„Magyarnak lenni hihetetlen élmény, hiába keserves fájdalom” – beszélgetés Molnár Levente operaénekessel
„Bánk bán habitusában szerintem székely ember, mint amilyen én vagyok. Bennem is megvan ugyanaz az érzelmi töltet: valóban remegek a hazámért, valóban fontos nekem az egész magyarság” – vallja Molnár Levente világhírű baritonista, aki fellépett a világ szinte valamennyi jelentős operaházában, de a Kárpát-medencében érzi magát itthon.
– Székelyföldön, Gyergyóremetén született, de az anyaországban is itthon van, és a világ nagyon sok pontján énekelt már. Mit jelent határon túli magyarnak lenni?
– Szerintem kétféle határon túli magyar van. Az egyik nagyon ritka: aki, ha elmegy, nem vágyik haza. Szerencsére többen azok vagyunk, akik szülőföldünk értékeit képviseljük az anyaországban és a világban, bármerre megyünk. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megmutassuk a magyarországiaknak, az egész világnak, milyen értékek vannak például Erdélyben, az ott élő magyarok között, ahonnan én jövök. Úgyhogy elégedett vagyok az életemmel, mert szülőföldem képviselője is vagyok, amellett, hogy művészemberként próbálom a nagy zeneszerzők szellemi alkotásait közvetíteni. Én egy közvetítő figura vagyok, aki nem az előtérben való feltűnést keresi, hanem igazából csak a magyarság hasznára akar lenni és tenni.
– Berlin, Bécs, Bordeaux, München, London, Tokió, Madrid – felsorolni is nehéz, hány nagyvárosban fellépett már. Van még olyan hely, ahová vágyik?
– Nem akarok már annyit külföldre menni, mint régen, hiszen az elmúlt 15 évben körbeutaztam párszor a Földet.
Én a Kárpát-medencében érzem otthon magam, ahonnan egy nap alatt bárhonnan bárhova odaérek.
Itt, ebben a régi szellemi bölcsőben szeretném felvállalni a tehetségek kutatását és a saját művészetem, az opera ügyét. Azon gondolkozom, hogy megpályázom a Kolozsvári Magyar Opera igazgatói posztját, mert mindig is érdekelt egy operaház vezetése. Szeretném összekötni Budapestet Székelyfölddel, mert a kultúrát nem állíthatják meg az országhatárok. El is indítottunk egy magyar magánének főszakot a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, túljelentkezés volt, nagyon tehetséges tanulókat tudtunk felvenni. Az elmúlt években hasonló kezdeményezéseinkkel, mesterkurzusainkkal jó eredményeket, sikereket értünk el, és már külföldi szereplésre is tudtunk vinni tanulókat. Az az álmom, hogy Székelyföldet–Kolozsvárt–Nagyváradot–Budapestet az éneklés oktatásának és a fellépési lehetőségeknek az íve kösse össze.
– Miközben beszélgetünk, a színpadon főpróbára készülnek, hamarosan ön is felveszi Bánk bán jelmezét. Az opera forrása, Katona József drámája éppen kétszáz évvel ezelőtt, 1820 őszén jelent meg nyomtatásban. Milyen érzés Erkel operájának címszerepét alakítani?
– Bánk bán habitusában szerintem székely ember, mint amilyen én vagyok.
Ezért is gondolják az anyaországi magyarok úgy, hogy én jó Bánk bán vagyok, mert bennem is megvan ugyanaz az érzelmi töltet: valóban remegek a hazámért, valóban fontos nekem az egész magyarság. Hatalmas teher ezt énekelni, az érzelmi rezdüléseit, mert a sok nehéz döntésből Bánk bánnak a legkevésbé hibás döntést kell meghoznia, ezért állandóan vacillál, keres, küzd… Vidnyánszky Attila rendezése zseniális.
Az a tapasztalatom, hogy ha az ember sokszor közvetíti olyan értékes alkotások üzenetét, mint mondjuk a Bánk bán, vagy gyakran játszik olyan nagy, nemes operahősöket, mint akiket én alakíthatok, akkor egy idő után – nagyképűség nélkül mondom – majdnem azonosul a karakterekkel, legalábbis magáévá teszi a hitüket, erejüket, küldetéstudatukat.
– Hogy érezte magát, amikor nagyon fiatalon Budapestre került?
