Juhász Anna: „Régen apukám ült az estjeimen az első sorban, most a férjem”

– Mindketten aktív, közösségi emberek vagytok, a megismerkedésetek előtt is igen intenzív életet éltetek, és ha jól tudom, viszonylag hamar össze is házasodtatok…
Csáky Attila: 2016 februárjában ismerkedtünk meg. Akkoriban eléggé magamba zárkózott módon, a világtól elvonultam éltem, és nem is terveztem ebből kijönni. Aztán egy irodalmi estjén előttem állt Anna, és találkozásunk másnapjától lényegében együtt vagyunk. Áprilisban, húsvét ünnepére Anna nekem ajándékozta Csukás István Szerelmes versét, amelyet a költő a saját kezével írt le nekünk. A vers pont arról szól, hogy „szeretem az utat, mely hozzád vezetett” – nem számít, hogy mi minden volt korábban, most az a fontos, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy egy felnőtt kapcsolatba mindenki úgy jön, ahogy lehetett...

Tűnhet úgy kívülről, hogy gyorsak vagyunk, én inkább úgy fogalmaznék, hogy megérkeztünk. Májusban meg is kértem Anna kezét, ősszel pedig összeházasodtunk, majd az eljegyzésünk napjának első évfordulóján megszületett Mimi.

Nagyon izgalmas négy és fél év van mögöttünk, ami most így kevésnek tűnik, mégis rengeteg dolgot éltünk át ez idő alatt. Az életünk most is nagyon eseménydús, de érdekes módon Anna mellett az összes nyughatatlanságom, ami végigkergetett az elmúlt évtizedeken, elmúlt.
Juhász Anna: Valamit az ember biztosan hordoz magában azokból a mintákból, amiket otthon lát. Az én szüleim is hasonló gyorsasággal és hittel kötötték össze az életüket. 1978 márciusában ismerkedtek meg, és augusztusban már meg is esküdtek. 2016-ban harmincöt éves voltam, a férjem pedig majdnem ötven, nagyjából hasonló korkülönbség volt édesapám és édesanyám között is. Én hiszek a házasságban, nagyon örülök annak, hogy így alakult az életem, és szép mintát látva, de a saját utamra és boldogságomra tudtam találni. Nekem ez a közösen teremtett világ nagyon otthonos. Életem minden területén, munkában és magánéletben is minden napot és órát szeretek „sűrűn” megélni.

– Köztudott, hogy Anna viszonya az édesapjával, Juhász Ferenc költővel milyen meghatározó volt. Neked milyen volt egy ilyen apa árnyékával találkozni? 

Cs. A.: Anna egy olyan nő, akiben erősen érezhető egy profetikus ember élettapasztalatainak a továbbélése.

De ugyanígy az édesanyjától is sokat kapott és tanult, és ennek köszönhetően nagyon helyén van a szíve és az esze is. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg az édesapját személyesen, aki másfél hónappal a megismerkedésünk előtt hunyt el. De azt is gondolom, hogy ez megkönnyítette a mi egymásra találásunkat. Egy ilyen biztos szellemi háttér inkább támasz és otthon, ami erőt és hitet ad.
J. A.: Édesapám halála után hatalmas űr keletkezett bennem, hiszen mindig is nagyon szoros kötelék volt köztünk, de az egész családunkra jellemző egyfajta állandó összefonódás, folytonos, intenzív kommunikáció. Például már egészen pici korunktól kezdve levelezett velünk papa. Rengeteget járt külföldre különféle konferenciákra, író- és olvasótalálkozókra, ahonnan mindig írt egy-egy külön képeslapot édesanyámnak, a nővéremnek, Eszternek és nekem is, legelőször akkor, amikor még pár hónaposak voltunk.

Később, amikor már mi is tudtunk írni, a dolgozószobája küszöbe fölött csúsztattuk ki-be az egymásnak címzett leveleket.

Aztán egészen édesapám halálig beszéltünk napjában többször is telefonon, de mindig is sok időt töltöttünk együtt. 
Ő egy tanító volt, aki az élet szépségére és tisztaságára, a munka becsületére nevelt bennünket minden szavával. Eszterrel és anyukámmal közösen kísértük el a halálig. Egy ilyen szoros kapcsolat mellett nem tudtam másra, egy párkapcsolatra figyelni igazán. 

– Az otthonotok egy klasszikus polgári otthonnak mondható, amelyet büszkén meg is mutattok a világnak, hiszen az egyik közös munkátok, a Pura Poesia forgatási helyszíne a nappalitok, de Anna rendszeresen jelentkezik be innen valamilyen más műsorral is. A lakás stílusa melyikőtök ízlését tükrözi? 
Cs. A.: Ez az otthon egy közös alkotás eredménye, egy folyamatos egymásra reflektálás. Anna az íróasztala körül látható tárgyak nagy részét tőlem kapta, az én asztalomnál pedig Anna ajándékai láthatók: egy ikon, egy földgömb, egy fából faragott szív, egy különleges toll. Az íróasztalom az Úri utcából örököltem, a Széchenyi családé volt. Fölötte családi képek, több fotográfián a nagyapám látható, ami azért igen fontos, mert ő nevelt fel engem. Nagyapa maga a XX. század, a tízes évek végén született polgári családba, kántornak tanult, kiválóan zenélt, gyönyörűen rajzolt, írt.

