Címeres mezben: magyar bajnokokat és sportlegendákat kérdeztünk legnagyobb kihívásaikról

Illés Fanni – A parasportoló is példakép

– Májusban másodszor is Európa-bajnok lett, s rövidesen a paralimpián úszik. Hogy lehet egy nagy siker után rögtön újra fölszítani a győzni akarást?
– Közvetlenül verseny után nehéz visszatalálni a belső tűzhöz, hiányérzete van az embernek, hiszen valami véget ért, nincs már abban a légkörben, nem ég ezer fokon, nincs adrenalin. A lelkesedést bennem az tartja fenn, hogy nem tudom elképzelni az életemet úszás nélkül. A sportágam szeretete és az eredmények ösztönöznek – és szerencsére nem úsztam olyan jó időt az Eb-n, hogy ne legyen motivációm.

– Sokan százszor is megtervezik a nagy pillanataikat. Hogy látja maga előtt a tokiói szereplését?
– Mindig a saját számomat, a 100 mellet képzelem el, azt úszom le fejben rengetegszer. Gondolatban átélem, milyen, amikor odaérek, mit mi után csinálok, és próbálok egyszerre egy dologra koncentrálni. Arra, hogy hogyan fogom érezni magam úszás után. Azt képzelem, hogy elégedett leszek, és boldog – majd ezt igyekszem megőrizni, ezen dolgozom, ehhez térek vissza újra és újra.

– Mik a „belső ellenfelek”?
– A legnagyobb feladat az esélyesség terhe. Már nincs olyan könnyű dolgom, mint a 2018-ban szerzett első aranyérmem előtt, amikor még lesz, ami lesz alapon, vesztenivaló nélkül versenyeztem. Az első győzelmem után magam felé is mások lettek az elvárások, és azt sem volt könnyű megszokni, hogy minden ellenfél engem néz. Nem mondom, hogy ez gond, folyamatosan dolgozom rajta, pszichológus, az edzőm és a családom is segít.

– A médiából is érezhető, milyen összetartó a paralimpiai csapat. Mi mindenben számítanak különösen is egymás támogatására?
– Mindig van valami, ami miatt szorosan összezárunk. Szeretnénk, hogy a mi teljesítményünk ugyanolyan megbecsült, sőt menő dolog legyen, mint ép társainké. Ugyanúgy magyarok vagyunk, ugyanúgy szállítjuk az érmeket a világversenyekről – mégsincs akkora hírértéke. Kívülállóktól gyakran hallani, hogy nekünk könnyebb, kevesen vagyunk, nem kell annyit edzenünk – pedig én is ugyanannyit vagyok az uszodában és a konditeremben, mint az ép bajnokok, persze ezt nem híresztelem, hiszen ez a dolgom. De aki csak annyit lát, hogy nincs lábam, ezt nem tudja elképzelni rólam, sőt, hétköznapi dolgokat is bizonygatnom kell, például hogy tudok főzni vagy autót vezetni. Egy fogyatékkal élő ember sokszor találkozik olyan pillantással, ami elsőre lemond róla – ezért először fejben kell akadálymentesíteni.

Kép

Illés Fanni - Kép: Páczai Tamás

– Elérhető ez a sporttal?
– Igen, mert egy sportoló, legyen para vagy ép, mindig példakép. Ahogyan él, amit tesz minden nap, ahogyan dolgozik, ahogyan az országáról képet ad, annak mind méltónak kell lennie. És a parasportolók is az egész nemzetüket képviselik.

Kovacsics Anikó – Mindannyiunkra szükség van

– Mi a legfontosabb feladata egy csapatkapitánynak az olimpia előtt?
– A sérülésem miatt most egy kicsit szokatlan helyzetben vagyok, de mindenképpen azt szeretném, hogy az a csapatszellem és -kohézió, ami a selejtezőn megvolt, és amivel a kvalifikációt kiharcoltuk, az megmaradjon. Nagyon együtt voltunk a pályán és azon kívül is, jó útra léptünk rá akkor.

