Neked elmesélem – Ami nincs, az nem fáj

Ami nincs, az nem fáj – én ebben a hitben nőttem fel, abban, hogy könnyebb hallgatni… Könnyebb védeni magunkat, elfojtani és elrejteni a könnyeket – de ha ezt megszokod, talán fel sem tűnik, hogy valami ott a mélyben szunnyad, nyom és emészt.

A szüleim holokauszttúlélők voltak, akik az őket ért borzalmakat mélyre temették magukban. Feledni akartak valami olyat, amit nem lehet elfelejteni. Egy olyan biztonságos, védett és szeretetteli zárt burokban neveltek a testvéreimmel, amibe semmi rossz nem szivároghatott be soha. Mindentől óvni akartak minket, és azt hiszem, magukat is.

Anyám, aki gyakorlatias, igényes és jó humorú nő volt, olyan mélyre ásta és zárta hét lakat alá magában a lágerben történteket, hogy amikor 65 éves korában visszatért a helyszínre, ahol fogva tartották, a bergen-belseni koncentrációs táborba – ahol körbevezették, interjút készítettek vele, és elkérték tőle a lágerben készített karikatúráit, amelyek ma is ki vannak állítva ott, a helyszínen – rá négy hónapra meghalt, úgy, hogy semmilyen betegségben nem szenvedett. Az egész életét úgy élte le, hogy nem beszélt a megélt tragédiákról.

Nála tapasztaltam meg azt, hogy létezik az elménkben egy olyan zár, amely úgy zárja le a fájdalmat, a traumát, hogy még csak beszélni sem tudsz róla. Ez a zár véd az összeomlástól. És ezt a zárat a visszatérés felnyitotta anyámnál…

Csak annyit mondott hazatérve az útról, hogy „volt ott egy férfi, aki rettentően idegesített. Folyton mellém szegődött, és mesélte az átélt traumáit, miközben azt kérdezgette tőlem, hogy »ugye te is emlékszel?«.” De anyám nem akart emlékezni.

Kép

Édesanyám 39, nővérem 11, én 7 évesen - nyaralunk - Kép: Dr. Lőrinc Katalin

Apám és ő is balettmesterek voltak. Mama Leningrádban, a balett módszertanának fellegvárában sikeres pedagógus lett, a Balettintézetben alkalmazott módszert ő hozta haza Magyarországra. Apám viszont nem lehetett hivatásos táncos, pedig a tánc a vérében volt. Már kisgyerekként előadásokban szerepelt, amiért meg is szólták a nagyszüleimet, hogy hogyan lehet szerepeltetni egy gyereket, de apu imádott előadni. A nagyszüleimnek nem is volt más választása, mint hagyni őt táncolni. De le kellett mondania erről, amikor 1941-ben munkaszolgálatba vitték, majd a hadifogságban aknamezőre terelték, ahol térdsérülést szenvedett, és innentől kezdve soha többé nem tudott úgy táncolni, mint azelőtt. Ő vitt engem a művészet világába: templomokba, múzeumokba és előadásokra jártunk kettesben, mert hamar rájött, hogy három gyermeke közül én vagyok a legnyitottabb a képzőművészetre. Nagy hatást tettek rám a látottak, olyannyira, hogy nekiálltam festeni, rajzolni és regényt írni. Dumas Monte Cristo grófja által ihletett első „regényemben” a főhős tengerbe zuhan, ahova egyszer csak valamilyen abszurd módon benyúlik egy ág, amelyben a fuldokló szereplőm megkapaszkodik, és megmenekül. Kapaszkodó… nekem is volt jó pár ilyen az életemben. (mosolyog)

Egy felvételi vizsga az Állami Balettintézetben az '50-es évek elején. Tükörben szemüveggel édesapám, Lőrinc György. A felvételizőt vizsgálja édesanyám, Merényi Zsuzsa - Kép: Dr. Lőrinc Katalin

Amikor 19 évesen kikerültem külföldre, Brüsszelbe, arra lettem figyelmes, hogy mindent, amit magam körül látok, apám miatt figyelek, az ő szemén keresztül nézem a világot, és mindent, amit látok, vele szeretnék megosztani.

Mindent úgy próbáltam látni és érzékelni, hogy neki megfeleljek. Rettegtem, ha haragudott rám. Ha büntetni akart, úgy tette, hogy nem szólt hozzám és kerülte a tekintetemet. A görcs és szégyenérzet, amit ezzel keltett bennem, máig maradandó nyomokat hagyott bennem.

Azt hiszem, nem is tudta, mennyire fáj az, amikor a rajongva szeretett ember egyszerűen nem vesz emberszámba.