Végigharcolta a II. világháborút, túlélte, hazagyalogolt a Don-kanyarból, 40 éven át tanított, iskolaigazgató lett, majd két település díszpolgára, és hatalmas könyvtárral büszkélkedett.

A falakon látható festmények leginkább közös ajándékok, vagy utazások emlékei. Folyamatosan egymás világát építjük. 
J. A.: Ez a lakás az anyai nagymamámé volt, itt élt a nagynéném, Gutai Magda költő, ide született az édesanyám, majd egy ideig ketten éltünk itt a nővéremmel, aki aztán innen ment férjhez, én pedig egyedül maradtam ebben a gyönyörű Gellért-hegyi lakásban. Amikor összeköltöztünk Attilával, együtt kezdtük átalakítani és arra biztattam, hogy ő is tegyen ki minél több képet a családjáról, az előző házasságából született kislányáról, mert szerettem volna, ha mindkettőnk életének története jelen van ebben az új, közös otthonban. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Az otthonotokon kívül több közös munkátok van a már említett Pura Poesián kívül is… Milyen érzés, hogy nemcsak házastársak, hanem munkatársak is vagytok? 
J. A.: Nekem nagyon megnyugtató, hogy Attilával együtt dolgozhatok. Korábban nem volt ilyen biztos és intenzív élményem a támogatásról és a figyelemről, leginkább csak a családomra számíthattam. Attila az első, aki igazi társam lett mindenben.

Régen apukám ült az estjeimen az első sorban, most ő, és ez nagyon jó érzés.

Sokszor együtt készülünk a fellépéseimre, átvesszük a könyveket, a kérdéseket és az irodalmi témákat, és nem mellesleg ő készíti rólam a legjobb fotókat is. Óriási biztonságot ad, hogy ott van mindig velem. 
Cs. A.: Már a megismerkedésünk is egy közös munkának köszönhető. Az egyik legszebb közös alkotásunk az édesapjáról készített film lett. Jelenleg is három másik dokumentumfilmet készítünk elő, fejlesztünk egy tévé-mesesorozatot és több komoly irodalmi alapanyagú forgatókönyvet indítunk el a megvalósítás felé. Én mindig is csapatjátékos voltam, a filmes múltamnak köszönhetően pontosan tudom, hogy kinek hol a helye. A kislányunk születéskor például Annának több saját időre volt szüksége. Az ilyen helyzeteket egyáltalán nem élem meg áldozatként. Ha az élet is úgy hozza, hogy kevesebb a feladatom, egyáltalán nem okoz gondot, hogy több időt töltsek Mimivel. Most viszont úgy tűnik, elindul számomra is több fontos, filmes munka. Napokon belül indulunk Spanyolországba, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készülő Szent Ignác útja című dokumentum-zarándokfilm forgatására, amelyet jövőre szeretnénk bemutatni, Szent Ignác megtérésének 500. évfordulóján. Nagy álmom közös barátunk, Bartis Attila A séta című regényének megfilmesítése is. 

– Mimi megszületése milyen változásokat hozott az életetekbe? Én úgy láttam, hogy Anna szinte ugyanolyan intenzitással folytatta az irodalomszervező munkáját, sőt, mintha még több helyen jelen lett volna, mint korábban – és az online jelenlétnek Mimi is aktív résztvevője volt. 
J. A.: Ez egy nagyon nehéz és összetett kérdés társadalmilag, én csak a saját nevemben beszélhetek. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit mutassunk meg a világnak Mimiből, de aztán megvizsgáltam a saját gyerekkoromat, és rájöttem, hogy a világ iránti nyitottság és bizalom mindig is jelen volt az életünkben. A testvérem még meg sem született, de már verset publikált róla apukám az Élet és Irodalomban. Az egész életünk úgy telt, hogy mindenhol felismertek minket. Roppant büszke volt ránk édesapám és mi is rá, aki egyébként is a társaság középpontja volt.

Gyerekkorunkban minden szombaton nagy baráti társaság jött össze nálunk, mi pedig énekeltünk és szavaltunk a neves művész vendégeknek.

Vasárnaponként pedig, ha esett, ha fújt, múzeumba jártunk. Alig vártuk Eszterrel ezeket az összejöveteleket, és szerencsére Mimi is nagyon élvezi az esteket, szereti az embereket, de ez nem véletlen, hiszen ő tényleg ebbe a pezsgésbe született bele. 
Cs. A.: Emellett tényleg nagyon fontosak a rítusok. Az, hogy mindig közösen indítjuk a napot, én elkészítem a reggelit, amíg Anna és Mimi rendbe teszi magát, aztán együtt leülünk, átbeszéljünk a napunkat, és mindenki megy a dolgára. Szeretem, ha napközben van időnk valahol a városban összefutni, és egy kávé mellett csak úgy beszélgetni. 
J. A.: De azt is nagyon szeretem, amikor hárman, anyuval együtt szombatonként elmegyünk a Fény utcai piacra, majd az Auguszt cukrászdába, vasárnaponként pedig együtt ebédelünk, majd sétálunk egy nagyot a Gellért-hegyen. Ezek azok a programok, nyugvópontok, amelyekre mindig számíthatunk, bármilyen sűrű és fárasztó is egy hetünk. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>