Neked elmesélem – Napfelkeltekor megyek hazafelé
Huszonöt évig balettcipőben, jövőkép nélkül, félgőzzel élte az életét. Hivatásának köszönhetően bejárta a világot, és apa lett. Amikor úgy tűnt, minden a helyére kerül, akkor dőlt össze a világa. Nem hisz az útkeresésben, de abban annál inkább, hogy ami szabaddá tesz, és még szeretni is lehet, az a jó út. Egyszerű életszeretete jelen van a pékségében, amelyet három évvel ezelőtt nyitott meg a forgalmas Nagymező utcában. A Kiskovász pékség tulajdonosa és pékje, Sábli Péter elmeséli történetét.
Kisfiúként varrónő akartam lenni, aztán pilóta, majd űrhajós. Egyik sem következett be, bár ehhez hasonló furcsa dolgok igen. (nevet) Mindig is budapesti, furcsa, laza srác voltam, aki fél lábbal mindig az álmaiban járt. Az életem a Pasaréti általános iskolában kezdődött, ahol még egyetlen határozott, átgondolt lépésem sem volt, ahogyan jövőképem sem. Ez a szó fontos, mert ha van jövőképed, sok minden másod is van. A jövőkép hajtóerő, ami szükséges ahhoz, hogy ne céltalanul bolyongj, hanem tudd, mit miért teszel. Akkor fel tudod építeni úgy a napodat, hogy annak célja, ereje legyen, hogy a sok kis nap elvezessen valahová. De tizenegy évesen semmit sem tudtam erről.
Hatodik osztályba jártam, amikor mindennap találkoztam egy táblával, rajta a felirattal: Gyere és felvételizz a Balettintézetbe! Amikor először megláttam, nagy hanggal mentem be az osztályba és mondtam a többieknek, hogy ki az a hülye, aki erre jelentkezik. Hát ki más lehetett az, mint én? (nevet) Jó, nem pontosan így volt. A nővérem, aki már odajárt előkészítő tanfolyamra, megkért, hogy menjek el vele megnézni egy felvételit. Én voltam a kísérleti alany, de engem egyáltalán nem érdekelt a dolog. Majd néhány nappal később levélben értesítettek, hogy felvételt nyertem. A nővérem helyett én kezdtem el a Balettintézet tanfolyamát, amire édesanyám és a nővérem biztatott, és biztos a nagymamám is melléjük állt volna, mert ő meg sztepptáncosnő volt. (mosolyog) Az utolsó pillanatig tiltakoztam, de ők azt mondták, ez nagy lehetőség, ne hagyjam elveszni. Hallgattam rájuk. A nővérem soha nem mutatott felém semmiféle irigységet vagy haragot, csak biztatott, és azt gondolom, ez hatalmas dolog, főleg akkor, ha az, amiért te küzdesz, amire te vágysz, a másiknak adatik meg, aki semmit nem tett érte.
Az elején rengeteget lógtam, linkeskedtem, lázadtam. Hiányoztak a régi osztálytársaim, akiket óvódás korom óta ismertem. Kiszakadtam a biztonságos, jól ismert közegből, ahol szuper érzés volt gyereknek lenni.
Amikor kiderült, hogy balettozni fogok fiú létemre, sok támadás ért, csúfoltak. Olyan dolgokat vágtak a fejemhez, amik fájtak, belülről emésztettek.
Előtte sosem találkoztam rosszindulattal, ezért nem számítottam arra, hogy engem emiatt bántani fognak. Ennek a következménye volt, hogy elkezdtem verekedni. Az igazságérzet dübörgött a mellkasomban. De ahogy haladtak az évek, szép lassan elcsendesültek a dolgok körülöttem, és 21 éves koromra elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát. A tíz év iskola megmutatta, hogy a balett mérhetetlen koncentrációt, pontosságot, időt és roppant erős fizikumot igénylő szakma, amit csak kevesen tudnak valóban jól csinálni. Ez a hivatás teljes embert kíván, aki reggel 10-től este 11-ig képes beleadni mindent; aki addig próbál, amíg nem remegnek az izmai, aki képes túlfeszíteni a határait.
