Ezerarcú édesanyám, Isten éltessen!

Az én édesanyám is esendő ember, mint bárki más. Miért is kéne tökéletesnek lennie? Attól igazi példakép, hogy nem kell hibátlannak lennem mellette. Olyan személyiség, aki a lánya nüansznyi rezdüléseit is képes úgy lekövetni, ahogy azt csak egy anya tudja. A szememből látja, hogy megint épp ezer kérdéstől fáj a fejem. Hamis mosolyomban meglátja a mögötte megbújó aggodalmat. Velem együtt örül, ha nemcsak a szám, hanem a szemem is önfeledten kacag, és magáénak érzi testem és lelkem minden fájdalmát. Úgy olvas az arcomról, mint egy ezeréves bölcs, aki maga írta könyvét. Ami így is van, hiszen neki köszönhetem, hogy ma itt lehetek, és megannyi élménnyel díszíthetem életem történetének lapjait.

Szeretném nemcsak ma, hanem az év 365 napján ünnepelni azokat az édesanyákat, akik erejükön felül teljesítenek a nap 24 órájában.

Ebben az élethosszig tartó fáradságos, ám annál édesebb munkában viszont nincsenek szabadnapok, a szülői szerepet levetkőzni nem lehet, mert soha egy pillanatra sem szűnhetnek meg anyának lenni. Fél szemük mindig rajtunk, terheik egy része folyton a hátukon, a szívük egy darabkája pedig örökké a kezünkben lesz.

Ezerarcú édesanyám huszonévesen hozott a világra engem. Emlékszem babaarcára, finom illatára, csillogó szemeire és felhőtlen nevetésére. Mai, 32 éves fejemmel talán azt is mondhatnám, hogy szinte gyermek volt még, aki egyszerre kereste a saját útját és próbálta egyengetni a kislányáét. Persze akkor a szememben ő volt a „legfelnőttebb” nő, akit valaha láttam, legfőbb támaszom, aki fogta a kezem a betegágyam mellett, letörölte a könnyeimet, és akinek a legfájóbb pillanatokban is elhittem, hogy tényleg minden rendben lesz, csak mert ő mondta. Hálás vagyok neki, mert tudom, hogy valójában mennyi félelem, bizonytalanság és kétség fojtogatta akkoriban, hogy megannyi gond nyomta a szívét, mégis gyermekként úgy emlékszem rá, mint az én kősziklámra, a végtelenül erős és hegyeket megmozgató harcosomra.

Aztán beköszöntöttek a tomboló kamaszéveim, és megismerhettem egy másik oldalát is. Ez volt a kevésbé kedvelt, azaz a szigorú, az engem megérteni képtelen, a fegyelmező és ítélkező arca.

Ilyennek láttam én őt, hiszen többé már nem voltam gyerek, viszont még felnőtt sem, és a bennem dúló, identitásomat kereső démonok hagyták, hogy csak úgy sodródjak az árral. Ő szeretett volna jó irányba terelni, de a tanácsot utasításnak, a fegyelmet büntetésnek, az építő kritikát pedig ítélkezésnek éltem meg. Csak mentem fejjel a falnak, miközben igazából nem is őt utáltam, hanem saját magamat.

Majd huszonéves lettem, akinek lassan benőtt a feje lágya. Végre megtapasztalhattam, hogy milyen egyenrangú félként együttműködni vele, egy mentor–mentorált kapcsolatban, amikor ő az okosabb, a bölcsebb, én pedig szomjazó fiatal felnőttként szívom magamba a tanácsait és az életből gyűjtött tapasztalatait. Kiegyensúlyozott, békés kapcsolódás követte a tinédzser éveimre jellemző nehéz időszakot, ez a harmónia pedig a mai napig tart.

Így ismerhettem meg édesanyám baráti arcát.

Ő lassan 60 éves lesz, túl van élete felén. Rá kellett ébrednem, hogy ő mennyire emberi, ami békét hozott a szívembe, mert így már tudom, hogy akkor én is lehetek az. Hibázhatok, csinálhatok rosszul dolgokat, felejthetek el feladatokat, amelyeket később megoldhatok, kijavíthatok, helyrehozhatok. Lehetek értékes és szerethető ember anélkül is, hogy feddhetetlen és tökéletes lennék. Felvállalhatom a hibáimat és a hiányosságaimat, miközben próbálok eltökélten, a hullámokat meglovagolva evezni az élet tengerén. Amióta látom idősödő arcát, csak még jobban tisztelem.

Csodás élmény volt végigkísérni őt az életútján és megismerni ezernyi oldalát. A fiatal, útkereső énjét, a gyermekéért a kezét tűzbe helyező, küzdelmes anyát, a barátnőt, aki legfőbb tanácsosom és bizalmasom, valamint a bölcs, tapasztalt, mégis esendő embert is. Most már tudom, milyen szülővé szeretnék válni. Köszönöm ezt neked, édesanyám!