Neked elmesélem – A szerencse fiának asszonya voltam
Nyolcvanéves, és ragyog. A szemében még mindig ott van az a fény, amit útközben sokan elveszítenek. A fény, amellyel mosolyogva kérdezi: „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” Pedig hároméves korában, a második világháború közepén magára maradt… Nagy Zsuzsanna története.
Az írás már hangoscikk formájában is meghallgatható, amely a cikk végén elérhető.
A második világháború harmadik évében születtem, egy esős, zord októberi napon, amikor a gyereksírást rakéták hangja nyomta el. Édesapám nem lehetett velem az első levegővételeimnél, ő akkor valahol messze katona volt. Évekig nem hallottunk róla semmit, így anyám egy idő után halottnak nyilváníttatta, engem pedig magamra hagyott, és elmenekült. Néhány nappal később a nagymamám talált rám az üres lakásban. Így kezdődött az életem.
Pápán nőttem fel anyám nagynénjénél. Nekik nem születhetett gyermekük, így engem a sajátjukként neveltek fel. Szülők helyett szülők voltak, nem szenvedtem hiányt szeretetben, odaadásban, gondoskodásban. Nem titkolták előlem a történteket, nem mondták, hogy ők a szüleim, nem hívtam őket anyunak, apunak.
Így valahányszor csengettek, mint az őrült szaladtam ajtót nyitni, mert rendületlenül hittem, hogy egyszer apu áll majd az ajtó előtt! Vagy anyu, aki egyszer csak értem jön, szorosan átölel, mert mégis kellek neki, mert megbánta, hogy elment, és mégis szeret…
Ilyen álmaim voltak.
Csodák-csodájára az egyik alkalommal valóban drága édesapám állt az ajtóban beesett arccal, ráncosan, kiszáradva, csíkos rabruhában, papírbakancsban. Tátott szájjal néztem őt, majd ijedtemben beszaladtam a nagynénimhez a konyhába: „Gyere gyorsan! Egy idegen idős bácsi áll az ajtóban!” A nagynénim mindent eldobott a kezéből, és reszkető zokogással borult apám nyakába. Akkor, ötéves koromban ismertem meg az édesapámat.
Kislányéveimet Pápán töltöttem végtelen nagy szeretetben, ezek voltak életem legszebb esztendői. A nagybátyámék adták meg azokat a gyökereket, azt a szeretetet, amiből későbbi életem során is táplálkoztam, ami miatt nem haragudtam az egész világra azért, mert nem kellettem… Ennek ellenére ma is úgy gondolok magamra, mint – az élet vagy a sors hozta körülmények között – eldobott, csupa szív, az embereket már kislányként is szerető nőre. Nyolcvanéves leszek idén, ám ma sem tudom visszatartani a könnyeimet, ha édesanyámra gondolok.
1948-ban tértem haza Tatára, szeretett szülővárosomba, amikor édesapám jobb egészségi állapotba került. Még ugyanebben az évben, 1948-ban apám ismét feleségül vette anyámat… Reménytelen szerelem volt az övék: anyám bármit tett, apám akkor is odavolt érte, rajongásig szerette.
Anyám hideg volt, gyönyörű és nagyratörő. A férfiak a hatása alá kerültek, és ő ezt tudta, használta.
Dús, angyalian a vállára hulló fürtjeibe napjában vagy százszor beletúrt, megszokott mozdulatával maga mögött hagyva haja parfümillatát. Ha megunta, lazán feltűzte, szabadon hagyva hosszú, kecses nyakát. Azt gondolta, a szépségét nem érdemli meg akárki, csak az az egy, aki hozzásegíti őt ahhoz, amit akart, amiről azt gondolta, jár neki: jól élni. Apám, bár átlátott rajta, mégsem tudta nem szeretni őt. Látta a számító, anyagias, titokzatos női báj mögött a sebzett, éhező kislányt.
1948 szeptemberében megszületett az öcsém, aki még egészen kicsi volt, amikor édesapám ismét beteg lett. Évekig kezelték, nem sok eredménnyel. Számomra édesapám volt a minden, az otthon, a biztonság. Az ő szemében értékes voltam. Gyakran elvitt magával kézen fogva a munkahelyére, ahol mutogatta, mit és hogyan csinálnak. Beavatott, s mellette fontosnak éreztem magam. Már akkor elhatároztam, hogy én is ügyvéd leszek, mint ő. Példa számomra az, ahogyan élt: a kedvessége, ahogyan az emberek felé fordult, ahogyan a hivatását végezte, ahogyan a kínzó emlékű katonaság után örülni és szeretni tudott… A tatai járásbíróság elnöke volt, majd 1954-ben ő alapította meg Tatán az ügyvédi munkaközösséget.
