Érintésfóbia – Ne nyúlj hozzám! Nem bírom, ha hozzám érnek!
Egyes embereket csak az zavar, ha idegenek nyúlnak feléjük, mások legszívesebben burkot növesztenének a testük köré akkor is, ha egyik családtagjuk közelít feléjük öleléssel, és vannak, akik pánikrohamszerű tüneteket produkálnak, ha valaki „betör” a személyes terükbe. Ha létszükségletünk a fizikai kontaktus, akkor mégis miért reagálunk ennyire különbözőképpen a fizikai kontaktusra?
Tizenegy éves voltam, amikor egy nyári úszótáborban szexuálisan molesztáltak. Délután volt, az edzőnk szabadfoglalkozást rendelt el, úgyhogy azt csinálhattunk strandon belül, amit csak akartunk. Én épp a vízben lubickoltam egyedül, amikor két tizennégy év körüli fiú megkérdezte, labdázom-e velük. Én persze naivan igent mondtam az invitálásra. Meg sem fordult a fejemben, hogy tetszhetek nekik, hiszen a kétrészes fürdőruhám alatt nem domborodott még semmi. A labdázásból aztán víz alatti fogdosás lett a srácok részéről, először csak finoman közeledtek, majd egyre erőszakosabban bántak velem: lefogták a karjaimat, egyikük a tenyerembe vájta a hüvelykujját, a másik eközben matatott rajtam a víz alatt. Szerencsére ennél több nem történt, mert remegő hangon ugyan, de kértem őket, hogy hagyjanak békén. Az esetről huszonnégy éves koromban, egy „kiadós” anorexia után tudtam csak beszélni szakembernek.
Attól a bizonyos nyári naptól kezdve iszonyodtam, ha anyukám puszit akart adni, apukámat pedig ellöktem magamtól és agresszívvá váltam, valahányszor meg akart ölelni.
A szüleim nem értették, mi bajom, és én nem szerettem volna beszélni az okokról. Az iskolában egyre nagyobb fizika távolságot próbáltam tartani a társaimmal, kifejezetten utáltam, ha meg kellett fognom a társaim kezét. Most 36 vagyok, és a tenyeremet azóta sem engedem megérinteni senkinek – számomra ez az egyik legérzékenyebb és legféltettebb területem. Régebben minden randinál, ha egy fiú megfogta a kezem, a szívem a torkomon akart kibukni, izzadni kezdtem, és úgy éreztem, megfulladok. Csak később tudtam meg, hogy ezek a pánikroham tünetei. Amikor sorban kell állnom a metró mozgólépcsőjén vagy a pénztárnál még ma is kiráz a hideg attól, ha túl közel áll valaki hozzám, és sikítani tudnék, ha egy ember karja súrolja a vállamat. (A koronavírus miatti távolságtartási előírások boldoggá tettek).
Természetesen nem vagyok frigid, mindig is képes voltam/ vagyok párkapcsolatot kialakítani, de néha még ma sem tudok mit kezdeni azzal, ha a párom napközben csak úgy megsimogatja a vállam.
Időközben rájöttem, hogy az, hogy ódzkodom az öleléstől és a kézfogástól, nem arra utal, hogy másokkal van bajom, hanem sokkal inkább arra, hogy még mindig önmagammal küzdök, önmagamban vagyok bizonytalan. E felismerésem után kezdtem el pszichológushoz járni, akit egy ismerősöm ajánlott, s aki korábban szintén utálta, ha megérintik, megpuszilják. Úgy fogalmazott, hogy „szinte égeti a bőrét minden érintés”, ráadásul az érintéstől való félelem zavarta a munkáját és a személyes életét is. A szakember apró lépésekben haladva szoktatta hozzá az érintéshez, és noha nem lett azóta sem túl közvetlen, de a korábbinál jóval nyitottabbá vált.
A szüleimnek felnőttkoromban meséltem el a nyári edzőtáborban történteket. Esténként arról beszélgettek, vajon mit rontottak el a nevelésemben. Én mindig ugyanazt válaszoltam nekik: semmit. Elvégre egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyesmi fényes nappal a kilencvenes években megtörténik. Egy dolgot azonban elfelejtettek mondani gyerekkoromban, nevezetesen, hogy az én testem csakis az enyém, s hogy kizárólag én döntöm el, ki érinthet meg, és ki nem. Visszautasíthatok akár egy szülői ölelést is, ha úgy érzem, nem akarom azt. A gyereknek nem mindig egyértelmű, mi a jó és mi a rossz érintés, azaz a helyénvaló és a helytelen, az áldozat és a zaklató.
Úgy vélem, a szülőnek kell elmagyaráznia, hogy ha valaki azt kéri, hadd nyúljon a gyerek intim testrészeihez, az nem helyénvaló.
Érintés: van, aki megnyugszik tőle, van, aki szorong miatta
„Összességében elmondható, hogy nagy egyéni különbségek vannak az érintés iránti igényünkben. Ez teljesen normális dolog, hiszen nincs két egyforma ember sem. Problémára akkor gyanakodhatunk, ha az érintés jelentős szorongást, diszkomfortot okoz az egyénnek vagy partnerének. Ilyenkor szükségessé válik a probléma feltárása és a terápiás munka.
