Háy János: „Nem üthetjük agyon a másikat az igazságunkkal”
Háy János író, költő, drámaíró a pandémia évében két könyvvel válaszolt az élet által feltett kérdésekre. A Ne haragudj, véletlen volt – Karanténnaplón és A cégvezető című regényén keresztül egyszerre térdel a gyóntatószékben és oldoz fel a rács túlsó oldaláról. Az elszámolás kettős attitűdje fontos mementója az elmúlt évnek, erről is beszélgettünk, amikor „ellenőriztük”, hogy valóban látszik-e a toronydaru a dolgozószobája ablakából.
(A darut egyébként elbontották, az építkezés egy új fázisba léphetett – Négy név van az ajtón, de már csak egyedül lakik itt.)
– Mi kell a művészileg érvényes öregedéshez?
– Nem is az érvényesség, hanem a méltóság a tét. Fontos, hogy az ember ne váljon önmaga paródiájává, de ne is számolja fel a még meglévő életenergiáit, miközben tagadhatatlanul bőven van ránc kívül és belül is.
– Ez az öregedés plasztikus leírása, de mi hozza mindeközben a művészi önazonosságot? Persze nem akarom mindenképp rád erőltetni, hogy öregszel...
– Semmi gond, nekem ez most aktuális kérdés. Arany János 63 évesen már beteges öregúrnak számított – kicsivel volt csak idősebb nálam.
Minden életkorban az a legfontosabb, hogy szinkronban legyél azzal, amit csinálsz.
Ez azt jelenti, hogy a lehető legfigyelmesebben át kell vizsgálni a világot, éppen azok között a tér-idő koordináták közt, amiben vagy, át- és bejárni a tájat egészen a teljes megismerésig. Ha ezen a ponton egy lap azt kéri, hogy írjak egy novellasorozatot, és én elindulok ugyanazokon az utakon, amerre már jártam, látszólag nem rossz szövegek fognak születni, de nem lesznek már benne valódi létcélok. Mindig változtatni kell. Távolságot vagy mélységet kell növelni – de muszáj mozdulni. Ha nem teszem, akkor önmagam kliséit gyártom újra és újra.
– Félsz tőle?
– Naná, hogy félek, bár nem kelek minden nap rettegve.
Ahogy elkezdesz öregedni, ritkul körülötted a kritikai reflexió, többen rábólintanak arra, amit csinálsz – könnyebben elhiszed magadról, hogy rendben van, amit írsz.
A legnagyobb félelmem az, hogy egyszer majd nem ismerem föl a gyerekeimet, de rögtön ezután jön az, hogy nem ismerem fel, hogy érvényes vagy érvénytelen szöveget írok. A rossz írásnál az is jobb, hogyha az ember kussol.
– Könnyű csendben maradni?
– Az író akkor érzi magát tehetségesnek, ha épp ír. Ha nem írok semmit, rohadtul tehetségtelennek gondolom magam. Egy-két hetes kihagyás után néha akár még civilben megszólalni is fizikai fájdalom, annyira ócskának élem meg magam.
– Mondtál egy-két jó sztorit helyzetekről, amikor nem tudtad pontosan, hova mégy – Nápolytól Selmecbányáig, színházi találkozó, felolvasóest –, és te elindultál pontos cím nélkül. Jellemző rád ez a motívum?
– Az egész életünkre jellemző, hogy nem tudjuk pontosan, hová érkezünk. Az út csak retrospektíve látszik logikusnak. Amikor előtte állsz az eseményeknek, akkor az azért minimum kétesélyes, hogy milyen irányt vesz az élet. A XIX. századi regényben még működik a descartes-i kauzalitás, ha Tolsztojra gondolunk, azon a bizonyos moszkvai bálon már lehet látni, hogy közeleg a vonat Anna Karenina felé, de a valós élettapasztalatunk azért az, hogy nem tudjuk, mi következik.
– A műveidben következetesen ragaszkodsz ehhez az állásponthoz?
