Véssey Miklós: Miért vonul el apa a műhelybe? – Apa, kezdődik!
Minden apának jó, ha van egy helye, ahol lehet magányosan, senki által sem zavartatva dolgozni. Egy pince, egy garázs, egy sufni a hátsó kertben. Ahol elmélyülten bütykölhetünk anélkül, hogy megzavarnának. Ez az a hely, ahol megjavítjuk az elromlott tárgyakat, és a nagy művek is készülnek. Néha hosszabb időre elvonulunk, mint Krisztus a pusztába, hol van apa, kérdezik a gyerekek, még mindig a műhelyben, vacsorára biztos jönni fog. De miért van ilyen nagy szükségünk erre?
Mert a belső világunkat is ezekben az oroszlánbarlangokban farigcsáljuk. A gyengeségeinket, a beteljesületlen vágyainkat. Forgatjuk, kalapáljuk, próbálunk belőlük valami formásat készíteni. És nagyon nem szeretnénk, ha mások szeme elé kerülnének, míg mi magunk nem kezdtünk velük valamit. Ahogy egy félig kész, lábatlan széket sem szívesen teszünk a nappaliba. De bármennyire is egyedül akarunk dolgozni, elkerülhetetlen, hogy a gyerekeink egyszer felnőjenek, és bekopogjanak az ajtón.
Ilyenkor kétféleképpen dönthetünk. Az egyik, hogy kulcsra zárjuk az ajtót belülről, és kikiabálunk, hogy mindjárt jövünk. Mert ha megtudnák, hogy amit ők eddig láttak az apjukból, az csak a jéghegy csillogó, fehér csúcsa, akkor minden tekintélyünket elvesztenénk. Onnantól hiába próbálnánk rávenni őket bármire: hisz hogyan is várhatnánk el, hogy rendet tartsanak a szobájukban, ha bennünk egymás hegyén-hátán állnak a penészes dobozok? Nem beszélve a súlyról, amelyet a vállukra tennénk. Mert ha legbelül még az apád is egy elesett, gyenge ember, akkor kire számíthatsz az életben?
De ki is tárhatjuk a műhely ajtaját sarkig, és felkapcsolhatjuk a villanyt, mint egy tárlatvezető. Tessék fiam, nézz csak körbe nyugodtan.
Azon a polcon a függőségeim vannak, próbálom minél ritkábban levenni őket. Alattuk a múltban elkövetett hibáim, jobb oldalt azok, amelyeket valamennyire sikerült kijavítanom, a baloldaliakon még dolgozom.
Azt a dobozt az apám műhelyéből hoztam el, csak még nem mertem kinyitni, szerintem egy gyerekkori trauma van benne. Ott a sarokban egy félig kész asztalt látsz, próbálom egyenlő hosszúra farigcsálni a lábait: házasság, gyerekek, imádság, munka, hogy a lapja vízszintes legyen, és kényelmesen tudjunk majd enni róla. Ez a műhelyem, itt készülök én. Nézz körbe, és kérdezz bármit, szívesen válaszolok.
Bármelyik utat választjuk is, egyet érdemes fejben tartanunk: ha akarjuk, ha nem, a műhely kulcsát a gyerekeink fogják örökölni. Tehát előbb-utóbb úgyis benyitnak. És egyáltalán nem mindegy, hogy ott vagyunk-e mellettük abban a pillanatban.
Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Véssey Miklós: Mire gondol, mire vágyik a gyerek? – Apa, kezdődik!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
