„A személyes jelenlét nagyon fontos” – interjú Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkárral

– Ha jól tudom, ön a közelmúltban esett át a koronavírus-fertőzésen. Hogy van?
– Szerencsém volt, mert gyorsan túl lettem rajta. Másfél-két napig lázas voltam, nem túl magas lázzal, de erős izomfájdalommal. Más tünetem nem volt, nagyon hamar elmúlt. A karanténom félidejekor megosztottam egy képet a közösségi oldalamon, amelyen épp fát hasogatok az udvaron: ezt sokan meglepődve vagy kétkedve fogadták, pedig valóban így volt. Úgy érzem, hogy sokat számított a betegség leküzdésében az aktív életmódom. Alapvetően lusta embernek tartom magam, így minden egyes alkalommal rá kell szednem magam a sportolásra. De mindig megteszem. Kilenc évvel ezelőtt volt egy infarktusom, ami után tudatosan elkezdtem mozogni, hetente háromszor-négyszer futok, hétvégente lovaglok. Ez most sajnos a nullára redukálódott, mert mire befejezem a munkát, addigra vagy sötét van, vagy már nem lehet kimenni.

– Sokat utazik? 
– Úgy gondolom, hogy a személyes jelenlét nagyon fontos. 22 éve vagyok országgyűlési képviselő, jelenleg 58 település tartozik a választókörzetembe. Minden héten meglátogatok négy-öt települést, ahogy az időmből kitelik. Találkozom a település vezetőivel, civilekkel. Fontos, hogy az embert lássák, hogy tudják, a képviselő nem egy elvont fogalom, hanem valaki, aki közöttük él, helyben vásárol, a helyi konditeremben edz. A nemzetpolitikában is azt tartom fontosnak, hogy a határon túli magyarság is ezt érezze. De nemcsak én vagyok így ezzel, hanem a magyar kormány is. A külhoni rendezvényeken mindig ott van a magyar kormány képviselője is. Ez így van rendjén. 

– Az a hír járja, hogy ön ismeri a legjobban a Kárpát-medence közútjait…
– Ezt azért túlzásnak érzem, de tény, hogy nagyon sokat utazom, és nincs sofőröm.

Évente 100-120 ezer kilométert vezetek, ebből adódik, hogy minden utat ismerek Pozsonytól Brassóig, Belgrádtól Kassáig.

Ha nem külföldre utazom, akkor is sokat vezetek: Bonyhádon élek, heti három-négyszer jövök fel Pestre, már ez önmagában közel 1500 kilométer hetente.

– Pályája kezdetén néhány évig tanárként dolgozott. Miért választotta a tanári hivatást, és hogyan emlékszik vissza a tanári pályára?
– Mindig is humán érdeklődésű voltam, s talán ezért terelődtem a tanári hivatás felé. A humán műveltség máig fontos számomra, könyv nélkül nem megyek sehova, még akkor sem, ha tudom, hogy nem lesz időm olvasni. A gimnázium végeztével nem javasoltak továbbtanulásra, nem voltam kitűnő tanuló, és az igazgató sem kedvelt. Volt olyan nap, hogy két osztályfőnöki és egy igazgatói figyelmeztetést és három egyest vittem haza, pedig ennyire rossz diák nem voltam. Nagyapám ötvenhatos volt, szerintem ez is közrejátszhatott a megítélésemben. Mivel nem tanulhattam tovább, 18 évesen elkezdtem tanítani képesítés nélkül. Ez akkor a tanárhiány miatt bevett dolog volt. Egy évig tanítottam így, aztán felvettek a szegedi tanárképző főiskolára magyar nyelv és irodalom, valamint történelem szakra. Ez az egy év nagyon hasznos volt abból a szempontból is, hogy megmérettetett az ember, hogy alkalmas-e a tanári pályára. A főiskola után egyedül engem vettek fel az évfolyamunkból a hároméves kiegészítő képzésre az ELTE-re.

