A bakancsod van tele vagy a bakancslistád? – Töretlen célok és vágyak a pandémia idején

Alig felnőttként, 19 évvel ezelőtt, Bencsura Zoltán élete új fordulatot vett. Egy vétlen motorbaleset miatt elveszítette bal karját és lábát, még az életéért is küzdeni kellett. Zoli azóta sem adta fel a küzdelmet, és a sportban talált önmagára: először úszóként lett paralimpikon, majd egy speciális futóláb segítségével elérhetővé vált nagy álma, az atlétika. Néhány éve azonban az egészségi állapota ezt a szálat is elvágta.

„2015-ben egyértelmű lett, hogy a versenysportot semmiképp sem tudom folytatni, és az olimpiára sem jutok ki atlétaként a sérüléseim miatt. Újabb fordulóponthoz érkezett az életem. A kérdés az volt, hogyan folytassam tovább. Akkor jött a pszichológia. Budapesten elvégeztem a pedagógiai és a kriminálpszichológiai asszisztensképzést, és a tanárok azt ajánlották, hogy vágjak bele az egyetemi szintű pszichológia tanulásába. Felkészültem a felvételire, és bekerültem a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemre. A személyiségem azóta gyökeres változáson ment keresztül. Előtte csak voltam, éltem a vakvilágban, mint sokan.

Nem szégyellem bevallani, hogy semmilyen önismerettel nem rendelkeztem, azt sem tudtam, mi az. Most sok mindent másképp látok, megismertem az érzelemvilágomat, a gondolataimat. Elsősorban saját magamról tanulok.”

„Türelemre tanított a pandémia és a balesetem”

„A járvány alapjaiban nem forgatta fel az életem. A munkában semmiképp, mert ugyanúgy dolgozom, mint korábban: hivatásos gondnokként mentálisan sérült emberek gyámja vagyok.  Természetesen én is várom, hogy véget érjen ez az időszak, és a szabadidőmet úgy tudjam eltölteni, ahogy szeretném, mindenféle korlátozások nélkül. A tanulmányaimat egy évvel halasztanom kellett, de mindenképp végig szeretném vinni, és pszichológiával foglalkozni, hogy segíthessek másoknak változtatni az életükön, a gondolkodásukon. Csúszik a dolog, de a balesetem óta meg kellett tanulnom, hogy a végére jutok minden tervemnek, csak egy picit lassabban kell csinálnom. Türelemre tanított a pandémia és a balesetem utáni életszakasz is.”

„Kezdem értékelni az apró örömöket”

„Konkrét bakancslistám még nincs. Nemrég lett egy új kapcsolatom, szerelmem, akivel nagyon sokat beszélgetünk mindenféléről. Szóba került, hogy mik azok a dolgok, amelyeket nem sikerült még megvalósítanunk, de mindenképp szeretnénk. Most ezen dolgozunk, és mindennap támad valami új ötlet. Szeretnénk sokat utazni, és olyan élményeket gyűjteni, amelyek feltölthetnek minket a hétköznapokban. Kezdem egyre inkább értékelni az apró örömöket – hogy süt a nap, szép az idő – amelyek felett a hétköznapi ember figyelme könnyen átsuhan. A művégtag miatt elég sok fájdalmat érzek a gerincemben, lábamban, combcsonkomban, ezért azt is értékelem egy-egy nap, ha épp nem fáj semmim. Bagatell dolognak tűnik, de nem az.”

„Nagyon fontos, hogy ne a múltban vagy a jövőben legyek, hanem itt, a jelenben, és megéljem az adott napot, pillanatot.”

Tóthné dr. Kisorosz Mária látóideg-sorvadás miatt veszítette el a látását kamaszként. Az egri Vakok és Gyengénlátók Integráló és Sportegyesületének vezetője, kétgyermekes anyuka. Nem ismer lehetetlent: sportol, kirándul, süt-főz, dolgozik fáradhatatlanul.

„Számomra természetes tevékenység az ablakmosás is. Nagyon jól lehet hallani, hogy hogyan sikerült. Azt is hozzá kell tenni, hogy otthon látók vesznek körül, és így van kontroll. De nem szokták kritizálni, tényleg azt mondják, hogy tiszta. (nevet) Nagy kedvencem a sütés-főzés. Gyakran »játszunk« olyat születésnapra vagy valamilyen alkalomra készülve, hogy az illető személy, családtag elmondja, milyen összetevőkből szeretne tortát. Ilyenkor elképzelem az ízvilágot, és megalkotom. Mániákusan szeretem a fűszereket, és bármit létrehozni a konyhában. Amikor az a visszacsatolás jön, hogy „anya, tudod, a világon a mami meg te tudtok a legjobban főzni”, az nagyon jólesik a lelkemnek.”

„A Jóisten kijelölt nekem egy utat”

„Mindig azt mondták a szüleim, hogy nagyon makacs vagyok, és ebben van valami. Ez a személyiségemből fakad, és a látássérültség is rátett még egy lapáttal. Egyszerűen meg kellett tanulnom az életben harcolni és kiállni az elképzeléseim mellett, de megvolt hozzá a jó háttér is, mert egy szeretetteljes családban nőttem fel. Úgy érzem, a Jóisten kijelölt nekem egy utat, amit végig kell járnom, és ha valamit kitalálok, arról nem nagyon lehet lebeszélni. Amikor kétesélyes a dolog, akkor sem tudom magamnak könnyen megbocsátani, ha elszalasztom a lehetőséget. Természetesen elfogadom, ha nem sikerül, de nem mondok le semmiről, mielőtt megpróbálnám.

