„Átok vagy áldás?” – Schäffer Erzsébet figyelemről, gondviselésről és alkotásról

A mai magyar újságírás ikonikus alakjaként ismert Schäffer Erzsébet 73 évvel ezelőtt, Ercsiben született. Ifjúkori kalandozásaihoz hosszas pályakeresés társult; volt kábelgyárban segédmunkás, utcaszínház művésze, amíg eljutott az írásig. Kezdetben közértek, hentesszaküzletek életéről tudósított, majd a Gyermekünk című pedagógiai folyóirat munkatársa lett a lap 1989-es megszűnésig. Ezt követte az ’90-es évek elejétől a Nők Lapja, amelynek mai napig is egyik termékeny szerzője.

„Meghatározó olvasmányaim egyike volt a „Lányok a viharban”, Helen G. Carlisle-től, amelyre a szüleim könyvtárában bukkantam. Hat egyidős amerikai lány története hat külön sorson át bontakozik ki, amely az 1910-es érettségijük évében indul, s amelybe beleavatkozik az I. világháború. Az egyik lány meséli el történetüket, amely a közös múlt után egészen másképp alakul… A vöröses hajú, vagány és megoldásorientált Carol volt a kedvencem, aki határozottságával, természetes derűjével képes volt a problémás helyzeteket is uralni. Kedvelt íróim közé tartozott még Mikszáth, Móricz és Tolsztoj is többek közt, akiket egy ’40-es években népszerű kiadványsorozatban olvastam.”

Örökké...

Milyennek kaptuk önmagunkat, a sorsunkat? Schäffer Erzsébet szerint ez nem pusztán biológiai, genetikai kérdés. „Figyelmes kisgyerek voltam. Kislánykoromból rengeteg kép, hang, illat maradt meg. Ide tartozik az a döbbenetes erejű élmény, amely háromévesen ért. Nyár volt. A házunk széles, fából készült külső padláslépcsőjén ültem. Mezítláb voltam; éreztem, ahogy a deszka melegíti a csupasz talpamat.

S nem tudom, miért, de hirtelen azt éreztem felujjongó örömmel, hogy soha nem fogok meghalni, mert nincs halál!

Biztos és biztonságos boldogságot adott a tudat, hogy nincs vége… Ez egy igazi istenélmény volt.”

A figyelem ereje

Schäffer Erzsébet élő példa arra, hogy nem lehet az újságírást, de mást sem megfelelő szintű figyelem nélkül csinálni. A szerzőnő kifejező, részletgazdag történetei nem csupán messzi utazásai során születnek; akár a napi tömegközlekedés közben is megláthatja következő írásának főszereplőit a maguk valóságában, máz nélkül.

„Gyakran kérdeztem magamtól: miért tűnik fel mindig minden apró részlet a számomra? Áldás vagy átok ez?”

„Általában egy kis filmecske, életkép, lenyomat marad bennem, amitől nem szabadulok. Ezek a történetek nem egyszer egymásra rétegződnek. Egyik alkalommal a HÉV-en észrevettem egy ’60-as éveikben járó házaspárt. Egy élénk tekintetű férfi »Jávor-bajusszal« – a magát szerető, feltűnni vágyó, hódítani akaró férfi sajátja –, vele szemben pedig maga elé meredő tekintettel a felesége. Az út során egyetlen szót sem váltottak. Mielőtt leszálltak, az asszony egyszer csak levette a bőrkesztyűjét – alaposan szétdolgozott kezek váltak láthatóvá, amelyek számomra azt üzenték, hogy ez a nő egész házassága alatt mosott, főzött, vasalt erre az emberre, aki most szinte idegenként van mellette. Belső késztetést éreztem; erről kell írnom majd egy történetet. Ahogy nincsen nap hold nélkül, úgy nincsenek történetek megfigyelők nélkül.”

Ihletre várva

Schäffer Erzsébet saját bevallása szerint a „bagoly-típusú” írók közé tartozik, aki elsősorban éjjel alkotott, fennmaradva akár hajnal 4-ig is. Volt, hogy hosszú órákon át csak ült a már elcsendesedett lakásban, s várta, hogy a „múzsa” meglátogassa. A könyvekkel zsúfolt szobában nem egyszer hívta segítségül Pilinszky János, Weöres Sándor vagy Simone Weil műveit, amelyeket lapozgatva egészen belemélyedt a sorok mögötti gondolatokba.