– Nagyon elhagyatott voltam, mert senkit sem ismertem. Pászthy Júlia művésznő és énektanárnő karolt fel, és foglalkozott velem sokat. Emlékszem, ingyen adott órákat, mert azt akkor meg se tudtam volna fizetni, és szívvel-lélekkel, önzetlenül segített más határon túli magyaroknak is. Vannak ilyen jó emberek.
Én neki megfogadtam, hogy a jóságát tovább fogom adni százezerszer is. Ma már én is megteszem, amennyi tőlem telik.
– Úgy tűnik, a pályája egyenesen, könnyedén vezetett a világhír felé. Már gyerekkorában népdalversenyeket nyert, felvették a csíkszeredai művészeti líceumba, majd a nagyváradi Zeneakadémia magánének szakára, 21 évesen a Magyar Állami Operaház következett, azután pedig a külföldi híres operaházak.
– Nem volt olyan könnyű, mint kívülről tűnik. Ahhoz, hogy az ember kiálljon a színpadra, kell lelkierő is. A tehetség, a szép hang csak egy dolog, kell hozzá psziché is, amelyet ugyanúgy erősíteni kell, hogy mindezt el tudja viselni. Meg fog lepődni, de nekem kőkemény pánikbetegségem alakult ki a hirtelen jött sok változástól, a sok, gyorsan zajló eseménytől. Egyik nap még hánytam a ganéjt a szekérről, másik nap már utaztam New Yorkba egy repülőgépen.
Volt olyan időszakom, amikor egy hét alatt öt különböző fővárosban, négy különböző szerepet énekeltem, egy hét alatt. Azt éreztem, hogy annyira koncentrálok, annyira jól akarom csinálni, hogy egy idő után itt szúr, ott szúr, vagy a fejem görcsöl, vagy a fél lábam zsibbad le. Ez is együtt jár ezzel a pályával, és ezt nem tudod megoldani, ezzel nem tudsz szembemenni bokszkesztyűvel vagy bicskával, mégis le kell küzdeni ott benn. Na, ez igénybe veszi az ember pszichéjét, és olyankor könnyű megcsúszni. Szerencsére ezt a nehéz megpróbáltatást én drogok, alkoholizmus és más káros szenvedélyek nélkül tudtam végigcsinálni.
– Van erre receptje, hogy hogyan küzdi le a nagy igénybevétel okozta tüneteket?
– Volt egy receptem ellene, ami elég sokáig működött, aztán egyik percről a másikra már nem. Furfangos agyjáték ez, ami azt súgja, hogy „lassabban, sokkal lassabban!”
A színpad a mentsváram, mert ott nincs gondom.
Az utóbbi években igyekszem csak arra figyelni, ami fontos: amit teszek, az legyen jó, amit mondok a színpadon, ahogyan éneklek, az legyen kiváló.
– Gyakran visszajár a szülőfalujába?
– Nagyon szeretek Gyergyóremetére visszamenni, ahol 2017 óta díszpolgár vagyok – ez a legnagyobb kitüntetésem! Fontos számomra a Liszt-díj is és valamennyi elismerés, különösen kedves a szívemnek a Kriterion Koszorú, amelyet az erdélyi magyarságtól kaptam. Állandóan tervezgetem, hogy mikor megyek haza Erdélybe, Székelyföldre, mikor tudok az ottani családommal lenni, kirándulni a hegyekbe, mikor megyek tanítani Nagyváradra... Az a magyar, aki gyakran jár Székelyföldre kirándulni, vagy meglátogatja az ott élő rokonát, az biztosan nem fogja azt érezni, hogy Magyarország kicsi, meg kevesen vagyunk, mert egy nap is eltelik, mire odaér.
– Érték hátrányok azért, mert határon túli magyar?
– Általában nem menő határon túli magyarnak lenni, sokszor találkozunk bizalmatlansággal, mert a magyarságtól tartanak. Ugyanis a magyarság uralta és uralja a mai napig mind létszámban, mind spirituálisan, tehetségével a Kárpát-medencét. Az ősi magyar határt nem kell lerajzolni, mert azt a Kárpátok gyönyörűen mutatják.
– Minden mondatából sugárzik a hazaszeretet, a magyarok ügyei iránti odaadás…
– Mi, magyarul beszélő emberek hihetetlen sokszínűek vagyunk!
Milyen másképp szemléljük a világot, és mennyire máshogy gondolkodunk Istenről, megmaradásról, nemzetről! A 15 millión belül rengeteg tájszólás van, sokféle népzene, szokások… Hihetetlen élmény magyarnak lenni, hiába keserves fájdalom is egyben.
A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>