Neked elmesélem – A „férfi nem sír” a legnagyobb hazugság

Számomra az önmegvalósítás a megbékélés. A bennem lévő folyamatos bizonyítási vágy, teljesítéskényszer elhalása vagy legalább halkulása. Mondd, hova akarunk még bizonyítani? Meg úgy egyáltalán kinek? Ez egy korbács, amit saját magunkra vetünk. Mert abban a tévhitben élünk, hogy mindenféleképpen valami nagy dolgot kell elérnünk. Csak akkor számítunk. Mert a hősök nem lehetnek átlagosak. De ez egy tévhit, egy délibáb – amit én is kergetek, egy hatalmas hajtóerő, amely közben sosem hagy nyugtot. Pedig elégedett vagyok az életemmel, sokszor és sokat érzek hálát, mégis ott van bennem az a komisz kis hang: hogyan lehetne még több? Még jobb. Vajon létezik az elég jó? 

Anyai nagymamám maga volt nekem a szeretet, a gondoskodás, akinél egy szűkös, de puha, kihúzható ágyon aludtam, amelynek lakkozott fa oldalán reggelente félálomban tükröződni láttam, ahogy csendesen, sutyorogva beszél nagyapával a konyhában, hogy engem fel ne ébresszenek.  

Anyám helyett anyám volt. A védelmező, ölelő karok biztonságát adta. Aki mindkettőnket megtartott, sőt „felemelt”, amikor hazatértünk Magyarországra anyámmal. 

Édesanyám énekesnő volt Budapest egyik legfelkapottabb, legelegánsabb szállodájában, ahol egyik este a bárban, a csillárok alatt megismerkedett egy nagyvilági, jóképű angol utazómérnökkel. Ha létezik ilyen, azt mondanám, klasszikus, nagy szerelem volt az övék, túlfűtött indulatokkal. Ebből a szerelemből születtem én. Hat hónapos lehettem, amikor úgy döntöttek: „Angliába költözünk!”, és egészen hétéves koromig ott is éltünk. Az a bizonyos hét év az én szüleimet is kikezdte. Elváltak útjaik. Én pedig anyukámmal maradtam kettesben, egy unalmas angol kisvárosban. Anyukám képtelen volt beilleszkedni az őt körülvevő környezetbe, a közösségbe. Mardosó honvágy kínozta. Egy idő után olyannyira, hogy egyértelművé vált, hazamegyünk. De akkoriban ez sem volt olyan egyszerű. Abban a rendszerben azt hitték, azért akarunk hazaköltözni, hogy kémkedjünk. Így ahhoz, hogy hazatérhessünk, le kellett mondanunk a brit állampolgárságunkról. Sok év múlva, felnőttfejjel jöttem rá, hogy mekkora traumaként ért gyerekként a hatalmas, hirtelen jövő változás: más környezet, más nyelv, más kultúra, és apu sincs többé. „Érzelmi immunrendszert” építettem fel magamban: ha valami fáj, akkor azt mint egy bástyát, lezárom. Ez nem volt jó megoldás, de kisfiúként megmentett.  

Kép

McMenemy Márk

Haza. Hol is van az nekem? És mostantól akkor magyarul fogok beszélni? Sokáig kevertem a betűket, a kiejtést. Az igazgató helyett például izgató nénit mondtam. Semmi sem várt minket itthon, az első években Budapesten belül is egyik helyről a másikra költöztünk. Egy biztos pont volt az életemben: a hétvégék, nagyi és nagyapa. Dühös voltam anyámra, és ez a düh a lényem részévé vált. Mert gyermeki fejjel anyut hibáztattam azért, amiért elváltak, és nem lehettem apámmal. A kettőnk viszonya fájdalmasan megsínylette ezeket a viszontagságokat, ezért egészen fiatalon, tizenhat évesen elköltöztem otthonról, és önálló életet kezdtem. Sodródtam. Akkoriban mindent akartam: űrhajósnak, állatorvosnak, üzletembernek és tengerbiológusnak lenni – ez utóbbit bánom is, hogy nem teljesítettem, de most, negyvenévesen elkezdtem búvárkodni. Akkoriban sokkal zártabb világban éltünk, és teljesen abszurdnak tűnt, hogy én tengerbiológus legyek. Nincs is tengerünk! A minap a fiunk kapcsán beszélgettem a párommal arról, hogy nyilván vannak olyan emberek, akik egészen fiatalon tudják, hogy mivel akarnak foglalkozni, de szerintünk ez az arány rettentően kicsi.  

Én például huszonöt éves koromig egyáltalán nem ismertem önmagam, azt, hogy ki vagyok és mit szeretnék kezdeni az életemmel.  