„Mindig megihlettek, inspiráltak ezek az olvasmányok. Volt, hogy órákon át kerestem idézeteket, majd a megfelelő hajnal 3-kor egyszer csak a kezembe akadt…Vajon ki adta ezt a kezembe? Ki segített megtalálni?

A Jóisten hagyta, hogy keressem ezeket, nem lökte oda rögtön a megoldást az orrom elé.

Hagyta, hogy ebben a csendben megérlelődjön valami észrevétlenül, mint Reményik Sándor Kegyelem című versében: amikor nem akarod, amikor elfogadtál már mindent, akkor magától jön. Ez a kegyelem. Nem a saját fejem. Ahogy Pilinszky is fogalmaz: amikor az ember igazán alkot, akkor nem kigondolja azt a dolgot, hanem eszébe ötlik, eszébe jut.”

Véletlenek márpedig nincsenek…

Az írónő több olvasójával is aktív kapcsolatban áll, ezeknek a kapcsolatoknak egy része mára barátsággá érett. A lelki és szellemi inspirációs forrásként is működő, az év 365 napjára szóló idézetekkel teli kis papírdobozka is egyik olvasójának ajándéka, amelyben minden reggel megtalálja a neki szóló, aktuális üzenetet.  „Ezek az idézetek számtalanszor adtak erőt. Ilyen például „A konyhában, fazekak között is ott jár az Úr” (Avilai Szent Teréz) vagy „A szülő élete az a képeskönyv, amit a gyermek először olvas”. Nincsenek véletlenek. Ahogy Gyurkovics Tibor mondta: a Jóisten szeme kacsintása a véletlen…”

Önvizsgáló emlékek

A dolgok amint megtörténnek, rögtön emlékké válnak a következő pillanatban. Mi az, amire visszaemlékezünk, s mi az, amire nem? Schäffer Erzsébet nem válogat az emlékei között.  „Egyszer csak megjelennek ezek a képek, történetek, amelyeket önvizsgáló emlékeknek hívok. Ilyen például az anyaság alatt megélt nehézségek egyike. Talán még sehol nem mondtam, de nagyon rövid ideig tudtam csak szoptatni – nagy fájdalmaim voltak és őrült igyekezetem, állandó megfelelési kényszer gyötört. Nem értettem sokáig, miért van ez így. Egy hozzám közel álló csecsemősnővér mondta egyszer: a mai, kiművelt édesanyák sokszor a fejükkel szeretnek előbb, nem várják meg, hogy a szívük megszólaljon. Majd lett egy érzésem, hogy inkább ez a családunk női öröksége lehet. Bár Anyu sosem mesélt a gyerekkoromról, azt tudtam, hogy gondokkal küszködő édesanyaként nagyon lesoványodott, s ebben az állapotában nehezen tudott engem a megszokott módon táplálni. Az én körberajongott, temesvári nagymamámmal – az ő édesanyjával – pedig meglehetősen nehéz volt a viszonya, aki mindig könnyeden vette az életet, akkor is, ha az cseppet sem volt könnyű. Azóta már tudom, hogy el kell engednünk a túlzott elvárásokat, amelyek gátolnak minket.”

„Úgy érzem, az ember nem tesz mást, mint üzenetet közvetít – az író ember különösképpen. Súgást hall és papírra veti azt. És ennek a súgásnak erősen köze van a figyelemhez és Istenhez.”

A teljes beszélgetés meghallgatható itt: 

Az „Istenélmények sallang nélkül” Tóth-Fazekas Andrea műsora. Felekezetektől függetlenül mutat be személyes istenélményeket közszereplők, művészek, szakemberek vagy kevésbé ismert vendégek megszólaltatásával, akik saját maguk tapasztalták meg Isten létezését. Célja, hogy mások élményét befogadva a hallgató közelebb kerülhessen Istenhez és világképe formálódhasson.