Aki újragondolta Ezópusz meséit – Heltai Gáspár életútja

Az útkereső reformátor 

Heltai 1490, más feltevés szerint 1510 körül született Nagyszeben közelében, Nagydisznód (német nevén Heltau) faluban, német ajkú erdélyi szász polgárcsalád gyermekeként. Ha a korábbi dátuma a hiteles, azonos lehet azzal a Caspar von Heltau nevű diákkal, aki 1505-ben iratkozott be a bécsi egyetemre bölcseletet és teológiát tanulni. Hazatérve katolikus pappá szentelték, és Kisdisznódon szolgált plébánosként. 1531 körül humanista érdeklődése révén került kapcsolatba a történetíró Brodarics Istvánnal, Szerém püspökével, és az ő ösztönzésére tanult meg magyarul. Alighanem ekkoriban ismerkedett meg a lutheri reformáció eszméivel, amelynek hatására feladta papi hivatását, megnősült és csatlakozott a szászföldi német lutheránus egyház közösségéhez, miközben kitanulta a nyomdászi mesterséget is. 1543-ban egy esztendőt a wittenbergi egyetemen töltött, majd a kolozsvári szász közösségben vállalt lelkészi állást, visszautasítva a besztercei, brassói és kassai lutheránusok meghívását. 
A lelkészi munka mellett Heltai vállalkozásokba is belefogott, így 1550-ben Hofgreff György üzlettársával nyomdát alapított. Ennek komoly jogviták és Hofgreff halála után, 1559-ben egyedüli tulajdonosává lett. A következő évben papírmalmot alapított, üzleti vállakozásai Kolozsvár legtekintélyesebb polgárai közé emelték. Mint nyomdász, kezdetben kiadott néhány német nyelvű munkát, de 1552 után már csak latin és magyar kiadványokat, saját művei mellett reformátortársai írásait és világi jellegű műveket. Ezekkel aktívan hozzájárult a magyar helyesírás fejlődéséhez. Fordulatot hozott az életében, hogy Dávid Ferenc Kolozsvárra került, hiszen ő bírta rá Heltait 1559-ben, hogy felekezetet változtasson, a kálvinista közösség tagjává legyen, továbbra is lelkészként, nyomdászként, íróként szolgálva a hitújítás ügyét. Az üzlettársa halála után kiadott latin és magyar nyelvű műveket zömében maga írta, fordította, szerkesztette.

Közben Dávid Ferenc ösztönzésére fokozatosan tette magáévá annak unitárius, szentháromság-tagadó eszméit, majd hosszas vívódás után, komoly vitákat és a lelkésztárs Mélis Juhász Péterrel való konfliktust is vállalva, 1569-ben csatlakozott a helyi unitárius közösséghez.

A halál végül Heltait 1574-ben, Kolozsváron érte, a pestisjárvány idején. 

Hitviták, intelmek, mesék és krónikák 

Szász gyökerei dacára Heltai néhány latin munkája mellett kizárólag magyarul írt, sőt, néhány őt érő támadásra válaszolva öntudatos magyarnak vallotta magát. Első alkotása, a Catechismus minor magyar nyelvű hitvallási könyvecske volt, 1550-ben jelent meg, három évvel később Cathecismus címen bővített változatban is megjelent. 1553-as a Vigasztaló könyvecske, egy német munka általa készített fordítása, amelyben három, a középkor dereka óta divatos haláltánc-éneket (dance macabre) is közölt, saját magyar verseléssel. Vallási tárgyú munkái közül említést érdemel az Isteni dicséretek és könyörgések címet viselő, 1569-ben kiadott énekeskönyve. A hit dolgaiban azonban legnagyobb vállalkozása Biblia-fordítása és annak több külön kötetben való megjelentetése volt 1551 és 1565 között. Ezt a munkát, amely a Krónikák, Esdrás, Nehemiás, Eszter és Jób könyve kivételével a teljes Szentírást tartalmazta magyar nyelven, lelkésztársak segítségével készítette el.

A hatkötetes fordítás a munkatársak felkészültségének és nyelvérzékének eltérése miatt nem volt egységes, különösebb olvasottságra, népszerűségre sem tett szert, néhány fordítói megoldását azonban Mélius Juhász Péter és Károli Gáspár felhasználta.

Reformátori elkötelezettsége és hívő buzgalma mellett Heltai írói munkásságának java részét világi jellegű művek, értekezések, szépprózai, történetírói munkák alkották. 