Az emberek jelentős többségénél az érintés biztonságot adó, stresszoldó, megnyugtató hatású. Abban az esetben, ha az érintés a mindennapjaink része, és valamilyen esemény következtében (társunk elvesztése) hosszú időre kénytelenek vagyunk ezt nélkülözni, az komoly pszichológiai következményekkel jár, akár depresszióhoz is vezethet. Vannak viszont olyan emberek is, akik egész életükben jól érzik magukat viszonylag kevés testi kontaktussal is.
Az is változó, hogy kitől fogadjuk jól vagy éppen rosszul az érintést. Egy párkapcsolatban ez jó esetben a mindennapok szerves részét alkotja, viszont nem jelenti azt, hogy idegenek érintését is komfortosnak érezzük. Másokat az idegenek érintése sem zavar. Ez teljesen természetes jelenség így” – mondja Füredi Krisztián szexuálpszichológus, párterapeuta, s hozzáteszi, hogy az említettek mellett van egy genetikailag, biológiailag meghatározott része is annak, ki mekkora közelséget/távolságot érez komfortosnak, és ez lehet a születéskor már meghatározott temperamentumunk része.
Ezért van az, hogy egy családban, ahol gondoskodó, meleg, szeretetteli a gyermekek nevelkedése, és minden gyereket egyformán szeretnek a szülők, az egyik mégis bújósabb, jobban igényli az érintést, a másik pedig kevésbé.
„Az érintésnek nagy szerepe van az elsődleges gondozó (legtöbbször az édesanya) iránti kötődés kialakulásában. A személy egész életét, későbbi kapcsolatait meghatározza, hogy milyen a kötődése, s a biztonságos kötődés kialakulásában jelentős szerepet kap az, hogy a szülő mennyire tudja a csecsemő igényeit kielégíteni. Nem csupán a gondozás és a táplálás értendő ide, hanem a szeretettel teli odafordulás és az érintés is. Amíg a csecsemő nem képes önmagát megnyugtatni, addig a szülő ölelése, érintései a megnyugvás elérésének elsődleges forrásai. Ahogy fejlődik, jó esetben kötődése biztonságossá válik, rövidebb-hosszabb idejű szeparáció esetén is tudja, hogy az édesanya visszatér hozzá. Ez az ideális eset, de sajnos nem minden ember kötődése biztonságos, ami sok okra vezethető vissza. Előfordul, hogy a gondozó betegsége miatt nem állandó a kapcsolata a gyermekével (pl. kórházi kezelésre szorul mentális vagy fizikális betegség miatt) vagy az intézetben nevelkedő gyerekek esetében. Ők kevesebb érintést kapnak, azt sem az anyától. Sajnos különböző traumák is történhetnek gyermekkorban, ezek is meghatározzák a kötődést, illetve az egyén érintéshez való viszonyát” – mondja a szexuálpszichológus-párterapeuta.
A szakértő szerint fontos hangsúlyozni, hogy az érintéstől való extrém szorongás mögött sokszor traumatikus események állnak.
Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni, aki segít ezeknek az okoknak a feltárásában és a trauma feldolgozásában Vannak olyan pszichiátriai kórképek és mentális állapotok, ilyen például az autizmus, amikor az egyén ennek következtében nem vágyik érintésre. Autizmus esetén mindez különböző fejlesztő gyakorlatokkal minimálisan alakítható, de jó tudni, hogy az egyén csak megtanul bizonyos kapcsolódási formákat, de ettől még nem lesz valódi igénye erre. Más esetekben, például olyan evészavarosoknál, akiknek esetleg szexuális abúzus rejlik a betegségük kialakulásának hátterében, a pszichoterápia segít a saját és mások testével, érintéssel kapcsolatos problémájuk megoldásában, így ők a terápia hatására ismét képessé válhatnak a szeretetteli, intim érintésre, amely kölcsönösen örömet okoz.
A mai kor nem kedvez a testi kontaktusnak
Manapság annyi körülöttünk a kütyü, annyit nyomkodjuk azokat magányosan, annyira elmerülünk bennük, hogy néha el is felejtjük, milyen, amikor hús-vér embert érintünk. Férj és feleség ülnek egymással szemben okostelefonjaik képernyőjét görgetve, gyerekek játszanak tablettel, ha édesanyjuk épp nem ér rá, hogy karjaiba vegye őket.
Valljuk be, a modern kor vívmányai nagyban hozzájárulnak az érintésmentes élethez, és nemhogy elősegítik a testi kontaktust, a ringatást, az összebújást, épp ellenkezőleg: elterelik róluk a figyelmet.
Hogy mennyire válságban az érintés, jól mutatják a világszerte szervezett öleléspartik is, ahol kifejezetten azért találkoznak egyedülálló emberek, hogy egymást megérintsék, megöleljék.
Egyszer egy ismert médiaszakértő azt mondta nekem: „Figyeld meg, eljön az idő, amikor előbb érünk reggel az okostelefonunkhoz, mint a párunkhoz!” Igaza lett. Habár sok éven át nehezemre esett elviselni a testi érintést, azon az állásponton vagyok, hogy nem lenne jó, ha az emberiség elszokna tőle, hiszen például az ölelés köztudottan oxitocint, avagy kötődési hormont szabadít fel, csökkenti a stresszt, a fájdalmat, javítja az immunrendszer működését és a közérzetünket.
Felhasznált irodalom:
Dr. Campbell, Ross – Chapman, Gary: Az 5 szeretetnyelv. Gyerekekre hangolva.
Satir, Virginia: A család együttélésének művészete. Budapest: Coincidencia, 1999.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