Minél többet tanultam és láttam ebből a világból, annál jobban tiszteltem, de tudtam, hogy ez nem én vagyok. Számomra a legnagyobb húzóerő csak az volt, hogy lehetőséget adtak utazni – a balettnek köszönhetően bejártam a fél világot. Két és fél évig táncoltam az Operaházban, ahonnan az első utunk Jeruzsálembe vezetett. Többször is visszahívtak minket, végül az Izrael Balett vezető szólistája lettem. Turnéztunk Bécsben, Japánban, Kínában, Máltán, Németországban, sőt Angliában és Skóciában is. Tel-Avivban éltem öt évig, amit a múltamból az egyik legszebb időszakként tartok számon. Majd túl sok öngyilkos merénylet történt Izraelben. Ketten a közelemben robbantak fel. A világról való meggyőződésem azt sugallta, hogy sajnos ideje elhagyni az országot.
Svájcba költöztem a nővéremhez, hogy németül tanuljak. Később pedig a bécsi Operaház társulatával próbáltam egy japán turnéra, miközben hazatértem Budapestre. Édesanyáméknál jártam látogatóban, és már épp indultam volna a reptérre, már az ajtóban álltam, amikor csörgött a telefon. Anyukám szólt, hogy menjek vissza, mert egy nő angolul magyaráz valamit. Tel-Avivból hívott az Izrael Balett igazgatónője, hogy lépjek fel a Csipkerózsikában, a herceg szerepét szánták nekem vendégszereplőként, ezt a szerepet már kívülről fújtam, elvállaltam. Bécs, Tel-Aviv, Japán, Kína, Svájc, végül újra Izrael. (nevet) Három hónapon belül öt különböző országban kellett fellépnem. Ezerrel pörgött az élet.
A kínaiak olyan szeretettel fogadtak, hogy egy kocsit is biztosítottak a számomra sofőrrel, forgattak is az előadás alatt. Élmény volt, és jól lehetett élni belőle, de hiába adott sokat, mégsem tudtam szeretni.
Olyan volt a kapcsolat köztem és a balett között, mintha ismerősök lennénk, de barátok nem.
Az utazások alatt rengeteg embert ismertem meg, köztük a nagybetűs Nőt is. (mosolyog) Skandináviában találkoztam vele, ma is emlékszem, mennyire vibrált köztünk a levegő. 31 éves voltam, amikor kisfiunk született, végre apa lettem! Kicsivel később pedig kétszeres apa! (mosolyog) Közben nyakig voltunk a lakásfelújításban, és egyre inkább kezdtem elhagyni a táncot. Színpadmesteri munkát vállaltam, díszletet bontottam, világosítottam. Annál felemelőbb érzés nem volt, mint amikor kimondtam, hogy vége. Csodálatos hivatás, csak nem nekem. Mert én sajnos soha nem tudtam benne lenni teljes szívvel.
2007-ben nem vállaltam több fellépést. Azt éreztem, ha most nem váltok, nem vállalom fel, hogy ez nem az igazi, akkor sosem fogom megtenni. Rémisztőbb volt ez a gondolat, mint az, hogy elengedem a biztosat. A pénz motiváló tényezőként sosem volt elég a számomra. Az a kérdés is felmerült bennem, hogy mi lesz, ha kiöregszem. Erről sosem beszéltünk az iskolában és az Operaházban sem. Egy ideig természetesen élveztem, hogy jó közegben, védve, burokban vagyok, de egy idő után ez roppant nyomasztóvá vált. A burok hurok lett, ami szorított.