Írások a jobb erkölcsökért 

Ami értekezéseit illeti, a legjelentősebb egy erkölcstani munka volt, az Az részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus, amely 1552-ben látott napvilágot. Alapja a német Sebastian Franck traktátusa volt, de Heltai írása messze több mint fordítás. A téma a józan, erkölcsös és mértékletes élet, a gondolatmenet pedig, amelyben a reformáció morális puritanizmusának elvei kapnak hangot, két kolozsvári polgár dialógusa formájában fogalmazódott meg.

A beszélgető partnerek egyike romlott, kicsapongó alak, akit a másik fokozatosan győz meg arról, komoly társadalomkritikát is megfogalmazva, hogy hagyjon fel a pazarlással, a fényűzéssel, a harácsolással és az erőszakoskodással, éljen józan, Istennek is tetsző, az embereknek is javára váló életet.

Heltai másik jelentős értekezése az 1570-ben megjelent Háló hitvédő irat volt, amely a pápai egyházat és az inkvizíció intézményét támadta, azokat hibáztatva a török pusztításáért és az emberek nyomorúságáért. 
Szépírói erényeit csillogtatta Heltai, amikor 1566-ban kiadta talán legsikerültebb, Száz fabula címet viselő munkáját, amelyben Ezópusz klasszikus meséinek oktató célzatú átdolgozására vállalkozott. Az egyes meséket szabadon kezelte, gyakran kibővítette, a cselekményeket saját korába helyezte, a levont tanulságok a régi egyház, az igazságtalan nagyurak elmarasztalását, a jámbor hívők, a kisemberek igazának alátámasztását szolgálták. A mesék állatalakjai könnyen behelyettesíthetők voltak a korabeli mindennapi élet szereplőivel, az erkölcsi következtetések a szentírási morál igazolását szolgálták. Leghíresebb meséje, az Egy nemesemberről és az ördögről arról szólt, hogy a gonosz miképpen képes lépre csalni, kárhozatba vinni azt, aki hitében gyenge, erkölcseiben romlott. Élete alkonyán Heltai még egy szépprózai művét adta ki, a Ponciánus históriáját, amely indiai eredetű motívumokra építve életbölcsességek és erkölcsi elvek egy képzeletbeli kerekasztal körüli megbeszélése volt. 

Regényes történelem 

Heltai érdeklődése kiterjedt a történelem, a történetírás területére is. 1565-ben kiadta Bonfini Hunyadi Mátyásról szóló latin nyelvű történeti munkájának addig kiadatlan részét, 1574-ben megjelentette saját, Cancionale, azaz históriás énekeskönyv címet viselő összeállítását. Ez a munka valójában a korabeli históriás énekek gyűjteménye volt, amelyben Tinódi Lantos Sebestyén és más szerzők műveit gyűjtötte csokorba, a gyűjtemény egészét a protestáns történetszemlélet szolgálatába állítva, Magyarország romlásának okaira keresve a reformátorok által sarkosan megfogalmazott, a római egyház és a magyar társadalom hitbéli és erkölcsi romlását hibáztató feleletet. Élete vége felé Heltai saját történeti munkán, a Chronica az magyaroknak dolgairól című művén dolgozott. Fő forrása itt is Bonfini volt, de szakított azzal, hogy a magyar történelmet Livius modorában, Róma történetének párhuzamaként értelmezze, mint az itáliai humanista. Magát a históriát uralkodóról uralkodóra haladva, jól kidolgozott elbeszélések keretében adta elő, kiiktatva a szentek legendáit, a korábbi historikusok által feljegyzett csodákat, ami a katolikus hitre és hagyományra emlékeztetett. Támaszkodott viszont a korábbi mondai hagyományra, amelynek anyagát kiszínezve, novellisztikus részletekkel gazdagítva adta elő, különös részletességgel tárgyalva a Hunyadiak korát, annak általa kalandos, izgalmas elbeszélésekké formált, szerelmi történetekkel gazdagított epizódjait, de nem tágított protestáns meggyőződése morális szigorától sem, azt sugallva, hogy a történelmi sors és az igaz hit vagy annak feladása szoros kapcsolatban van egymással. Az idős Heltai még be tudta fejezni ezt a munkáját, a kiadás azonban halála után egy évvel, 1575-ben már özvegye munkája volt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>