Máig úgy gondolok az irodalomtanításra, mint kihívásra. A fiatalok egyre kevesebbet olvasnak, így különösen nehéz a mai tanárok helyzete.

Volt egy nevezetes eset, amikor feltettem az osztályban a kérdést, hogy vajon ki olvasta az éppen aktuális anyagot, Az ember tragédiáját. Egyedül egy tanuló jelentkezett – máig emlékszem a nevére –, hogy ő elolvasta, de a végét már nem tudta, mert nagyon álmos volt. Engem ez olyan sokként ért, hogy becsuktam a naplót, és kimentem. Nem szabad kimenni egy tanárnak az osztályteremből, mégis megtettem. Ezzel olyan hatást értem el, hogy következő alkalomra mindenki elolvasta a művet. Ezután már csak olyan dolgozatokat írattam, amelyek a kötelező olvasmányok tartalmáról szóltak. Csak kétféle jegyet lehetett kapni: ötöst vagy egyest, aszerint, hogy olvasták-e az adott művet, vagy nem.

Kép

Potápi Árpád János

– Mit szeret a legjobban olvasni?
– Az orosz irodalmat. Kedvenceim közé tartozik a Háború és béke, a Csendes Don és a Doktor Zsivágó. A magyar irodalom nagyjai közül Adyt szeretem a legjobban. Ha már magyar költészetnél járunk: nemrég olvastam újra Petőfi összes versét. Gyakran lehúzzák őt, de megdöbbentő, hogy milyen szép nyelvezettel írt, és az, hogy 26 évesen milyen életművet tett az asztalra. Ezt hasonlítsuk össze egy mai 26 éves teljesítményével….

– Hogyan kapcsolódik Horthy Miklós a családja történetéhez? 
– Én vagyok az egyetlen államtitkár, akinek az irodájában Horthy Miklósról készült festmény lóg. Tisztában vagyok Horthy visszás megítélésével, de minden ország – különösen Közép-Európa – történelmében megvannak azok a személyek, akiknek a megítélése nem egyértelmű.

Egy biztos, Horthy nélkül Magyarország összeomlott volna Trianon után.

A családom életében Horthy Miklósnak fontos szerep jutott: nagyrészt Horthynak köszönhető, hogy mi Magyarországon élhetünk. Az én nagyszüleim bukovinai székelyek voltak. Őseimnek a bukovinai tartózkodás száműzetés volt. Így, amikor a Horthy-kormányzat idején visszatelepítették őket, az számukra óriási jelentőséggel bírt. Gyerekkoromból emlékszem, hogy Horthyt a nagyszüleim napi szinten emlegették. Néhányszor látták őt személyesen is, egyszer Bácskában, egyszer pedig Budapesten, a Bárdos Lajos által szervezett országos népdaltalálkozón. De ilyen nagy élmény volt az 1938-ban megrendezett Eucharisztikus Kongresszus is, amelyen sok bukovinai székely is részt vett. Ez a találkozó nemzetegyesítő jelentőségű volt, mély nyomot hagyott mindenkiben, aki ott volt. 

– Hogyan foglalná össze a kormány nemzetpolitikájának elmúlt tíz évét?
– 2010–2014 között megteremtettük a keretrendszert: jogszabályokat, a kettős állampolgárságot, a nemzeti összetartozás törvényét, szavazati jogot. Ezt követte a kulturális, oktatási, identitáserősítő programok elindítása, a támogatások rendszerszintűvé tétele.

Én 2014-ben lettem államtitkár, azt megelőzően Répás Zsuzsanna mint helyettes államtitkár látta el ezeket a feladatokat. A 2014-2015-ös időszakhoz köthető egy úgynevezett „nemzetpolitikai fordulat”, amikor az oktatás és kultúra után egyre inkább a gazdaság irányába kezdtünk fordulni.

Én fontosnak tartottam, hogy olyan típusú támogatások felé menjen el a nemzetpolitika, amely a szülőföldön való boldogulást segíti elő.

