A keserédes kisebbségi lét, avagy így nőttem fel magyar anyanyelvűként Romániában

Román tanterv és magyar valóság

A román himnusz például elég korán megragadt a fejemben, ugyanis sok didergős reggelen énekeltük a „desteáptöteromönét” az iskola udvarán. Szerencsére voltak napok, amikor megkönyörültek rajtunk a tanárok, nem küldték ki az osztályokat felsorakozni az esőben, hóban, fagyban. Amikor pedig eljött a március, mörcisorokat (vagyis márciuskát, ami egy házi készítésű ékszer) kaptunk a fiúktól, és majdnem olyan büszkén viseltük, mint az óvodai piros pontokat. Majdnem.

A legidegesítőbb számomra az volt, hogy a szomszédban lakó román fiú hamarabb megtanult magyarul, mint én románul. Persze neki könnyű volt, nem volt kötelező a nyelvtanulás, ezért csak úgy ragadtak rá az ízes magyar szavak szabadidejében! „Adod nekem labda” – kérdezte, és én odaadtam neki örömmel. De mivel játékidőben beszélgettünk, még véletlenül sem szándékoztam ezt a román nyelv gyakorlásával tölteni. Viszont akármennyi energiát fektettem volna a tanulásba, az akcentusomtól, amely lépten-nyomon elárult, úgysem tudtam volna megszabadulni.

„Unguroajkö”, igen, az voltam az orvosnál, a postán, az állomáson, a taxiban, a boltban, a fodrásznál, az étteremben, az első munkahelyemen is.

Talán, ha román szakon tanultam volna tovább, minden másképp alakul, de ezt a szüleim nem akarták, és én sem rajongtam volna az ötletért, noha többen úgy vélik, jobban érvényesül az országban az, aki románul végzi a tanulmányait. Szokták mondani, hogy annyi embert érünk, ahány nyelvet beszélünk, és ha már tudunk románul, akkor félig-meddig már olaszul, spanyolul és franciául is. Azért ez nem kis dolog, lehet vele dicsekedni, mint a román eredettörténettel. Még most is hallom, ahogy magyaráz a tanárom: „Figyeljetek, gyerekek, jól tudjuk, ki volt itt előbb, de ha egyszer ez van a tantervben, ezt kell megtanulni. Dákok és rómaiak, Romulusz és Rémusz, mindjárt megmutatom nektek a szoptató nőstényfarkas szobrát.”

A Jézuska legalább ugyanakkor jött!

Az érettségi közeledtével latinórán is románoztunk, vagyis a románt gyakoroltuk. Első órán megtanultuk, hogy a latin egy halott nyelv, de a tanár nagyon is élő, ezen jót nevettünk, aztán vehettük is elő a kötelező tételeket. Addigra már teljesen megszokottá vált, hogy fele apö fele víz beszélünk egymással, vagyis, hogy nálad van a buletined (személyi), kifizetted a faktúrát (számla), adsz egy pikszet (toll), és amit rengetegszer eljátszottunk, a cseönszeámnö mit jelent. Hát persze, hogy azt jelentette, hogy mit jelent. Az érettségire jól bemagoltam az Emineszku (Eminescu), Kreángö (Creangă) és Kárádzsiále (Caragiale) szövegeket, kilenctizenötöt írtam belőlük, mehettem is utána Kolozsvárra egyetemre.

Itt mindig a ló farkánál (Mátyás király lovas szobránál) találkoztunk a többiekkel, és legtöbbször a Bulgába jártunk enni-inni-szórakozni, legritkábban enni.

A románt viszont itt is muszáj volt használni, sehogy sem akartak megszűnni az „anyu, hogy mondják azt, hogy”, „mama biztos tudja, hogy”, „apu, lefordítod nekem azt, hogy” jellegű telefonhívások.

Apám néha „segített”, például kikapcsolta a rádiót, amikor román adót hallgattam, hiába mondtam neki, hogy csak zenehallgatásra használom.

Kép

Kép: Fortepan, Adományozó: Fortepan

Az olyan örökzöld slágerek, mint a „numá numá jéj”, végérvényesen megfertőztek, a román szobatársaknak köszönhetően évről évre egyre több hasonló gyöngyszemet ismertem meg. Alapjáraton megértőek voltak, ha nem tudtam jól kifejezni magam a nyelvükön, de a gyors beszéddel ritkán tudtam tartani az iramot. „Máj öncset”, lassabban, „terog”, kérlek, mondogattam nekik sokszor. Az ünnepeket sem mindig egyszerre tartottuk, mivel általában egy-két hét különbséggel váltja egymást a román és a magyar húsvét, illetve a pünkösd. Még szerencse, hogy a Jézuskát ugyanazon a napon várja mindkét nemzetiség.

Újévkor viszont duplán örülhettem, merthogy mindig kétszer koccintottunk a családdal és a barátokkal: egyszer, amikor román idő szerint ütött éjfélt az óra, utána magyar idő szerint. Az éjjel egy órát pedig muszáj volt megvárni, hiszen a magyar idővel jobban tudtunk azonosulni.

Partiumi öntudat

Ha alkalomadtán meglátogattak minket az anyaországba áttelepült nagynénik és nagybácsik, mindig nagyot dobbant a szívem a magyar rendszámú autó láttán. Búcsúzáskor viszont összeszorult, mert azt éreztem, itt hagynak minket a szebb és jobb jövő érdekében.

Egyetem után viszont én is felköltöztem Pestre, így kénytelen voltam leszokni az olyan szavak használatáról, mint a borkán (befőttesüveg), murok (répa), lapító (vágódeszka) vagy böff (franciasaláta). Ha mégis kicsúszott egy-egy ilyen a számon, nagyot néztek az emberek. Volt olyan, aki nem bírta megjegyezni, hogy nem csík-, hanem szilágysomlyói, és nem székely, hanem partiumi vagyok. Azt már nem is mondtam, hogy anyai ági nagytatám székely volt.

Egy randi alkalmával olyanokat kérdezett tőlem egy srác, hogy hogy tudok ilyen jól magyarul, fogjuk-e otthon a tévékettőt, és hogy nekünk is kinti vécénk van-e, mert hallotta, hogy az EU-n belül Romániában van a legtöbb kerti árnyékszék. Amikor megtudta, hogy apám húsz éve építi, csak valahogy nem bírja befejezni a fürdőszobát a toalettel, angolosan lelépett, én pedig magamra maradtam a romániai magyar, negyedvérig székely, mégis partiumi öntudatommal. De ezt nem adnám semmiért, még akkor sem, ha a két otthonom közül olykor egyikben sem találom igazán a helyem.