A konyhánk ránézett a nappalinkra, ezzel együtt a szoba közepén álló televízióra, amely előtt én órákat ültem, ha a BBC csatornán David Attenborough filmjei voltak műsoron – az ő dokumentumfilmjein nőttem fel. Szerettem a dzsungelt, a hatalmas levelű, friss zöld, páfrányos erdőket. És Anglia tiszta, gyönyörű kertjeit, az angol cottage stílusú épületeket nádfedeles háztetőkkel, virágoskertekkel, a régi malomból átalakított óriási belmagasságú házakat. Inspirálóan hatottak rám, akaratlanul is alakították bennem a szépérzéket. Amikor tizenkilenc évvel ezelőtt Pilisszántón megtaláltuk a kedvesemmel ezt a kis eldugott, akkor még romos házat a hosszú, meredek, kopár kertjével, életre kelt bennem a vágy, az érzés, hogy tudom, mivel kell foglalkoznom: a természettel, a kerttel. Nálunk anyai és apai ágon egyaránt minden férfi mérnök volt, én vagyok az első fekete bárány, aki nem az. Sőt, akinek egyetemi végzettsége sincs. Érettségim van. A kertészetet sem iskolában tanultam, csak és kizárólag autodidakta módon. Ahogyan minden mást is, amivel valaha foglalkoztam.

Kép

McMenemy Márk és Kosztin Emese - Kép: Bogár Hanna

Egy ismerősön keresztül kerültem be az Intercom céghez gyártásvezetőnek. A munka fő kritériuma az volt, hogy beszélj jól angolul. És ebben az egyben anyanyelvi szinten teljesítettem, de a szervezetlenségem miatt, ha valaki alkalmatlan volt erre a szerepkörre, az én voltam. Ennek ellenére másfél évig dolgoztak velem együtt. Elnézték a hibáimat. Megkedveltek. Majd itt ismerkedtem meg egy új, segítő emberrel, aki felvett kreatív szövegírónak a reklámügynökségéhez, ami után három évig Görög Zitával vezettem a Cinematrix moziajánló műsorát. Mindenre kapható voltam. Mindenre, ami játék, ami hülyeség. Én voltam, aki viccet mesélt, aki produkálta magát, akire számíthattak, ha beállt a csend, a „társaság fénypontja”.  Tizenkilenc éves, önálló, meggondolatlan, heves, ambiciózus srác voltam – aki, mert gyerekként nem kapta meg a vágyott figyelmet, ezt a hiányt, ezt a mély sóvárgást a környezetétől próbálta elnyerni...  

De ez a figyelem nem az a figyelem volt, amely betöltötte volna az űrt a szívemben. Felszínes volt. A párom, akivel bár sosem házasodtunk össze, huszonhárom éve a társam, adta meg azt a biztonságot, otthont, amiben sosem volt részem. Annyi vándorlás után hazatértem. Ő és Pilisszántó, a meredek, kincsekkel teleültetett kert az otthonom.  

Azt hisszük, a megszokott unalmas, pedig nem. Stabilitást ad, ha mélyen ismersz valakit, ha kiismersz valamit. Ha tudod, hogy van hova, van kihez hazatérned. Nekem a kert is ilyen.  

Tizenhét évvel ezelőtt egy televíziós barátomnak meséltem először az ötletemről, egy olyan kertészeti műsorról, amely nemcsak az idősebb generációt tudja megszólítani, hanem a hozzám hasonló, frissebb kerttulajdonosokat is. „Most indul egy új csatorna, ami kertépítéssel, házalakítással fog foglalkozni. Nincs kedved pályázni?” – kérdezte. Így indult útjára a Zöldfül című műsor, ahol én a teljesen amatőröket képviseltem egy kertész, Tauner Tibor mellett, akivel együtt építettük a műsorban a különböző kertterveket.  

Kép

McMenemy Márk - Kép: Bogár Hanna

Nálunk, Pilisszántón adott volt a műveletlen, nagy földterület. Jól emlékszem az első adásra, amelyben egy sziklakertet építettünk. Az egész kertünk a műsorterv szerint fejlődött. Itt egy sziklakert, ott egy japánkert. Azóta ismét önállósodtam. Ma már egyedül forgatom a videóimat, amelyekből saját magazinműsort, csatornát hoztam létre az interneten, KertTv – A boldogság a kertben terem címmel. Ebben például arról tudhatsz meg információkat, hogy milyen is egy gyermekbarát kert, vagy hogyan raktározd el télire a fűszernövényeket, milyen praktikákkal marad szép a gyeped, hova ültesd az egynyáriakat, miért használj szerves trágyát… Kimeríthetetlen témaköröket tudnék felsorakoztatni a kerttel kapcsolatban, amelyben egy olyan helyre tudok visszavonulni, mint meditáció közben: saját magamba. 
„Van benned valaki, aki halhatatlan. És derűs. És erős. Nem lehet vele elbánni. És ha földre rogysz, fölemel a grabancodnál fogva, és talpra segít. És ha már úgy érzed, nem bírod tovább, olyan energiát ad, hogy széttöröd gyávaságod és önsajnálatod börtönének rácsát, és szabaddá tesz.” (Müller Péter)  

Mert van egy hely benned, ami erős. Amiben bízhatsz, ahol feloldódhatsz.  

Engem még arra neveltek, hogy egy férfi nem sír. A legnagyobb hazugság. Akkor van baj, ha nem tudsz sírni. A fiamat arra nevelem, hogy merje megélni az érzéseit. Mert ahogyan egy nem odaillő szár is megfojthatja a frissen ültetett paradicsomot, úgy az elfojtott érzelmek is belülről marják szét a lelkünket. Ne hagyd! Gondozd a lelked – és a kerted! Mindkettő meghálálja.   

A történetet a „KertTv – A boldogság a kertben terem" népszerű producerének, McMenemy Márknak az emlékei alapján írta Kosztin Emese.