„Éreztem, büszkébbek lennének rám, ha fiúnak születek”

„Nagyszüleim egytől egyig fiút vártak, hiszen akkoriban, főleg a falvakban, csak a fiú számított gyermeknek. Ugye, mindenkinek ismerős a kérdés: »Gyermeked vagy lányod született?« Nagyapám, aki földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, gyakran mondta anyukámnak és a nővérének, mennyivel jobb és könnyebb lenne az életük, ha legalább az egyikőjük fiúnak születik: többet segítene a földeken, és lenne, aki átveszi a gazdaságot. Anyukám meg akart felelni a szülei elvárásainak: ha már ő nem született fiúnak, majd megajándékozza őket fiúunokával, aki segít a munkában, és természetesen viszi tovább a családnevet, gondolta. Nem sikerült, csalódott is volt miatta.

Egyedül apukám örült, hogy kislánya született.

Soha senki nem mondta a szemembe, de megjegyzésekből, elejtett mondatokból már gyerekkoromban éreztem, jobban örülnének, büszkébbek lennének rám, ha fiúnak születek, és tulajdonképpen én is jobban jártam volna. Az sem lehetett véletlen, hogy fiús ruhákat adtak rám, rövidre vágták a hajam, és olyan elvárásokat támasztottak felém, mintha fiú lennék. Nyomasztott, hogy nem tudok megfelelni nekik. Úgy éreztem, nem vagyok elég jó, nem engem vártak, egészen odáig jutottam, hogy biztos nem is szeretnek annyira. Kisiskolás koromban aztán eldöntöttem, mindenkinek bebizonyítom, hogy lányként is vagyok olyan jó, mint egy fiú. Dacoltam a családdal, lányruhákért, szoknyákért könyörögtem, megnövesztettem a hajam, s elkezdtem versenyezni a fiúkkal. Azt gondoltam, egy lányt legyőzni nem nagy kunszt, de egy fiúnál bármiben is jobbnak lenni igazán nagy dolog, mindenki elismerését kiválthatom vele. Így nagyon fiús kislány voltam, fiúkkal bandáztam, és minden csínytevésben benne voltam.

Amikor megszületett az öcsém, és megkapta az István nevet, mindenki megnyugodott a családban, anyukámat is igazán büszkének láttam: végre van fiúgyermek, és a családnevet is továbbviszi valaki. A testvérem világra jötte azonban nem változtatott az attitűdömön: továbbra is fiúsan viselkedtem, kemény, törtető és érzelemmentes voltam, hogy elfogadjanak és szeressenek.

Mindmáig én vagyok kettőnk közül a fiúsabb, az öcsém sokkal lágyabb, érzelmesebb.

Kamaszkoromban aztán inkább próbáltam elrejteni a nőiességemet: újra rövidre vágattam a hajam, bő ruhákban jártam – nem a szépségemmel, hanem az eszemmel, a belevalóságommal akartam hódítani.

Később a munkahelyeimen is azzal szembesültem, hogy talán jobb lett volna, ha tényleg fiúnak születek, ugyanis nekik áll ez a világ, főleg a multinacionális cégeknél: többet keresnek, mint a nők, jobbak az előrelépési lehetőségeik, és ugyanazért a munkáért jobb értékelést, több dicséretet kapnak. Mindig úgy éreztem, háromszor annyit kell letennem az asztalra, mint egy férfinak, hogy elismerjenek és elfogadjanak, de nem voltam rest felvenni velük a versenyt, hiszen úgy nőttem fel, hogy az elvárásokon felül teljesítek. Mindenkinél jobb akartam lenni, akkor éreztem elégedettséget, ha a maximálisnál is jobb értékelést kaptam a vezetőimtől. De bármennyire jó voltam is, a férfiak rendre éreztették velem, hogy nem tekintenek egyenrangú félnek. Harmincévesen egy nyolcvanfős értékesítési csapat vezetésével bíztak meg, amelynek 90 százaléka nálam idősebb férfiakból állt. Komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy bízzanak bennem, és elhiggyék, jó vezetőjük leszek mind szakmailag, mind emberileg. Nemegyszer szembesültem azzal, hogy nem vesznek komolyan. Mindmáig emlékszem életem egyik legkellemetlenebb tárgyalására, amikor az egyik idősebb beosztottammal mentem tárgyalni több millió forintról, és a szintén nálam idősebb ügyfél nem vette fel velem a szemkontaktust annak ellenére, hogy én voltam a döntéshozó.

Úgy beszélt a kollégámmal, akinek szintén kellemetlen volt a helyzet, mintha én ott sem lennék.

Egy évig bírtam ebben a pozícióban.

A következő munkahelyemen azt gondoltam, ha még keményebben tárgyalok, férfiasabban viselkedem, vállalom a szócsatákat, felveszem a kesztyűt, majd elismernek. Dicséret helyett azonban megkaptam, hogy túl kemény vagyok, nem tárgyalhatok így nőként, egy férfi beszélhet így, de egy nő nem. Akkor néztem először körbe, és tényleg azt tapasztaltam, hogy a nők teljesen máshogy viselkednek munkahelyi, tárgyalási szituációkban, mint én. Ekkor kezdtem el önmagammal foglalkozni. Pszichológus és kineziológus ébresztett rá, hogy nem kell ahhoz feltétlenül férfiként viselkednem a munkában, hogy elfogadjanak és szeressenek. Ideje szakítanom az elvárással, amely abból fakad, hogy nem fiúnak születtem. Próbáltam erről az anyukámmal is beszélni, de kinevetett, nem is értette, hogyan okozhatott bennem mindez ilyen nagy törést, hiszen szerinte ugyanúgy szerettek és elfogadtak lányként.

Komoly lelki munka volt, míg elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, és engedtem a maximalizmusomból: ma már nem akarok a legjobb lenni, és másokkal sem akarok versenyezni, főleg nem férfiakkal. Mindazt, amit gyerekkoromban teherként éltem meg, ma már ajándéknak tekintem, és profitálok belőle. Örülök, hogy bizonyos helyzetekben, amikor határozottnak kell lenni, döntéseket kell hozni, bátran megteszem, és mindig kiállok magamért. A gyermekeim születése is sokat változtatott, lágyított rajtam. Amikor az első gyermekünket vártam a férjemmel, mindenképp lányt szerettem volna, bizonyítani akartam, hogy egy lányt is lehet ugyanannyira szeretni, mert ő is ugyanolyan jó, sőt cukibb is, mint egy fiú. Szakítani akartam a családban élő tradícióval, a fiú utáni vággyal. Lányunk lett, aztán fiunk. Velük együtt elengedtem a korábbi karriervágyaimat is, ma már inkább arra koncentrálok, hogy otthon és a munkámban is megálljam a helyem.

A lányomat pedig igyekszem arra nevelni, hogy úgy tökéletes, ahogy van, bármi lehet belőle, amit szeretne, egy nő is lehet okos, ügyes, ambiciózus.

Lehet jó állása, saját egzisztenciája, céljai anélkül, hogy férfiasan viselkedne bizonyos helyzetekben.”