A szerelembetegség – egy klasszikus kór, amibe még ma is bele lehet halni

Hellászban a hagyomány szerint a Leukadé (Lefkada) fokról vetették magukat a tengerbe a reménytelen szerelmesek, ám hasonló, „Lovers' Leap” nevű tenger fölé magasodó hegyszirteket szinte mindenütt találhatunk a világon Jamaicától Wales-en át Ausztráliáig.

Ennek a sajátos elmezavarnak nevet is adtak: a görögök ereosznak, hereonnak, erótosznak, az arabok alasnak, kuturubnak, al-iszknek, a középkori latin szerzők pedig egyebek közt hiereosnak, iliscinek, epilepsia amatoriának vagy furor eroticusnak, nevezték, amelybe állítólag sokan bele is haltak. Elepedtek, megszakadt a szívük, elemésztették, ledöfték vagy halálra éheztették magukat bánatukban.

A kór tüneteit legszebben és legtömörebben a görög költőnő, Szapphó írta le, akit Kölcsey gyönyörű fordításában idézek:

„Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
égi tűz ömlik tetemimre végig,
zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak
éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
reszketek, fúlok, s halavány virágként
hervadó színnel rogyok a halálnak
karjai közzé.”

Az orvosi szakirodalom ezek mellett általában még a kór következő tüneteit sorolta föl: étvágytalanság, szabálytalan érverés, beesett arc, nyugtalan tekintet, pislogó, könnytelen szem, szétszórtság, száraz nyelv, verítékező tenyér, közömbösség, kóros fogyás, zavaros vizelet, önkéntelen magömlés vagy orgazmus.

Az ókori és középkori orvosok a betegség ellenében a következő terápiákat javasolták: erőt adó ételek, italok, különösen bor fogyasztása, forró vagy hideg fürdő, testmozgás, szórakozás, szex, érvágás, verés vagy végső esetben kasztráció... Ám akadtak emberségesebb módszerek is, egyes arab orvosok a szeretett személy szidalmazását vagy meglesését kiábrándító helyzetekben (például ürítkezés közben) ajánlották orvosságul.

A szerelembetegségnek a középkori orvosok szerint oka lehetett a melankolikus alkat, ám a szemmelverés, a szerelmi bájital vagy a ráolvasás, a bűvölés hatása is.

A szerelembetegséget Platón szent betegségnek nevezte, Arisztotelész pedig okaként egy kényszerképzet rögzülését jelölte meg. A nagy humanista, Marsilio Ficino epe-betegségnek tartotta, míg Paracelsus a mérgezések közé sorolta a kórt. A 17. századtól egyre inkább az elmezavar vagy az azóta szintén elfeledett hisztéria egyik változataként emlegették, míg a 20. századi pszichiátria teljesen el nem feledkezett róla.

A klasszikus szerelembeteget véleményem szerint manapság leginkább depressziósként diagnosztizálnák, és azonnal gyógyszerekkel tömnék tele. Már ha egyáltalán betegnek tartanák.