– Milyen cél van az út végén?
– Ha már azt elértük, hogy végre újra olimpián játszhatunk, akkor nem szabad megelégedni ennyivel – remélem, nem is tesszük majd. Fejben mindenképp késznek kell lenni arra, hogy megragadjuk ezt a lehetőséget, mivel könnyen lehet, hogy ez soha vissza nem térő alkalom. Amikor ilyen adatik, akkor merni kell olyan célokat is magunk előtt látni, amiknek a megvalósulására korábban álmunkban sem gondoltunk volna. Ha úgy játszunk, hogy mindent kiadunk magunkból, akkor nem hiszem el, hogy annak ne lenne kivételes eredménye.

– Van meghatározó gyerekkori emléke, amely olimpiához fűződik?
– Mióta a kvalifikációval karnyújtásnyira került az olimpia, rengetegszer eszembe jut egy momentum, ami a Sydney-ben ezüstérmet szerzett női kéziválogatotthoz kapcsolódik. Én kilencéves voltam akkor. Annak a csapatnak tagja volt Balogh Beatrix, aki Csurgóról származik, ahonnan én is, a családunknak pedig jó ismerőse. Emlékszem, hogy anyukámat mekkora örömmel töltötte el, hogy Bea, a volt iskolatársa ilyen eredményt ért el. A döntő után rögtön telefonált is az apukájának, hogy gratuláljon, és elmondja, hogy mennyire büszke ő is. Most is nagyon bennem van az, amire már akkor is gondoltam, hogy milyen büszke lenne édesanyám, mekkora dolog lenne, ha engem látna ott.

Kép

Kovacsics Anikó - Kép: MKSZ

– Mi az, ami ezt a csapatot teheti majd példává?
– Az, hogy az a tizennégy ember, aki pályára lép, a felelősséget felvállalva és magából mindent kiadva lép pályára. Mi nem a sztárközpontú csapat vagyunk, ahol egyvalaki viszi a hátán az egészet: mindannyiunkra szükség van a sikerhez. Ez lehet az erőnk, és bízom benne, hogy élni fogunk vele.

Király Gábor – Ha a csapat egységként szerepel, mindent el tud érni

– Lélekben mi a különbség klub- és válogatott meccs között?
– Egy országban sok sportklub van, de a nemzet egy, és mikor az ember felveszi a címeres mezt, az egész nemzetet képviseli – azt az egységet, ami minden magyart összeköt. A külföldön élő magyaroknak is ugyanolyan fontos a nemzeti együttes szereplése, eredményessége és az összetartozás légköre.

– A 2016-os Európa-bajnokságnak melyik pillanatát tenné albumba?
– Sok ilyen van, nem egyet utólag láttam felvételről. Volt egy jelenet, mikor a szurkolók elözönlötték az utcákat, de megmaradt bennem az Eb legszebbjének választott védésem, az osztrákok elleni győzelem, vagy mikor Gera Zoli góljánál már a rúgás pillanatában láttam, hogy be fog menni, mert egy vonalban álltam vele. Az egész egy felejthetetlen, „többnapos pillanat”.

– A mostani csapat járvány idején, nehéz csoportban, hazai közönség előtt játszik. Hogy lehet jól bírni a nyomást?
– A futball erről szól: állandó nyomás alatt kell teljesíteni. Más sportágaknál hosszú felkészülés után, a verseny egyszeri pillanatában kell jól szerepelni, a foci az év 12 hónapjából 11-ben folyamatosan zajlik. Mindig ott vannak a meccsek, az egyesület és a szurkolók elvárásai, a média – a nyomás része a sportnak. Én azzal a beállítottsággal dolgoztam, hogy minden körülmények között menni kell tovább. Siker esetén ne higgyük, hogy már mindent tudunk, kudarc után pedig, hogy mindent elfelejtettünk.

– Mi adja a magyar foci saját karakterét?
– A klasszikus magyar kreativitás és a játékosok egymáshoz való kapcsolódása. Ha egy magyar csapat egységként szerepel, mindent el tud érni.

