„Dacos kislányként haragudtam édesapámra” – Egy megbocsátás története
Egyszer egy pszichológus azt mondta nekem, hogy valójában életünk egésze gyászmunka, hiszen minden elmúlik egyszer. A pusztulás és korhadás fogalmát értelmezhetjük lelki, mentális kontextusban is, lehetőségként az emberi kapcsolatainkkal való számvetésre, veszteségeink elsiratására és mindannak elengedésére, amire már nincs szükségünk, hogy valami új születhessen belőle. Elengedhetjük bűntudatunkat, fájdalmat okozó rossz érzéseinket, félelmeinket és azokat az elképzeléseket, célokat, emberi kapcsolatokat, amelyek már nem szolgálnak minket.
Az elengedés persze nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást a fájdalomról vagy rossz érzéseinkről, ahogyan azt sem, hogy valami már nem a miénk. Inkább belső békénk, szabadságunk elérésének eszköze. Egy döntés, amelyet komoly belső munka követ. Számomra egy megnyugvást hozó folyamat, amelynek során megengedem magamnak a megbocsátást és azt, hogy mindaz, amit elengedek, már nem mérgezhet tovább.
A megbocsátás a gyászmunka része, amely segít nyugalmat és békét találni. Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerem fel a sérelmeimet vagy veszteségeimet. Inkább arról van szó, hogy megadom magamnak a lehetőséget arra, hogy a megbocsátás nyomán új lehetőségek szülessenek.
Elvált szülők gyermekeként nagy szükségem van a megbocsátás eszközére. Hosszú ideig dacos kislányként haragudtam édesapámra, amiért 10 éves koromban elköltözött a családunktól, és kettesben hagyott minket édesanyámmal.
Úgy éreztem, már nem számítok neki, és az ebből eredő fájdalmat, dühöt és csalódottságot közönnyel lepleztem, és megfelelési kényszerbe fojtottam.
Felnőttként megértettem, hogy nem tudom visszahozni a múltat, de ha esélyt szeretnék adni a jövőnek, szükség lesz sértettségem elengedésére és arra, hogy megbocsássak az édesapámnak. Az erre irányuló racionális döntésemet komoly érzelmi munka követte, amelynek során elsirattam a gyerekkorom elmulasztott pillanatait, az együtt nem töltött időt és a köztünk kialakult érzelmi szakadékot.
Rájöttem azonban arra is, hogy itt nemcsak az édesapámról van szó, hanem rólam is, magamnak is meg kell bocsátanom. Magam elé képzeltem a kislánykori önmagamat, aki karácsony napján durcásan fogja a kezében a telefont, és nem hajlandó tárcsázni az édesapja számát, mondván minek hívjam fel. Elképzeltem, mit érzett ez a kislány akkor: magányt, kétségbeesést, de leginkább félelmet. Amikor mindez világossá vált, és át tudtam érezni a kislánykori önmagam érzéseit, egyszerre el tudtam engedni a feszültséget és azt az évtizedes fájdalmat, amit gyerekkorom óta magammal hordoztam.
Ezután magam elé képzeltem a 20 évvel ezelőtti édesapámat, és megpróbáltam beleélni magam, mit érezhetett a válás időszakában. Sosem beszéltünk erről, mégis úgy képzelem, neki is rettenetesen nehéz volt elhagyni a családját, még akkor is, ha egyre kevesebb érzelmi szál fűzte őt oda. Akkor világossá vált, hogy bármennyire szeretnék empatikus lenni, bármennyire szeretném megérteni a miérteket, a történetnek ezt a részét nem nekem kell feldolgozni, ezek az érzések nem az enyémek. Az én feladatom, hogy a saját érzéseimet feldolgozva továbblépjek.
És hogy mit jelent számomra a továbblépés? Tiszta, szívből jövő nyitottságot és szeretetet mind az édesapám, mind önmagam felé. Azt az elhatározást, hogy minden találkozásban, üzenetváltásban vagy telefonhívásban új lehetőséget látok, lehetőséget arra, hogy apa és lánya újrakezdik mindazt, ami évtizedekkel ezelőtt megszakadt.
Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>