Először a lakásfelújítások irányába indultam el. Elvégeztem egy lakberendezői OKJ-s tanfolyamot, és céget indítottam. Sajnos ez az út zsákutca volt, ahogy életem másik fontos oldala is: a kedvesemmel elváltak útjaink. Nehezen beszélek erről, röviden csak annyit, hogy nekem ez volt életem eddigi legmélyebb pontja. Nehéz volt a lelkemet összeszedni. Azt hiszem, direkt ködösíti az agyam az életemnek ez a részét, hála a jó égnek. Nem szívesen emlékszem vissza. Átugorhatnánk? (mosolyog) Ebben az időszakban tanultam meg komolyan venni az életet. Ki tudtam mondani, hogy a szabadság számomra a legfontosabb, de azt hiszem, soha nem áltattam senkit ezzel kapcsolatban. Tudtam magamról, ha olyan helyzetbe kerülök, ahol veszélyben érzem a szabadságom, azonnal távozom.
És akkor végre eszembe jutott, hogy mit szeretek a legjobban! Főzni! Sütni! Kissrácként mindig ott álltam nagyanyáim mellett, miközben sütöttek, főztek, dagasztottak.
Mindig adtak feladatot nekem, mutogatták, mit hogyan kell csinálni, hasznosnak éreztem magam a konyhában. Mai napig a két nagymamám tanácsaival sütök sok mindent, de egyre inkább recept nélkül, fejből. Szeretek érzésre főzni, mert az még nagyobb sikerélmény.
A nagy „lökést” Vas megyében kaptam meg, ahová lementünk két hétre nyaralni a rokonokhoz, Döröskére. A szüleim itt vettek egy kis házat, és a konyha egyik részében állt egy szekrény, a szekrény mögött pedig – legnagyobb meglepetésünkre – egy fatüzelésű kemence. Léteznek véletlenek? (mosolyog)
A legnehezebbel kezdtem. Ahelyett, hogy sima sütőben készítettem volna el az első kenyerem, én egy közel százéves kemencében próbálkoztam. A helyi újság meg is írta, hogy befüstölöm a falut, annyit gyakoroltam. Az első kenyerem olyan lapos lett, hogy kérdezték tőlem: Peti, ez milyen fajta gomba? (nevet) Pedig finom volt, csak az alakja nem volt tökéletes. A kemencén nincs hőmérő, csak tapasztalat útján tudod megoldani, hogy a kellő hőfokra legyen felmelegítve, amikor beteszed a kész kelt tésztát. Régi parasztkenyereket készítek, amikben nincs más, mint liszt, víz és só.
A Nagymező utcai pékségemet úgy rendeztem be, hogy előtte soha életemben nem jártam péküzemben. Az első hónapokban dagasztógépünk sem volt, azt is én csináltam. Nem akartam egyforma székeket, az otthonos hangulat volt a szempont, mintha hazajárnál.
Én nem tudom, létezik-e olyan érzés, hogy „na igen, ez az én utam”. Szerintem egyszerűen csak olyan érzés van, hogy igen, ezt szeretem csinálni, bele tudok helyezkedni teljes lényemmel, jelen tudok lenni száz százalékig. Jó nekem, mert jó vagyok benne, teljesebb vagyok általa. A pékségemben így érzem magam.
Tudom, milyen érzés valamit félgőzzel csinálni, és most már azt is tudom, hogy milyen valamibe a létező összes energiámat, azt a bizonyos 150 százalékot befektetni.
Szeretem a benne rejlő kuszaságot, az egyenetlenséget, a színeit, az illatokat, a betérő, visszatérő vendégeket, az elrontott és a tökéletesen sikerült finomságokat is. Mindennap hajnali 2-kor kelek, hogy frissen készült pékáru kerüljön a polcokra, és akkor megyek haza, amikor más még csak ébredezik, vagy épp elkezdi a napot. Sok budapesti napfelkeltét láttam az elmúlt három évben, a fényében hazafelé sétálva Budapest olyan békés, szinte rá sem lehet ismerni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>