Az élni akarás, a rák elleni harc hőse az olasz futballválogatott csapatvezetője – „Már tudom, hogy ki kell engednem a fájdalmat”

Kastélyból a focipályára

Édesapja volt az első milliomos a Vialli családban, és mindjárt egy 60 szobás, 14. századi lombardiai kastélyban, a cremonai Castello di Belgioiosóban (amelyet akkoriban Castello dei Viallinak is neveztek) nevelte fel öt gyermekét, köztük Gianlucát. A kastély ma is turistalátványosság, persze nem azért, mert a kis Vialli egykor az udvarán sorakozó garázsajtókon gyakorolta a kapura rúgást. Már akkor is megizzadt a sikerért ahelyett, hogy a szülei támogatásával készült volna betölteni egy jól fizető állást. Inkább naponta másfél órát ingázott oda-vissza futballedzésre, és 16 évesen már a felnőttek között rúgta a bőrt. Közben a nála öt hónappal idősebb Mancini egy kevésbé tehetős katolikus családból indulva járt be hasonló utat.

Ők ketten negyven éve az olasz utánpótlás-válogatottban barátkoztak össze, majd a Sampdoria csapatában játszottak együtt, olyan remek párost alkotva, hogy „Gól-ikreknek” nevezték el őket.

A pályán a maihoz képest fordított volt a felállás: inkább Mancini szolgálta ki Viallit gólpasszokkal, míg most Vialli a jobb keze Mancininek. Játékosként az olasz válogatottal így sem sikerült soha Európa- vagy világbajnokságot nyerniük. Utoljára 1992-ben léptek együtt pályára.

Közel három évtized elteltével ismét egymásra találtak – és ez az egymásra találás mindkettőjüknek ajándék. Mancini a testvérének tekinti Viallit, Vialli pedig a hősének Mancinit, noha Gianluca vívta a heroikusabb küzdelmet az elmúlt években. Ezzel (is) válhatott a friss Európa-bajnok közösség példaképévé. „Mindig mindenki kemény fickónak tartott. Amikor diagnosztizálták nálam a gyilkos kórt, nem akartam, hogy gyengének lássanak, 12 hónapon át titkoltam. Pulóvert viseltem az ingem alatt, hogy ne tűnjön fel, mennyire lefogytam. Ma már büszkén mutatom a műtéti hegeimet annak jeleként, amit átéltem – vallotta egy interjúban, amit könnyek között adott a The Guardiannek, ám mindjárt hozzátette: – Most már tudom, hogy ki kell engednem a fájdalmat. Korábban nem voltam jó az érzelmeim kimutatásában, bent tartottam a dolgokat, ami nem helyes. Ma ahányszor sírni akarok, sírok is. Nem szégyellem. Amin pedig nevetni akarok, azon nevetek. Utána jobban érzem magam”.

Harcos és kabala

A legagresszívebb rákok egyikén így sem sikerült egyszerre felülkerekednie, mert a betegség rövid idő után visszatért. Angol nyelven kiadott könyvében azt írja, hogy a küzdelemben sokat segített a sportolói múltja. Célokat tűzött ki, ez a szó – „Goals”, ami gólokat is jelent – lett a könyve címe is. Mikor lesz a műtét, meddig tart a kemoterápia – mindent számokban, határidőkben mért. 2019 márciusában tudta meg, hogy az ellenség visszatért, akkor azt kérdezte magától: „Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyen megúszod?” És a második csatát valóban keményebbnek is élte meg. Bár ahogy ő fogalmaz, sosem harcként tekintett az élethelyzetére, mert úgy az ellenség túl félelmetesnek tűnt volna. Inkább afféle utazásként a terápiás állomások között egy nem kívánt útitárssal, remélve, hogy az nála előbb unja meg az utat és kiszáll. 2019 decemberében nyilvánították gyógyultnak, de háromhavonta ellenőrzik.

Kép

Gianluca Vialli és Roberto Mancini 1985-ben és most

Életszemlélete alapjaiban változott meg, a legfontosabb mottója az lett, hogy „az élet csak 10 százalékban az, ami velünk történik, 90 százalékban az, ahogy reagálunk rá”. Szorong, hogy nem esik-e vissza (gyomor- vagy fejfájásnál az első gondolata: „Istenem, ugye nem jött vissza?”), de több időt tölt hálával a családja, az orvosai felé. Azt mondja, amikor mégis negatív gondolatai támadnak, elcsípi őket és leszámol velük. A szerepe az olasz csapat mellett éppen a pozitív szemlélet átadása is.

