Mit élnek át, akik ország-világ előtt megnyílnak? – Amiről a cikkek nem szólnak...

„Tíz évig nem vette észre, hogy megcsalja a férje, meg is érdemli! Képzelem, milyen lehetett a házasságuk!” „Milyen anya az, aki rátelepszik a gyerekeire!” „Nincs még gyerekük, csoda, hogy vele van még a férje, én már rég elhagytam volna!” „Nem alszik el egyből a gyereke, milyen rossz anya. Bezzeg az enyém…!” „Ha valaki munkamániás, akkor biztos nem jó apa!”

És még hosszan sorolhatnám, hogyan sértik meg az emberek, illetve milyen címkéket ragasztanak arra, aki vállalja, hogy megosztja történetét, tapasztalatait, hogy ezzel másoknak segítsen, példát mutasson, vagy felhívja a figyelmet egy olyan jelenségre, amely másokat is érint, mégis keveset beszélünk róla.

Ezek után nem csoda, hogy sokan tartanak a későbbi reakcióktól, negatív kommentektől, és nem merik névvel, arccal vállalni sztorijukat.

Mások élete sem tökéletes

Nem könnyű megnyílni és olyan dolgokat elmondani egy újságírónak, amiket legtöbben csak szűk családjukkal, barátaikkal, vagy csak a pszichológusukkal osztanak meg. Mégis sokan megteszik, bizalmat szavaznak, és mesélnek. Akkor is, ha olykor szomorú, fájdalmas a téma, esetleg sebeket tép fel, mert azt remélik, másoknak segíthetnek vele, erőt adhatnak a talpra álláshoz hasonló helyzetben. Legyen szó egy gyermekét elvesztő nőről, drogok fogságából szabadult férfiról, megcsalt feleségről, életközepi válságban lévő vagy idős szüleit ápoló hölgyről, rákot túlélő fiatal vagy beteg gyermekét nevelő szülő történetéről, netán bárkinek az izgalmas, fordulatokban gazdag életútjáról.

Sokszor sírás fojtogatja az interjúalanyokat, miközben mesélnek, időnként maguk is meglepődnek, milyen érzéseket hoznak elő belőlük régi történetek, ám ez sem tántorítja el őket.

Akár névvel vagy anélkül meséli el valaki a történetét, ne ítélkezzünk felette, hanem legyünk neki hálásak! Mert ezek a sztorik a legtöbb esetben nemcsak szép és jó dolgokról szólnak, hanem nehézségekről, küzdelmekről, fájdalomról, belső vívódásról is. Ha nem olvashatnánk ilyen történeteket, ha senki sem beszélne ilyesmiről, akkor könnyen gondolhatnánk azt, hogy rajtunk kívül mindenki más élete tökéletes, hiszen a közösségi médiában ezt látjuk.

Azok is erőt kapnak, akik mesélnek

Mindig benne van a pakliban, hogy valaki, miután megosztotta az újságíróval a történetét, esetleg visszalép, vagy utólag dönt úgy valamilyen oknál fogva, hogy inkább név nélkül jelenjen meg a cikk. Szíve joga ezt eldönteni, hiszen az ő története, róla szól. Az újságíró csak mellékszereplő, aki megfogalmazza, egybefűzi az interjúalany gondolatait, érzéseit, ívet ad a történetnek.

Eddig csak egyszer fordult elő, hogy az interjúalanyom, miután megosztotta velem élete nagy tragédiáját, másnap felhívott, hogy mégsem szeretné, hogy írjak róla, és töröljem a hangfelvételt. Csak annyit kértem tőle, engedje meg, hogy megírjam, és aztán döntse el, megjelenhet-e vagy sem. Ha akkor sem szeretné, törlöm. Belement, és miután látta, mit hoztam ki a kétórás beszélgetésből, hozzájárult névvel a megjelenéshez.

Fél évvel később is hálás volt érte, rengeteg pozitív visszajelzést kapott, ami erőt adott neki a feldolgozáshoz, továbblépéshez.

Nem nagyon szoktunk beszélni arról, milyen hatással van a kitárulkozás az interjúalanyokra, ők hogyan élik meg, hogy országnak-világnak beszélnek magukról. Volt, aki megkönnyebbült tőle, volt, akinek segített abban, hogy nevén nevezze az érzéseit, letisztuljanak a fejében kavargó gondolatok. Olyan is akadt, aki azért volt hálás, mert lehetőséget kapott arra, hogy kívülről tudja nézni élete eseményeit, míg más azért, hogy láthatóvá tettem azt, amivel foglalkozik, amiről mások esetleg keveset tudnak.

A történet tovább él

Arról is nagyon ritkán esik szó, milyen utóélete van egy-egy írásnak. A kommentekből, lájkokból látjuk, milyen a fogadtatása, meg is tudjuk nézni, hányan olvasták, de arról már nagyon ritkán szerzünk tudomást, milyen lépésekre sarkalltak ezek másokat, milyen megkeresések érkeztek azokhoz az interjúalanyokhoz, akik névvel meséltek, és milyen kapcsolatok születtek ebből. Solti Emese interjúalanyom például, a „Te hangodat ismerem – Énekkel, zenével az inkubátorok mellett” program önkéntese társat talált maga mellé, aki jó darabig bejárt vele az egyik kórház koraszülött osztályára énekelni, zenélni.

De említhetem Pálházy Nándort is, aki fordulatokban gazdag életét mesélte el nekem, hogyan épített karriert Amerikában és a világ több pontján, illetve hogyan győzte le a rákot, amire nem túl sok esélyt adtak neki.

Az interjú megjelenése után sokan írtak neki, volt, aki a szakdolgozatához, más az üzleti életben kért tőle tanácsot, de olyan rákos beteg is fordult hozzá, aki az iránt érdeklődött, hogyan sikerült meggyógyulnia.

Nem egyszer pedig televíziók kerestek meg, hogy adjam meg egy-egy interjúalany elérhetőségét, mert érdekes embernek tartják, és nagyra értékelik azt, amivel foglalkozik, ezért szeretnének vele forgatni, még inkább láthatóvá és ismertté tenni.

Azt hiszem, a felsorolt esetek egytől egyig az újságíró szakma legszebb mozzanatai és eredményei, sajnos mégis méltatlanul kevés szó esik róluk a média negatív hatásaihoz képest. Pedig szívet-lelket melengetnek, és erőt adnak a mindennapokhoz.