– Szerintem igen. Nem csinálok belőle ideológiai panelt, mert minden elviség ellensége a műalkotásnak. Hogy eleve elrendeltek-e a fordulók vagy sem, nem töröm rajta a fejem, egy biztos: te nem számítottál rá. Egy hete búcsúztunk a bátyám feleségétől, aki az általam ismert emberek közül talán a legegészségesebben élt, a magazinok borítékolták volna a hosszú életet, mégis elég fiatalon maga alá gyűrte egy betegség. Apám halála után próbáltam anyámat biztatni – ez persze valahol furcsa biztatás, mert aki özvegyen marad, az nem ugyanazt éli át, mint aki a szülőjét veszti el. A gyerek mindig az élet felé megy, ezt diktálja belül minden, a társát elvesztett ember pedig életet veszt. Álltunk egymással szemben, anyám gondolkodva annyit mondott: nem így terveztük, kisfiam. Az életemet jelentősen meghatározó események nem voltak tervezve.
– Fájdalmasak is voltak.
– Nem haragszom a fájdalmas eseményekért, sem az életre, sem a Teremtőre.
– Miért nem?
– Aki képes érzelmileg kötődni a világhoz, ami szerintem az egyetlen érvényes életirány, annak számolnia kell azzal, hogy nincs védelem a fájdalommal szemben. A fájdalom, öröm, boldogság, ugyanaz a csomag. A másik választható csomagban egyik sincs benne, de abban valójában élet sincs.
Ennek az ajánlata, hogy ne azonosulj soha a világgal, maradj mindentől tárgyszerű távolságba. Kapard ki a jókat, legyél gazdag és sikeres; töltsd teli az idődet élvezetekkel: utazással, alkohollal, nőkkel, férfiakkal – de semmit ne engedj túl közel magadhoz érzelmileg. Az élet legnagyobb vesztesége elutasítani a saját valóságod megélését.
– Ezzel beleléptünk az új regényed, A cégvezető tematikájába is. A gyóntatópapi regény mint műfaj, elfogadható a számodra?
– Mért ne, de ha mást mondtál volna, akkor sem tiltakoznék. Valóban van benne egy szembesülés önmagaddal, és mi más volna a gyónás, mint a tetteiddel való kendőzetlen szembesülés – nem akkor, amikor a papnak mondod, hanem amikor egyedül vagy velük. Amikor összegyűjtöd, és amikor megbánod és amikor korrigálnod kell, amit addig műveltél. A könyv záróképétől visszagondolva egyértelmű, hogy ez egy életfordulópont regény. A cégvezető élettörténete és a narrátor küzdelme zajlik oldalakon keresztül az önazonossághoz való megérkezésig. Olyan világot élünk, amelyben a különböző médiafelületeken különböző egók hozhatók létre, amelyek teljesen túlnőnek az emberen. A regény arról szól, hogy hogyan csöppensz vissza saját magadba, és ez nehéz történés. Általában a cégvezető hibái szempontjából vizsgáljuk a szöveget, ahogy otthagyja a családját és újat kezd, miközben ő nem egy családot, hanem az élethez való korábbi viszonyát hagyja ott. A feleség hibája ugyanolyan súlyos, mint a cégvezetőé – mert ki akarja iktani a férfi életéből azt, ami a feladata. Én dönthetek úgy, hogy nem írok többet egy betűt se, de a csajom nem mondhatja, hogy ne írjak többet. Ha a cégvezető úgy gondolja, hogy nem akar több vállalkozásba belelépni, akkor az az ő döntése, de ezt más nem ajánlhatja fel neki, és pláne nem kényszerítheti rá.
– Ezt a kettősséget, mindkét oldal igazságát nem csak itt mutatod meg. Mondtad egyszer: „nem tehetjük meg, hogy agyonütjük a másikat az igazságunkkal”.