1968-ban mutatták be itthon a Csipkerózsikát, amelyben volt egy jelenet: 12 évesek virágfüzérekkel keringőznek. Azt gondoltam, hogy hát, ezt én is meg tudom csinálni, akár én is táncolhatnék ott a színpadon tüllben, bársonyban, rózsafüzérekkel. Megszállott lettem. Azt hajtogattam, hogy táncos leszek, megyek és felvételizek. Amikor „tűrhetetlenné” vált a helyzet (nevet), apu elvitt egy balettórájára, ahol fennhangon kiabált. Elővette az összes benne szunnyadó szigort, csak hogy nekem bizonyítsa, milyen kemény műfaj is ez a táncos lét. Hangérzékeny gyerek voltam, emiatt biztos volt abban, hogy ez a hangzavar és agresszió majd eltántorít… De nem. Emlékszem, féltett és aggódott értem.

A Csipkerózsikával azóta megváltozott a viszonyom. Míg egykor a tánc szerelmesévé tett, később abban „segített”, hogy megfogalmazzam magamban, mit nem szeretnék, mi az, ami nem én vagyok. Nem vagyok egy „mentsetek meg” hercegnőtípus. Független vagyok és makacs. Nem vagyok naiv, az „álmok majd valóra válnak” hitben élő nő. Inkább addig dolgozom, amíg el nem érem a kitűzött célt. Nem vagyok szép, sose voltam az. Inkább vagyok furcsa. És nem vagyok balerina. Nem tudok, és nem is akarok megfelelni egy sémának.

A balettben szigorú keretek vannak, amiket tisztelek és becsülök, mert ha nem ismerem meg azt a kontrollt, hogy fordulj 90 fokban és pontosan 130 fokban nyújtsd a lábad, akkor sosem lehetek ilyen szabad és önazonos a testemmel, mint ma.

16 éves lehettem, amikor már a Balettintézet aktív diákjaként rájöttem: az életben semmi sem történik úgy, ahogy én elterveztem. Pedig nyolcévesen készítettem egy rajzot, egy igen komoly műalkotást (nevet), egy fekete öltönyös, dús, sötét hajú férfiról, akinek a bal kezében egy barna aktatáska lógott, a bal oldalán pedig egy óriási bicikli. Tartása már önmagában tekintélyt parancsolt, de kedves mosolya apró gombszemekkel egészült ki. A rajz bal sarkában kék virágokat helyeztem el, talán ibolyákat, a lényeget viszont a kép tetejére írtam csupa nagybetűvel: „Férjem, Sándor, 40 éves, kőműves.” Ilyen biztosan tudtam, mi fog velem történni… (nevet)

Kép

18 évesen és az 1976-77-es tanév záróvizsga előadására készülve. Csipkerózsika főszerep próbája. Balettmesterem Sebestény Katalin, a herceg szerepében a fiatalon elhunyt Csoó Sándor - Kép: Dr. Lőrinc Katalin

Arra viszont nem számítottam, hogy tizenhat évesen, bár nem diagnosztizált, de „idegtépő” anorexiával fogok küzdeni. Akkoriban össze-vissza hazudtam otthon, hogy ne bukjak le, hogy ma még nem ettem semmit. 13 évesen kezdődött az egész, amikor elkezdtem nőiesedni. Pánikszerű félelem lett úrrá rajtam amiatt, hogy elkezdett változni a testem, és én ezt nem akartam. Nem akartam felnőni. Évek múlva, amikor felismertem, milyen veszélyes is ez az önkínzás, amit művelek, a gyomrom már nem fogadta be az ételt. 18 évesen elvittek kromoszóma-vizsgálatra, hogy megállapítsák, fiú vagyok-e vagy lány, mert az anorexia miatt nem kezdtem el menstruálni.

Kifejezetten csúnyának hittem magam, sokáig ebben a hitben éltem. Így nekem most meglepő, bizsergetően jó érzés, hogy már érett hatvanasként csak úgy jönnek felém a váratlan modellfelkérések. A vörös hajam őszül, gyakran kérdezik, festetem-e. De nem, épphogy csak a szempillámat kifestem.

Elfogadtam magam, és megnyugodtam, mert ha kívül nem is, belül megőriztem az életigenlést, a kíváncsiságot, és ma jobban felfigyelnek rám, mint régen. Akkor meg minek aggódjak? (nevet) Aggódtam eleget.

Fiatal nőként a férfiak észre sem vettek, de valójában nem is akartam, hogy észrevegyenek. Amikor utólag kiderült, hogy valaki mégiscsak szerelmes volt belém, így reagáltam: „Ne hülyéskedj! Belém nem lehetett szerelmesnek lenni.”

