani a váratlan helyzeteket, amelyek bármikor előfordulhatnak. Tegnap például a tűzzsonglőr számom előtt két perccel szétszakadt a kosztümöm a mellkasomon, miközben a rekvizitát (színházi, cirkuszi kellékek gyűjtőneve – a szerk.) áztattam a gyúlékony folyadékba. A drótkötéltáncos felesége tíz másodperc alatt öltötte össze a szakadást. Ahhoz, hogy az ilyen feszült helyzetekben is összeszedett tudjak maradni, és a porondra lépve a közönség semmit se észleljen a lelkiállapotomból, teljesen biztosnak kell lennem a dolgomban, hinnem kell magamban, és tudatában kell lennem annak, hogy jó helyen, a saját helyemen vagyok. Ezt kaptam a szüleimtől.

Mit tud adni a cirkusz a fiataloknak, akik az utazó élet mellett döntenek?

Szerintem a legfontosabb, amit a cirkusz adni tud, az az alázat. Ami egy átlagos húszéves fiatalnak természetes dolog, az itt nem biztos, hogy megvan.

A légkondicionált szoba, a víz és az áram itt nem korlátlanul állnak rendelkezésünkre. A sátor építése és bontása kemény fizikai munka, amelyben a legkisebbek is részt vesznek.

Mindenkinek megvan a maga feladata az életünkben, amit el kell végezni, hogy gördülékenyen teljenek a napjaink, akkor is, ha fáradt, vagy nincs kedve. Mi hetente három városban bontunk sátrat, ami sokkal több munkával jár, mint a többi utazó cirkusznál, akik egy hétig egy helyen vannak. Kisebb városokban mutatjuk be az előadásainkat, ahol kevesebb lehetőség adódik az embereknek a kulturális élményekre.

Van időd hazalátogatni?

Tatabányai vagyok, de nagyon ritkán tudok otthon lenni. A cirkuszi szezon nyolc hónap, a téli időszak pedig, amit általában külföldön töltök, mindössze két-három hónap.

Mi alapján dől el, hogy melyik társulatnál, illetve a világ mely részén dolgozol?

Egy idő után, ha jól csináljuk, kiforr a nevünk a szakmában, és hívnak itthonra is, külföldre is. Általában minden évben más társulattal dolgozom. Fontos, hogy a cirkuszoknak minden évben meg tudjon újulni a műsoruk, ezért mindig keresik az új művészeket, akiket szerződtethetnek.

Négy évre előre már meg van tervezve, hogy hol fogok dolgozni.

Görögországban, Dubaiban, Magyarországon is leszek, és Svájcba is vissza fogok menni. Ha nem üt be a Covid, a lezárások, a háború, akkor jól tudok előre gondolkodni.  

Kép

Frankie, azaz Boros Ferenc, a tűzzsonglőr - Fotó: Éder Vera

Hogy bírod a folyamatos költözködést?

Lakókocsiban élni nem könnyű életforma. Számomra nem szokatlan, mert a szüleim kereskedők, és bár nem a cirkusz világban nőttem fel, gyermekkoromban is sokat utaztunk. Nyáron, amikor kint negyven, a kocsiban pedig hatvan fok van, az nagyon kényelmetlen tud lenni. Ősszel is nehezebb, amikor beáll a tartós hideg. Megvan a cirkuszi életnek a maga romantikája, de sokszor nehéz. Én szerelmes vagyok a cirkuszba, ebbe az életformába, és meggyőződésem, hogy ezt csak így lehet csinálni.

Hol töltöd a telet?

Télen általában gálaműsorokban dolgozom, tavaly például Svájcban voltam másfél hónapot. Mindig jön egy lehetőség, amellyel élni tudok.

Van igényed a megújulásra? Szoktál képzésekre járni?

Én autodidakta vagyok, magamat fejlesztem, amire főleg bohócként rengeteg lehetőségem van. A cirkusz világa annyira sokrétű és változatos, hogy magával hozza a folyamatos fejlődés, önképzés lehetőségét és szükségességét. A cirkuszfesztiválok, az idősebb artisták előadásai és észrevételei, a YouTube-on található videók mind inspirálnak. Keresem az idősebb artisták társaságát, akik elmesélik az életüket, ezeket mindig örömmel hallgatom.

Nálunk most Misi bácsi a legidősebb, ő be szokott ülni a próbákra, és mindannyian fenntartások nélkül megfogadjuk a tanácsait.

Ő bejárta az egész világot bohócként, sokat látott, értékes tapasztalatokkal bíró ember, nagyra becsüljük őt.

