Horti Lilla: „Nem kabalám van, hanem hitem”

– A kilencvenes évek sikerfilmjében, a Micsoda nőben hangzik el, hogy az első találkozás az operával eldönti, hogy lesz tovább: az ember vagy megszereti, vagy megutálja. Ha tetszik, mindig szeretni fogja, ha nem, talán megtanulja méltányolni, de sohasem fog a lelkéhez férkőzni. Neked milyen volt az első „randevúd” az operával?
– Lebilincselő! A keresztanyám tanítónő volt vidéken, akinek mindig volt bérlete színházakba és a Magyar Állami Operaházba is. Egyszer úgy adódott, hogy nem tudott felutazni, és én mentem helyette hétévesen egy számomra ismeretlen néni kíséretében. Amikor beültünk a helyünkre – az első sor közepére –, én csak ámultam. Lenyűgözött az épület és az ottani miliő, valamint maga az opera, a zene, a játék. A Figaro házasságát néztük, és bizonyára nagyon átszellemült arcot vághattam, mert a grófnőt alakító énekes-színésznő végignézett a publikumon, és elkerekedett szemekkel visszakapta rám a tekintetét, majd úgy maradt.

Egyébként, amit a Micsoda nő kapcsán mondtál: sok esetben igaz, hogy az első találkozás az operával meghatározza a műfajjal való későbbi kapcsolatot, de nem lehet általánosítani. Ha elviszlek téged egy olyan előadásra, ami szuper ugyan, de a te lelki világodtól távol áll, akkor talán nem fog utat törni a szívedhez. Edward, azaz Richard Gere, úgy emlékszem, a Traviatára vitte el Vivient, Julia Roberts-et, és hát valljuk be, azzal az operával egyáltalán nem nehéz valakit levenni a lábáról, hiszen tele van szívhez szóló dallamokkal, könnyű hozzá kapcsolódni. Nem könnyű viszont kezdő operanézőnek produkciót ajánlani, hiszen ki kell próbálnia, milyen zenei vagy rendezői stílust kedvel. Befogadói oldalról is aktív jelenlétet, nyitottságot kíván, másrészt van, hogy rá kell állnia a fülnek, hogy értsék, hogy hasson.

– Zenekedvelő, énekelni szerető családban nőttél fel Csongrádon. Sosem érezted tehernek, hogy otthon pop helyett klasszikus zene szólt?

– Ha jobban belegondolok, ez az egész rosszul is elsülhetett volna: lázadhattam volna, és dacból választhattam volna más vagy egyáltalán nem zenei irányt, de szerencsére nem tettem.

Hálás vagyok, amiért a szüleim, legfőképpen az édesapám – aki magyar-ének szakos tanárként dolgozott, de magántanítványokat is vállalt, valamint művészeti iskolában is tanított –, „vénásan” csöpögtette belém a klasszikus zenét és a különféle zenei stílusokat. Kislánykoromtól kezdve énekeltem a családi kis kórusban: édesapámmal és nővéremmel rendszeresen szolgáltunk gyülekezetekben és mindenféle városi rendezvényeken kórusművekkel; nyári zenei táborokban gyermekként és fiatalként is énekeltem a nagy kórussal komoly egyházi művekben. Bevallom, volt azért egy titkos magnókazettám alsó osztályos koromban, amire néhány nekem tetsző popszámot felvett az egyik osztálytársam, hogy otthon is hallgathassak könnyűzenét.

Kép

Horti Lilla - Kép: Frisenhan Zsanett

– Ha jól tudom, orvos édesanyád jogi pályára szánt téged.
– Igen, de látta rajtam, mennyire szeretem a fuvolát és az éneket, illetve azt, hogy milyen gyorsan fejlődöm ezekben. Az ő szülői támogatásának köszönhetem, hogy a csongrádi művészeti iskola után a szegedi konzervatóriumba felvételiztem, fuvola szakra. Mellette Dulics Tímeánál folytattam a hangképzést, de egy év fuvolista lét elég is volt, tanulmányaimat végül klasszikus ének szakon fejeztem be Somogyvári Tímea Zitánál. Az érettségi megszerzése után felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, ahol Kertesi Ingrid és Virág Emese, majd Marton Éva kezei alatt fejlődtem tovább.