„Néha merek nagyobbat álmodni”

„Régen mindig arról álmodoztam, hogy az emberiség számára valami maradandót fogok alkotni. Kiskoromban a nagymamám beteg volt, gyakran járt ki hozzá az orvos. Akkor határoztam el, hogy orvos leszek. Aztán az életem másképp alakult a látássérülés folytán, de a vágy megmaradt, hogy segíthessek az embereknek. Néha merek nagyobbat álmodni, olyan dolgokban is gondolkodni, ami nem reális az adott pillanatban.

Sokáig kutattam, hogy mit tudok magam után hagyni, és ezáltal jót tenni. Amikor anya lettem, rájöttem, hogy ez már megtörtént: a két fiamat mint legnagyobb dolgot adhattam a világnak.

Természetesen emellett még vannak világjobbító gondolataim. A látássérültekkel szeretnénk előmozdítani az integrációt, és megmutatni a társadalomnak, hogy mi is tudunk teljes értékű életet élni. Rengeteg tervem van még… Nagyon szeretek utazni; kultúrákat, embereket és alkotásokat megismerni. Amikor még láttam, nagy vonzódást éreztem a képzőművészet, az építészet és a természet iránt. Ha nyugdíjas leszek, utazni fogok belföldön, külföldön – teljesen mindegy, csak hadd menjek és tapasztaljak minél többet.”

Kép

Kép: Freepik

Lázár Jánosné, Eszter hamarosan 85 éves lesz. Édesapja megjárta a kistarcsai internálótábort, Eszter pedig autószerelőként is dolgozott a család megélhetéséért. A nehézségek ellenére menthetetlenül vidám, lelkes, optimista. Nem csoda, hogy lányai, unokái és dédunokái rajonganak érte, így a korlátozások idején sem unatkozik.

„Őszintén szólva engem nem akadályoz a pandémia. Kicsit szíven ütött, hogy a templomok nincsenek nyitva, mert minden délután járok szentmisére és rózsafüzérre. Jó lenne strandra, színházba menni… Hiányzik, de lesz rá még lehetőség. Nem lehet mindig a csillagos eget kívánni. Felmérem a képességeimet, a lehetőségeimet, és abból kihozom a lehető legjobbat. Teljesen meg vagyok elégedve. Mindennap együtt vagyunk a családdal, és nagyon jó érzés, hogy tudunk segíteni egymásnak.”

„Mindig mindenben megtalálom a szépet”

„Nem tudom, miért, de mindig mindenben megtalálom a szépet. Amikor autószerelő voltam, akkor a sofőrök ragaszkodtak hozzám. Tanárként több mint húsz év után tudtam meg, hogy a tanítványaim Maminak hívtak. Ez felért egy Nobel-díjjal! Ha kimosok egy ruhát, olyan szépnek találom, ahogy kitisztul. Nem azt mondom, hogy „jaj, de fáradt leszek”, hanem hogy „milyen jó, hogy meg tudom csinálni”. Csak a végeredményre koncentrálok. Nyáron például egy hatalmas folyosót festettem ki; az ablakokat, a falat is. Elfáradtam, de annyira örültem, hogy meg tudtam csinálni. A szüleimtől is ezt láttam: mindig örültek annak, ami elkészült. Amikor megfőzök egy ebédet, és jóízűen megeszik, akkor nem azon gondolkodom, hogy „jaj, milyen nehéz volt a krumplit fölcipelni”, hanem örülök a családnak.”

„Hanyatt fekve számoltuk a hullócsillagokat”

„Mindig tele vagyunk ötletekkel. Szép emlék a Hortobágy, ahol egy éjszakai túrán távcsővel figyeltük a bolygókat, és hanyatt fekve számoltuk a hullócsillagokat. A Szaturnuszt nagyon tisztán láttuk a körgyűrűvel. Hihetetlen látvány az is, amikor egyszerre százezer daru emelkedik a levegőbe. Nyaranta Szlovéniába járunk raftingolni, amire egy befőttesüvegben gyűjtjük a pénzt évközben. Csodás volt a balatoni léghajózásunk, 2200 méter magasban. Teljesítettem a kéktúrát, bejártam az országot kerékpárral és majdnem vízen is.

A magyarországi zarándokhelyek közül már csak az erdélyi Máriaradna hiányzik. Csíksomlyón legalább hússzor jártam. Azzal szoktam viccelődni, hogy a papok majd megkérdezik: »Lázárné megjött? Akkor kezdhetjük.«

Međugorjébe még vissza kell mennem, mert tavalyelőtt ott felejtettem két turistabotot. Nagy álmom a Camino, ahová szeptember végén indulnánk – sajnos csak az utolsó 120 km-re, de ennek is örülök. Az teljesíti a Caminót, aki legalább 100 km-t gyalogol, így kilenc napon át átlagosan 20-25 km-t kell menni. Megérkezéskor a Santiago de Compostela székesegyház zarándokmiséjén veszünk majd részt, és megnézzük Finesterrét, a világ végét is.”