A jelenlegi munkahelyeden, a Circus Americában egy egész család dolgozik. Milyen érzés bekapcsolódni jövevényként a családi életbe?

Az első szezonom nagyon furcsa volt. Egy olyan családi dinamikába érkeztem, ahol mindenki a cirkuszba született. Viszont elmondhatom, hogy mindannyian egy nagy család vagyunk, gyakorlatilag egy kis utazó falu. Mindig tudom, hogy kihez fordulhatok, ha segítségre van szükségem, vagy ha beteg vagyok. A cirkusz világa egyébként is elfogadó, befogadó közeg, nemi identitástól, bőrszíntől függetlenül. Itt mi is elfogadjuk és segítjük egymást.

Mennyit szoktál gyakorolni?

Én az egész gyermekkoromat a gyakorlásnak szenteltem. Amikor hazaértem az iskolából, nem mentem ki a többiekkel futballozni, hanem elővettem a zsonglőrlabdáimat. Most a melegben kevesebbet tudunk próbálni, de ahhoz, hogy éberen tartsuk a tudásunkat, minden nap gyakorolnunk kell. Ilyenkor este, műsor után szoktunk próbálni, de akkor mindent beleadunk: erősítünk, nyújtunk is a saját számunk mellett.

Egy zsonglőrnél ez napi három, három és fél órát jelent, de mondjuk egy lebegő számnál vagy egy új trükk kidolgozásánál igénybe veheti az egész napunkat is.

Az Artistaképző Intézetben milyen tantárgyakat tanítanak?

Az általános gimnáziumi tárgyak mellett van akrobatika, zsonglőr, légtornász, görgő- egyensúlyozó, balansz, minden, ami a cirkuszhoz kell. Itt mindenbe belekóstolhatnak a diákok, és amikor a tanárok látják, hogy kinek mi az erőssége, akkor lehet specializálódni egy-egy területre, utána azt fejlesztik. De be tudnak kerülni a cirkuszba hivatásos tornászok is.

Milyen hosszú folyamat egy új produkció kidolgozása?

Egy zsonglőrszám esetében két-három évet is igénybe vehet, amíg kifejlesztem, összeállítom, begyakorlom és bemutatom a manézsban. Tavaly kezdtem el bohóckodni, a zsánert már a cirkuszi munka során elsajátítottam. A bohóckodást nehezen lehet gyakorolni, inkább csak a mimikámat figyelem, próbálgatom a tükör előtt. Ebben a műfajban a közönséggel együtt dolgozom, látom a reakcióikat, és ahhoz igazítom a produkciót. Csak az tud jó bohóc lenni, aki érzékenyen reagál a közönség rezdüléseire. A fancsali arcok nagyon tudnak feszélyezni, a zárt testtartás is feszültséget kelt bennem.

Ez a hat perc, amit a bohócszámommal töltök a porondon, olyan koncentrált tudatállapotot igényel, hogy úgy elfáradok a végére, mintha tíz órát dolgoztam volna egy munkahelyen.

Abba a pár percbe belesűrítem az összes energiámat, beleadok mindent, ami bennem van, nagyon kemény munka.

Honnan szerzed be a gyönyörű kosztümjeidet?

Van egy varrónőm, akivel minden szezon végén összeülünk, és elmondom az elképzeléseimet, néha le is rajzolom az ötleteimet, ő is ellát gyakorlati tanácsokkal. Fontos, hogy a ruha a számok közben ne akadályozzon a mozgásban, és hogy mindig illeszkedjen a kosztüm a cirkuszok általános brandjéhez.

Az volt az első benyomásom rólad, hogy szabad lélek vagy. A cirkuszi életen keresztül tudod megélni ezt a szabadságot?

Igen, maximálisan. Jó érzés, hogy minden nap, amikor felkelek, és kinézek a lakókocsim ablakán, más környezet tárul elém. Minden nap új emberekkel találkozom, más a közönség, más a város. A több ezer kilométeres utazás másnak rémisztő lehet, de én el sem tudok képzelni jobb életet annál, hogy nem kell reggel nyolctól délután négyig egy munkahelyen lennem, hanem este dolgozunk, nap közben gyakorolunk, költözködünk. Annak ellenére, hogy az állatok gondozása és a sátor körüli teendők mindenkire egyenlő feladatokat rónak, teljesen szabadnak érezzük magunkat.

Ki a példaképed?

Az artistaképzős tanárom, Néreusz Lajos. Ő világhírű artista, nagyon felnézek rá, tőle tanultam mindent.

Milyen megvalósításra váró álmaid vannak még?

Nagyon szeretném bemutatni a tudásomat a monte-carlói cirkuszfesztiválon.