– Mimi a Bohéméletből, Fiordiligi a Cosí fan tuttéból, Nedda a Bajazzókból, Rosalinda A denevérből – csak néhány az eddig énekelt szerepeid közül. Nyilván minden egyes szereppel igyekszel maximálisan azonosulni, de melyik volt ez idáig az a figura, akinek a bőrében már első alkalommal otthonosan mozogtál?
– Egyértelműen a Bohémélet Mimije volt az. Persze minden karakterrel azonosulok, és mindegyik szerep kedves a számomra, de ez volt az, amiért hosszú éveken át sóvárogtam, és amely egyből megtalálta az utat a szívemhez. Úgy hozta az élet, hogy friss diplomásként egyszerre két főszerepet kellett eljátszanom: be kellett ugranom Mimi szerepébe a Magyar Állami Operaházban, mellette pedig Pécsett Rosalindát énekeltem A denevérben.

Ijesztő és nagy feladat volt két helyen helytállni, mindemellett még tanári szakra is jártam az egyetemen.

– 2015-ben opera mesterszakon Marton Éva növendéke lettél, egy évvel később pedig elnyerted a művésznő nevét viselő nemzetközi énekverseny második helyezettjének járó díját. Milyennek értékeled a közös munkát?
– Marton Éva zseniális énekes és előadóművész, rengeteget tanultam tőle, keveselltem is az együtt töltött időt. Kiválóan tudtunk együtt dolgozni, és örültem, hogy egy nagyon magas elvárású, igényességű mester folytonos munkára, fejlődésre inspirál. Hangtechnikailag, dramaturgiailag és színészileg is rengeteget segített. Kiváló meglátásai vannak, remek zenei, színpadi, dramaturgiai érzéke van. Volt, hogy bejött egy Kokas Katalinnal és Virág Emesével közös próbámra, épp egy kortárs művet adtunk elő aznap este. Először hallotta a produkciónkat és a művet is, de olyan instrukciókat adott, ami fényéveket emelt az előadásunkon. Sokszor mentem utolsónak hozzá órára. Ő alig evett, alig ivott, láthatóan fáradt volt, de még így is képes volt fantasztikusan bemutatni ültő helyében, beéneklés nélkül egy elképesztően nehéz frázist is. Ilyenkor mindig az járt a fejemben, hogy én vajon mikor érek el erre a szintre.

– Maximalistának tartod magad?
– Abszolút! Örök elégedetlen vagyok, és olyan ideálok nyomdokaiba kívánok lépni, mint amilyen Marton Éva, Monserrat Caballé vagy Maria Callas. A célom az, hogy minden produkciómmal szívből jövő és minőségi értéket tudjak adni az embereknek. A pillanat művészei vagyunk, így hát természetes, hogy nem mindig szólal meg ugyanúgy a hang, és előfordul, hogy belebotlik egy-egy szóba a nyelv előadás közben. Velem is megtörténik és korunk vagy az elmúlt idők legnagyobb művészeivel is. Ez eleinte rettentően zavart, de egy ideje megtanultam, hogy csak aznap este ostorozzam magam, másnap pedig engedjem el a dolgot.

A testem az én hangszerem, a hangom pedig egy rendkívül érzékeny, megfoghatatlan instrumentum, és nekem ezzel kell estéről estére elvarázsolnom a közönséget, megtalálnom hozzá a megfelelő eszközöket és formát.

Elfogadom, hogy évről évre változik, folytonos munkát igényel, és azt is, hogy bizonyos napokon könnyebben engedelmeskedik nekem, hol pedig nehezebben.

– A világhírű tenor, Luciano Pavarotti kezében a fellépésekkor – babonából – mindig ott volt egy bizonyos fehér kendő. Neked is van kabalád vagy olyan rítusod, amit előszeretettel vetsz be a fellépések előtt?
– Nem kabalám van, hanem hitem. Az imádság az, ami megnyugtat és segít: az, ha színpadra lépés előtt magamba szállhatok és letehetem a terhem és minden aggodalmam Isten kezébe. Tudom, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek, de kérem őt, hogy adjon nyugalmat, erőt és békességet, valamint segítsen abban, amire nekem már nincs ráhatásom.