A ’70-es években a vasfüggöny mögött is léteztek csodák. Ilyen volt az, amikor a London Contemporary Dance School tanára egy teljes hétig Graham-technikát tanított nekünk a Balettintézet merev falai között. Ez a műfaj merőben más volt, mint addig bármi, amit láttunk és gondoltunk a táncról. Ez a módszer onnan indul ki, ahonnan valójában minden létező, a levegő, a szívdobbanás, a születés – a test középpontjából, a törzsből. Az óra végén odajött hozzám a tanárnő, és azt mondta, akkor még tolmács segítségével, mert nem tudtam angolul, hogy „Tehetséges vagy! Vendégem vagy ingyen, bármikor az iskolánkban!” De a szocializmusban ez nem úgy működött, hogy gondolok egyet, és útnak indulok. Drága édesapám volt az, aki minden félelme ellenére segített az utamon. Az Operaház igazgatójaként meghívta dolgozni Magyarországra a balett megújítóját, Maurice Béjart-t. Így apám közelről láthatta, mi zajlik a Mudra művészeti stúdió falain belül. Bizonyosságot kapott. Így egy nap megkérdezte tőlem: szeretnéd megpróbálni? A válaszom egyértelmű volt. Most sem értem, honnan volt bennem a bátorság, hogy belevágjak az utazásba. Csendes, védett közegből, Újlipótváros egyik társasházának négyszobás lakásából indultam útnak, ahol házvezetőnő gondoskodott rólunk. Látszólag egyáltalán nem álltam készen az önálló életre.

Miután felvételt nyertem, a szeretett, féltve őrzött kislányból Brüsszel marokkói negyedében élő fiatal táncművésszé váltam. Brüsszel után Stockholm, London, Cambridge, Pécs után Bécs és Luxemburg következett.

Tizennyolc éves koromban a nőgyógyász azt mondta, hogy a hátrahajló méhem és a gombostűnagyságú petefészkeim miatt nem fogok tudni teherbe esni, de ha mégis, nem fogom tudni kihordani a gyermekemet. Pedig mindig nagy családról álmodtam, arról, hogy hat gyermekem lesz – de erről lemondtam. Továbblépős típus vagyok. Nem élem meg kudarcnak azt, amiről nem én tehetek. Emiatt nem is védekeztem, és teherbe estem Luxemburgban, 33 éves koromban, a félig walesi, félig ír nagy szerelmemtől, akkor, amikor eldöntöttem: nem akarok többé társulati tag lenni. Luxus vagy sem, de nem akartam, hogy mások osszák be az időmet, hogy mások mondják meg, hogyan éljek és mit csináljak. 32 évesen fejeztem be a karrierem, akkor, amikor az igazi nagybetűs rész következett volna. Ez nem jelenti azt, hogy főállású anya lettem, csak azt, hogy olyan munkát végeztem, ahol szabadon oszthattam be az időmet. Még szoptattam az első lányomat, amikor elkezdtem a táncot tanítani. Nagyszülők híján segítségem nem volt. Emlékszem, volt olyan, hogy a hotelszobámban fejtem a tejet, miközben úton voltam a magyar kortárs táncnak specialistákat toborozni. Magamra kötöttem a kislányomat, és jöttem-mentem. Nem mondom, hogy könnyű volt. Előfordult, hogy annyira túlhajszoltam magam, hogy fulladásos rohamok törtek rám. De ez nem tántorított el attól, hogy szülessen még két gyermekem. Így, ha nem is hat, de három gyerekkel valóra vált a nagycsaládról alkotott vágyálmom.

Kép

Kép: Wesniczky Zsófia photography

Nem ragaszkodtam soha egy úthoz. Nem hittem, hogy csak egy igazság létezik. Inkább feltételes módban és rövidtávon terveztem. Utazásaim során megtanultam öt kultúra anyanyelvét, és újságírást is tanultam.

A tanítványaimnak is el szoktam mondani: szerintem nem lehet egy lóra feltenni mindent, kell a B opció, sőt, ha lehet, a C opció is kell. Nekem az nyújt biztonságot, ha több lábon állok.

A kollégáim céltudatosnak és határozottnak ismernek. Ez igaz is, amíg belátható az út; ha belevész a ködbe, onnantól kezdve kell egy jobb- vagy balkanyar. A naptáramba is csak ceruzával írom be a programjaimat, hogy ki tudjam radírozni, ha bármi változik… Én nem mondom, hogy ez jó, de én így tudok élni és elfogadni helyzeteket. Rugalmasság, elfogadás és önfeloldozás. Hosszú utat jártam be, mire a klasszikus balettől, a kiszámítható rendből eljutottam ahhoz a nőhöz, aki ma vagyok. Ma már nem az a célom, hogy jó táncos legyek vagy jó tanár, hanem hogy egyszerűen én én legyek.

A történetet Kosztin Emese írta dr. Lőrinc Katalin emlékei alapján.