A hangulat otthon mindig feszült volt. Szabadidőmben házimunkát végeztem, anyukám szeretetéért harcoltam – többnyire feleslegesen. Harmadikos voltam, amikor egy új ruhámat anyukám a barátja lányára adta fel helyettem. Nem sokat gondolkoztam, az iskolai szünetben letéptem róla, levetkőztettem a kislányt. A tanító néni azonnal hazatelefonált, hogy elmondja, mit műveltem. Életemben először és utoljára édesapámtól kaptam egy pofont – azt hiszem, igaza volt, mert az a kislány nem tehetett semmiről. Mégsem bántam, amit tettem, mert a ruha végül jogosan az enyém lett! Az igazságtalanságot már akkor sem tudtam elviselni.
1955-ben édesapámnál máj- és gyomorrákot diagnosztizáltak. Erről ennyi év után sem beszélek, mert annyira fáj még ma is. Úgy éreztem, épphogy visszakaptam őt, máris elveszítem. Negyvennégy évesen halt meg, a tizenharmadik születésnapom előtti napon. Haldoklásakor leültem az ágya egyik oldalára, a másikra pedig az öcsém.
Fogta a kezünket, és azt mondta nekem: „Zsuzsika, rád bízom Gyurit, neked kell embert nevelned belőle!”. Ez volt az utolsó mondata hozzám, de ezzel nekem mindent megadott, mert ebből tudtam, hogy minden bizalma bennem van.
Tizenkét évesen, édesapám betegágyánál – nem irtózva a vértől, tűtől, hányástól – sokat segédkeztem. Anyai nagyapám köztiszteletben álló orvos volt Tatán, az ő munkásságát látva, tapasztalva, hogyan ápolja aput, elkezdtem gondolkodni azon, hogy a jövőben az egészségügy is szóba jöhetne nálam. Okos, szorgalmas, kíváncsi gyerek voltam, minden esélyem meg lett volna arra, hogy bátran álmodjak, de sajnos a gimnáziumi éveim alatt sok volt egyszerre tanulni, háztartást vezetni, az öcsémet segíteni – mert anyu a munkája mellett 1957 szeptemberében elkezdte a jogi egyetemet. Akkoriban már egyáltalán nem volt kiemelkedő az iskolai bizonyítványom, nem tudtam ennyi területen helytállni. Talán akkor, tizenhat évesen tapasztaltam meg először, hogy egy gondos anyán mennyi teher van…
Édesapám kérése szüntelenül a szívemben dobogott, szinte vezérelt. Sokat gondolkodtam azon, mit kell tennem ahhoz, hogy a kérését biztosan teljesíteni tudjam. Akkor már éreztem, a továbbtanulás szóba sem jöhet, hiszen a testvérem számára is biztosítani kellett az iskolát, a biztos hátteret.
Ahogyan kezdtem nővé cseperedni, anyám vonásait örökölve, egyre többet mondogatták nekem: „Olyan szép vagy, mint anyád!”. Az utcán elkezdtek megfordulni utánam a férfiak, kezet csókoltak, bókoltak, udvaroltak. Felkértek hajmodellnek. A lehető legszebb, legbujább kontyokat viseltem, sokáig mégsem értettem, mire jó a szépség, hogy mi haszna lehet ebből egy nőnek, míg szerelembe nem estem a gimnázium fiatal biológiatanárával... A szerelmünk kölcsönös volt, el is határoztuk, hogy összeházasodunk, de ez a házasság nem felelt meg édesanyám elvárásainak.
Később telefonon megismertem a tatai patikust, dr. Rácz Mihályt, akinek sokáig csak a hangját ismertem. Hamarosan azt éreztem, hogy reggelente, amikor kinyitom a szemem, csak egy dolgot várok a naptól: hogy ő telefonáljon. Megértett engem, és én is őt. Az ő élete sem volt könnyű, a második világháborúban az egész családja megjárta a lágereket. Őt tizenévesen arra kényszerítették, hogy a fogság alatt megőrült apját lökje a gázkamrába. Ezt a traumát sosem heverte ki, végül az állatszeretete miatt menekült meg.
Ugyanis amikor a lágerben kapott egy szelet zsíros kenyeret, odaadta azt a csontsovány, éhező kutyáknak. Ezt meglátta egy német tiszt, akinek megesett rajta a szíve, és maga mellé vette.
Mihály ennek a tisztnek a segítségével tudta hazamenteni a családja még élő tagjait az utolsó Magyarországra jövő vonat hátsó vagonjában. Készült róla egy film is „Szerencse fia voltam” címmel.
Egyszer Mihály mondta, menjek le a tóvárosi patikába, hogy személyesen is találkozzunk. Le is mentem, ám óriási csalódás ért: egy öreg patikust találtam ott, aki bottal is alig bírt menni. Becsapva, mélységes haraggal és szomorúsággal siettem haza, felhívtam, és felháborodva kértem számon, majd kiderült, hogy az a férfi nem is ő volt. A következő találkozás már másként alakult: mosoly, kézcsók, ragyogtak a szemeink, fellobbant a vágy. Érettségi után, tizenkilenc évesen hozzá is mentem feleségül, és 54 és fél évig, egészen 88 éves koráig, a haláláig kitartottunk egymás mellett.