– Szurkolóként milyen a gólöröme? Higgadtan biccent, vagy ordítva felpattan?
– A labdarúgás emóció. Én is fel szoktam ugrani, mert robbannak az érzések, kiabálok is persze – bár 5–0 után a hatodik gólnál már nem biztos. Vannak nagyon emocionális helyzetek, ezeket egy hétköznapi mérkőzés is előhozza. Ezért szép a foci. Igaz, amióta visszavonultam, nyugodtabban nézem a meccseket. Régebben, amikor a német szezonnak már vége volt, de itthon még voltak bajnokik, elmentem a Haladás meccseire Szombathelyre – akkor sokkal hevesebb voltam, mint most.

– Mit gondol, ki lesz az Európa-bajnok?
– Németországban és Angliában is játszottam, így a mieinken kívül nekik szurkolok. A németek szerintem ott lesznek a négy között, akár a döntőben is. Biztosan lesz egy meglepetéscsapat – bízom benne, hogy a magyar válogatott lesz az. Bár nehéz a csoportbeosztásunk, de emiatt fájjon a feje azoknak, akiknek kötelező a győzelem. A magyar megnehezíti majd minden ellenfele dolgát.

Märcz Tamás – A fiúk éhesek a sikerre

– Melyik az a játékosként szerzett olimpiai élménye, amit soha nem fog elfelejteni?
– Az olimpiának egyrészt az adja a varázsát, hogy ennyi sportoló együtt van egy helyen, olyan sztárok, mint az NBA-s kosarasok vagy a top Grand Slam-es teniszezők. Sydney-ben nekem a győzelem is megadatott – amiért egy magyar vízilabdás mindig megy –, egy 20 000 fős létesítményben játszottunk, ami ebben a sportágban kivételes alkalom. Ráadásul akkor 24 év után nyert a válogatott, és az arany mindannyiunknak gyerekkori álma volt.

Kép

Märcz Tamás - Kép: Profimedia - Red Dot

– Edzőként hogy hozza formába magát az olimpiára?
– Különleges helyzet ez, hiszen alapesetben a kapitány havonta találkozik a csapatával, ám erre nem volt mód az elmúlt másfél évben. Ezért folyamatosan figyelem a játékosokat edzésen és meccseken. Emellett törekszem, hogy ne csak mentálisan, de fizikailag is topon legyek. Egy világverseny az edzők számára is komoly igénybevétel – így edzem én is.

– Mik a magyar csapat erősségei?
– Jó szériából jövünk, jól szerepeltünk az elmúlt időszakban. A 2020. januári budapesti Eb-n sikerült győzni. A korösszetétel is megfelelő: épp jó arányban vannak a rutinos, az ideális korú és a fiatal pólósok. Két fantasztikus kapusunk van, a játékosaink jó lövőkészséggel bírnak, ettől tartanak az ellenfelek. Lendületes a csapat, alkalmas gyors támadások vezetésére, és a fiúk éhesek a sikerre.

– Milyen kihívást jelentenek a rendkívüli körülmények?
– Szokatlan lesz a nézők hiánya, hiszen már szinte biztos, hogy nem lehetnek szurkolók az olimpián. Szigorú szabályok várnak ránk a torna közben. Várhatóan csak az uszoda–szálloda vonalon mozoghatunk majd, a szabadnapok vélhetően a faluban telnek majd. Bármilyenek legyenek is a körülmények, azokhoz a legjobban kell alkalmazkodnunk.

– Minden pólóedző szereti, ha ruhástól a medencébe rántják?
– A tavaly januári Európa-bajnokság megnyerése után én magam is csobbantam – különös pillanat, amikor örömmámorban fürdik edző és csapata a vízben. Más sportágban nem adatik meg, hogy a stresszes nagydöntő után az edző rögtön lehűtse magát. Jó lenne újra fürdeni, de hosszú lesz az út: érjünk oda épségben, egészségben, ha így lesz, éremért mehetünk Tokióba.

– Az első olimpia Benedek Tibor nélkül… Mit visz magával tőle Tokióba?
– Tibivel gyerekkorunkban ismerkedtünk meg, és már akkor a legmegszállottabb volt közülünk. Hite és győzni akarása vitte előre, és ez számomra is példamutató volt. Soha nem felejtjük el őt. Fáj, hogy már nincs köztünk, de egy picit mégis velünk lesz: föntről biztosan szurkolni fog nekünk. 

A cikk a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatásával készült.