Ez egy gazdasági támogatási rendszert jelent. Magyar vállalkozókat támogatunk, ezen keresztül pedig a magyar emberek helyben maradását segítjük. Ez a gazdasági támogatási rendszer 2015-ben kezdett beindulni, legelőször a Vajdaságban. A nagyszabású gazdaságfejlesztési programok mellett jelenleg egy mentorhálózat kiépítésén is munkálkodunk, célunk, hogy sikeres nagyvállalkozók kisebb, most induló vállalkozásokat támogassanak ötletekkel, koordinációval, tudással. A vállalkozások szakmai támogatása majdnem olyan fontos, mint az anyagi támogatás. Találkozókat szervezünk, hogy a vállalkozók megismerjék egymást, kapcsolatokat építsenek, és össze tudják hangolni a tevékenységüket. Az utóbbi időben a hagyományos területek – oktatás, kultúra, gazdaság – mellett a nemzetpolitika egyik kiemelt területe lett a sport támogatása is, amit én különösen fontosnak tartok. Sportakadémiákat működtetünk a határon túl is, új lendületet vett a magyar futball, jégkorong, sísport, illetve újraindult a magyar lovassport a határon túli régiókban is.

Kép

Potápi Árpád János

A sport a nemzeti összetartozás elmélyítésének egyik legkiválóbb eszköze.

Elég, ha a magyar válogatott utóbbi hetekben elért hihetetlen eredményeire gondolunk: ezeknél a sikereknél, nagy pillanatoknál tényleg együtt dobog minden magyar szíve Kanadától Új-Zélandig.
Röviden összefoglalni a nemzetpolitika elmúlt 10 évét nagyon nehéz lenne. Ha számokban szeretnénk kifejezni, elég, ha annyit mondunk: míg 2009-ben, a legutóbbi szocialista kormány idején évi 9 milliárd Ft jutott nemzetpolitikára, ez most meghaladja az évi 100 milliárd forintot.

– A nemzetpolitika sikere miben mérhető?
– Ez egy kétoldalú folyamat. Szól arról, amit mi adunk határon túlra, s arról, amit mi kapunk onnan. Ma nincs olyan település a Kárpát-medencében, ahová ne ért volna el a nemzetpolitika. A különféle támogatási programjainkkal (oktatási-nevelési támogatás, intézmények és helyi magyar vállalkozók támogatása, Határtalanul program) megközelítjük a milliós elérést. Fontos kiemelni, hogy ezek a programok nemcsak a magyar közösségekre vannak hatással, hanem a teljes régió profitál belőle. Ha felújítunk egy templomot, az az egész közösséget gazdagítja, vagy ha támogatunk egy határon túli magyar vállalkozót, azzal a helyi gazdaságot is erősítjük. 

Úgy gondolom, a határon túli magyarság részéről elég jó visszajelzés a kormány nemzetpolitikáját illetően az, hogy a 2014-es és 2018-as választásokon 95,4%-kal, illetve 96%-kal nyert a FIDESZ-KDNP a külhoni magyarság körében.

Persze mindig lesz egy olyan szűk réteg, amelynek szúrja a szemét a külhoni magyarság támogatása, és számon kéri, hogy miért adunk például a járványügyi védekezéshez szükséges eszközöket a határon túli magyarságnak. Irigy emberek mindenhol vannak. Erre szoktam azt mondani, hogy a nemzeti összetartozás érzését nemcsak nagyban kell gyakorolni, hanem kicsiben is: családon belül és a szomszédokkal.

Mindent összevetve úgy látom, hogy a nemzetpolitika elfogadottsága Magyarországon is egyre erősebb. A felméréseink azt mutatják, hogy a magyarországi fiatalok 78%-a járt már határon túli magyarlakta területen, 62%-uknak pedig van határon túli barátja vagy ismerőse. Ez csak két adat a sok közül, ami megerősít minket abban, hogy jó úton járunk.