Az esküvőn a tanúm édesapám régi barátja, az atya pedig, aki összeadott minket, édesapám hadifogolytársa volt. Így édesapám, átvitt értelemben, de ott volt velem. Mindig éreztem, hogy ő kísér az utamon. Esténként, amikor imára kulcsoltam a kezem, hozzá is szóltam néhány szót, sosem feledtem, ahogy felkarolt és megbecsült. A házasságkötésünk után hamar állapotos lettem, így sürgősen állást és lakást kellett keresnünk. Nagy szívfájdalom volt számomra, de Tata helyett Törökszentmiklóson sikerült állást és lakást kapnia a férjemnek, így ismét el kellett hagynom szeretett kisvárosomat. Lehet, hogy gyermetegnek tűnik, de annyira szeretem Tatát, hogy makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy a gyerekünk születési helye csakis Tata lehet.
A szülésig gyógyszertári asszisztensjelöltként dolgoztam, majd alig húszévesen az álmodozó lányból anyává, feleséggé, testvért nevelő szülővé váltam, és közben elvégeztem a röntgen-szakasszisztensi tanfolyamot.
Apámnak tett ígéretemet teljesítettem: öcsém felvételt nyert a Pécsi Orvostudományi Egyetemre, majd anatómiaprofesszor lett.
Mihállyal anyagi helyzetünkhöz képest végig segítettük őt. Sajnos három éve már nincs velünk, ő is az égiek táborához tartozik.
Mérhetetlen hálával gondolok a férjemre, arra, hogy mindenestül kellettem neki. És bár az ötvennégy év alatt bőven „bántottuk” egymást, hol akarva, hol akaratlanul, mindig meg tudtunk bocsátani a másiknak. A több évtized alatt egyetlenegyszer volt, hogy majdnem pontot tettünk a közös utunk végére. 1974-ben beleszerettem egy másik férfiba, és a szerelem nem mérlegel, megy, tör-zúz. De megfogadtam, nem leszek olyan, mint amilyen egykor szegény édesanyám volt. Igenis, lesz erőm ellenállni és visszatalálni! Hála a jó Istennek, meg édes jó apámnak, aki akkor is vigyázott rám, maradtam a régi vágányon.
Mint egy hattyú, megráztam a szárnyaimat, és nem adtam fel. Két női kép ötvöződik bennem: apai nagyanyám a maga paraszti egyszerűségével, végtelen nagy szerető szívével, aki az utolsó falatját is gyerekeinek és unokáinak adta, és anyai nagymamám, akinek műveltsége, ereje és életszemlélete a „soha fel nem adás” képességét adta nekem. A két nagymama teljes ellentéte volt egymásnak – de ez az ellentét bennem legyőzhetetlen erőként van jelen.
Mindig is Tatán szerettem volna élni, ha rajtam múlt volna, sosem jöttem volna el abból az ékszerdobozból.
1993-ban halottak napján jöttem a temetőbe édesapámhoz, nagyszüleimhez, és a Hajdú utca 10. szám alatt megláttam a táblát: „eladó”. Megszűnt a külvilág.
Gondolkodás nélkül pötyögtem be a kiírt telefonszámot, s az eladó egy hetet adott a pénz előteremtésére. Akkor 20 ezer forint volt nálam, azonnal lefoglaltam. Egy héten belül a csodával határos módon megvolt a vételár, a szerződés, és el is kezdődött a felújítás. Nem sok boldog nap volt az életemben, de amikor 1995. június 9-én ismét tatai lakos lettem, végtelenül boldog voltam.
Ennek a háznak az utcára, az aranyesőre néző szobájában ápoltam három évig Mihályt, miután őt 85 éves korában végstádiumú vastagbélrákkal és további áttétekkel kezelték. Három éven keresztül minden este néhány lépésnyire az ő betegágyától aludtam el. A lányunk kezét fogva ment el, hozzá kötődött a legjobban, aminek örülök. Jó apa volt, akárcsak az én édesapám, és önzetlen férj. Az élet nem kímélt, mégis úgy érzem, újrakezdeném. Ismét végigjárnám az utat, amit kaptam, csak a mai tudásommal, nagyobb tapasztalattal, még több energiával és végtelen szeretettel. Olyan szeretettel, amilyenről Pál apostol beszél, amelyik „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”.
A történetet Nagy Zsuzsanna emlékei alapján írta Kosztin Emese.
Az írás podcast formájában is meghallgatható, Parti Nóra előadásában:
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Neked elmesélem – „Azért leszek gyenge, hogy szeress, hogy figyelj rám”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