– Ez írói alapfeladat, hogy minden sors igazságát képviselni kell, és hogy nincs ítéletalkotás. De amúgy egy párkapcsolatban is csak konszenzuális igazságok vannak. Amikor az egyik ráerőszakolja a másikra a saját életakaratát, amit annak követni kell, az nem egy egészséges párkapcsolati viszony, hanem tulajdonképpen házi messianizmus. A normális párkapcsolatban közös út van, furcsa talán, de ez az alapja a külön utaknak is.
A világ mindig a másik által tárul fel és válik lakhatóvá, az a része is, ahová nem közösen megyünk.
– A szövegeiddel kapcsolatban az volt az első nagyon erős érzésem, hogy lemeztelenítik az olvasót.
– Nem tudom, hogy jól van-e vagy nincs, de egy írónak addig kell elmenni a világ feltárásában, amíg csak képes. Amikor egy-egy szituációt vagy embert gondolok végig, megpróbálok egészen belülre kerülni. A hétköznapokban való mozgásunk alapeleme egy védelmi rácsozat, morális háló, ahol általában be vannak árazva a létezők: ez egy félelmetes vagy számodra veszélyes dolog, mérgező, menekülni kell... Értékhálót húzunk a világra és ebben működünk, mondhatjuk úgy, biztonságban. Amikor írok, akkor alapvető célom, hogy az értékháló mögé lépjek, és úgy láttassak eseményeket, ahogy azok még a beárazás előtt voltak. Az igazán jó művek azért találnak szíven, mert szinte észre sem veszed, de figyelmen kívül hagyják a biztonsági zónádat.
– A társadalmi szerepvállalásban a kategorizálhatóságtól nagyon ügyesen menekültél. Nincs benned megfelelési vágy?
– De van, nagyon szeretnék például jó apa lenni, jó társa annak, akinek a társa vagyok, és persze nagyon jó író, de tényleg nem gondolom, hogy csapattagnak kellene lennem bármilyen politikai csoportosulás oldalán. Ez nem jelenti azt, hogy társadalmilag haszontalan vagy társadalmon kívüli vagyok, és nem is szeretnék az lenni. Mindannyiunknak van egy tere a világban, ahol az egyén kompetenciája határozza meg az élet minőségét. Sokszor azt látom, hogy a közéleti elvek szerint szerveződő csoportokhoz való tartozás felment az alól a felelősség alól, hogy a saját feladatunkat igazán jól csináljuk. Ha valakit felemelnek, mint ilyen vagy olyan elkötelezettségű művészt, akkor jószerével a kutyát sem érdekli az esztétikai minőség. Szerintem ez halálos vétek. Ha tetszik, egy nemzeti bűn. Egy alkotó ne azért kerüljön címlapra, mert politikailag így vagy úgy gondolkodik, hanem azért, mert például piszok jó könyvet írt. Mondhat bárki bármit a közéletről, engem mindig az fog érdekelni, hogy milyen ott, ahol ő kompetens. Milyen orvos, amikor gyógyít? Milyen tanár, ha tanít? Milyen a kőműves, amikor téglát téglára rak? Milyen vagy apaként? Milyen vagy, mint valakinek a gyereke? Milyen vagy, mint testvér? Ezek az alapvető kompetenciáink. Ha ezekben valaki nemtörődöm, hanyag vagy lusta, számomra tök mindegy, hogy mi a véleménye a köz ügyeiről. Mert az ilyen ember, akkor is, ha számomra szimpatikus gondolatokat hangoztat, alapvetően köz-ellenes.
– A Covid-helyzet mind társadalmi, mind egyéni szinten adott egy sanszot a megtisztulásra. Eddig a pillanatig úgy fest, hogy ezzel nem sikerült túl jól élni.
– Az európai ember a hatalmas arcából úgy tűnik, nem tud visszavenni. Az igazi nagy hiba, ha valaki azt gondolja, hogyha többnek láttatja magát, akkor jobb életet él. Jó lenne azzal szembesülni, hogy akkorák vagyunk, amekkorák, és egyikőnk sem különleges.
Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>