A játékosok nem is titkolják, mennyit jelent nekik Vialli – jóval többet, mint egyszerű stábtag a főnök Mancini mellett. Inspiráló szimbóluma a nemzeti csapatnak, aki a puszta jelenlétével a sport nagy értékeit, a küzdőszellemet és az állhatatosságot testesíti meg.

Amikor a döntőn fontos gólt szerző Leonardo Bonucci azt mondta: a sikereik titka, hogy megtanultak szenvedni, sokak szerint Viallira is utalt. Érte is hajtottak az Eb-n, hogy minél többször láthassák ünnepelni. A szurkolók a gólok után összeölelkező Manciniben és Vialliban azt a két fiatalt látták, akik anno huszonévesen is együtt örültek a góljaiknak, és Vialli is azt vallotta: egy kicsit a fiatalságát éli újra a barátja oldalán. Még úgy is, hogy fizikailag már nem a régi, az izmai helyett a sebeit méregeti. Nemcsak az olasz futball, a sok mindenen átsegítő sport nagykövete is lett mostani pozíciójában. Az, hogy a döntő előtt két nappal a csapat jelenlétében fújhatta el a gyertyákat az 57. születésnapi tortáján, leírhatatlanul sokat jelentett neki. Rendre megnevettette a többieket is, sőt a kabalájukká vált. Az első győztes meccsük előtt majdnem nélküle indult el a csapatbusz a stadionba, csak miután utánuk szaladt, vették fel, mint egy stoppost. Onnantól babonából az összes helyszínen eljátszották – már szándékosan – ugyanezt: Vialli mindig száz méteren át szaladt a busz után, mire felvették. Ezek a futások szerencsét hoztak végül.

Aranyszívű aranyérmes

A tréfáit játékoskorában nem értékelték ennyire: 28 évesen állítólag azért került ki végleg az olasz válogatottból, mert a csapat mókamestereként a szövetségi kapitány zsebkendőjébe parmezánsajtot rejtett. A szakvezető a csomagot az öltényzsebébe tette, a drága öltönye ettől tönkrement. Ahogy Vialli karrierje is a nemzeti csapatnál. Pedig az olasz mezhez fűződő viszonyáról nemrég így vallott a játékosoknak: „Kötelességünk győzni, de főként érzelmeket, hűséget, szeretetet, Olaszország iránti büszkeséget, alázatot mutatni. Mert ez a válogatott 120 éve létezik, és akik a mezét viselik, csak kölcsönbe kapják, és majd vissza kell adniuk.” Ezért is különösen hálás a korábban dús göndör hajú, ma kopasz Vialli azért, hogy Gabriele Gravina, az olasz szövetség elnöke a kemoterápiája alatt is támogatta a munkáját a válogatottnál. Ha már a fizimiskáját említettük: az Eb-n gyakran viselt jellegzetes sapkát, amelyet Olaszországban Coppolának hívnak, és eredetileg a szicíliai parasztemberek viselték a nap sugarai ellen (ahogy Vialli is tette az egészsége érdekében).

De nem ezért emelünk kalapot előtte, hanem mert sosem adja fel, noha tudja, hogy a következő évei is tele lehetnek kihívásokkal. Folyamatos küzdelme sokakat szembesít az élet értékével. „Nagyobb a szíve, mint bármelyik labda, amit valaha elrúgott”, „erős személyiség, akit nem mindenki szeret, de mindenki tisztel”, „a pénz másodlagos számára az élet hierarchiájában”, mondják róla. Mindig is vehemensebb típus volt, mint a higgadt Mancini, akiről így beszél: „Boldog vagyok, hogy a legjobb barátommal dolgozhatok! Roberto olyan bizalmat közvetít a fiúk felé, hogy amint meghallják őt, képesek a vízen is járni!”

De talán Vialli is képes csodákra, miközben reméli, hogy az ellensége már elfáradt, és békén hagyja. Amit senki nem vehet el tőle: a csapások után a legjobb barátjával Európa-bajnok lett. A Gól-ikrek a londoni Wembley-ben ünnepelhettek, ahol 33 évvel korábban együtt bukták el a Bajnokok Ligája döntőjét (ráadásul Vialli Londonban fejezte be a futballt, és ma is ott él). S hogy miként tekint a jövőbe? „A szerződésem 2022 decemberéig, a katari világbajnokság végéig szól. Úgyhogy folytatjuk, megteszünk mindent!” Nem csak a sportsikerekért.